CLAIRE
Fordította: Jane
A történetek mindig változni akarnak, és egy könyvtáros munkája, hogy megőrizze őket; ez a dolgok természetes rendje. A Könyvtár Befejezetlen Könyveinek Szárnya a végtelen varázslatával és titokzatosságával, valamilyen szinten jelentéktelen projektnek bizonyul. Egyetlen történet sem állandó, akár befejezett vagy befejezetlen. Ha túl sokáig hagyják magára, és ha megkapja a megfelelő ingert, egy könyv teljesen megőrül. Egy történet természetes ambíciója, hogy felébredjen és elkezdje elmesélni önmagát a világnak.
Ez, természetesen pokolian idegesítő.
Fleur Michel könyvtáros, Kr.u. 1782,
Befejezetlen Szárny,
Könyvtáros naplóbejegyzése, Személyes feljegyzések és hibajegyzetek.
A könyvek menekülőre fogták, amikor nyugtalanság kerítette hatalmába őket, vagy amikor engedetlenek lettek, vagy, amikor elhitték magukról, hogy valóságosak. Az okától függetlenül, amikor a könyvek kiszöktek, egy könyvtáros dolga volt, hogy becserkéssze őket. Az asszíriai románcok fordulatos melléklete, tele csipkézett szavakkal és árnyékos szívek törtek össze könyörtelen agyagtáblákon, és ezekben meg volt a tendencia, hogy eltántorítsa a tapasztalt kurátorokat is. A könyvtáros, Claire, a sarokba szorította a könyvet. A könyv úgy döntött, hogy egyik benne rejlő sápadt, szeleburdi lánnyá változik, és a légzése majdnem olyan szaggatott és zihált volt, mint Claire-é, aki loholva futott utána. Claire kényszerítette a kezeit, hogy abbahagyják a remegést, ahogy megközelítette. A könyv fiatal volt, és ilyen vadóc volt a jelleme is, háta a könyvespolcnak nyomódott, pitypang bolyhos haja ott lebegett a vékony vállai körül. Sáros farmer, szuperhősös póló, és olyan nyöszörgés, amely szárított nádszálak hangjára hasonlított.
– Kérlek! Nem tehetem… nem akarok visszamenni.
A francba. Claire jobban szerette, ha dühösek. A dühöt könnyebb volt kezelni. – A Könyvtárnak vannak szabályai.
Egy színes villanás suhant át a sarkon. Az asszisztense, Brevity, éppen a könyv előtt torpant meg. A kerek, pozsgás orcái, általában a vörösbegy tojásainak kék árnyalatában pompáztak, lilává színeződtek a futástól. Sáfrányzöld frufruja a szeme fölött pöffeszkedett, és egy bocsánatkérést motyogott, miközben átadott Claire-nek egy vékony, anyagba csomagolt acéldarabot.
Claire a zsebébe süllyesztette az eszközt, és remélte, hogy ott is fog maradni. Figyelmesen felmérte az előtte guggoló alakot.
Egy be nem fejezett könyvnek két része volt. A szavai, a tekergőző, folyton váltakozó lapok szövegei, és maga a történet. A legtöbb esetben, ez a két rész egybeforrt a könyvekben, amelyek megtöltötték a Könyvtár Befejezetlen Könyveinek Szárnyának polcait, de ott és akkor egy könyv felébredt. Azt az érzést keltette, hogy a lapjaira megírt szövegen túl is volt egy önálló célja. És akkor a történet átalakult egyik benne rejlő karakterré és elindult.
Clairenek, mint a Pokol Befejezetlen Könyvei Szárnyának fő könyvtárosa, az volt a feladata, hogy a könyvön belül tartsa a történeteket.
A lány – Nem, a karakter, a könyv – javította ki magát Claire – újra próbálkozott. – Te nem érted. Az erdőben – én láttam, hogy mi történt…
Claire lenézett a kezében lévő könyvre, és elolvasta az arany bélyeget a gerincén. A betűtípus vaskos és modern volt, egyértelműen jelezve, hogy ez egy fiatalabb könyv, a vastag bőrborítás ellenére. A következő állt rajta: HALÁLOSAN FORRÓ NYÁR. A gyomra felfordult; ez a munka teljesen tönkretette a horror műfajához való viszonyulását.
– Bárhogy is legyen, nincs miért aggódnod. Ez csak egy történet, te magad is csak egy történet van, ameddig meg nem írnak, és be nem fejeznek…
– Nem akarok bajt okozni – mondta a karakter. – Én csak…
– Te nem vagy ember. – A szavak cenzúra nélkül szakadtak ki Claire-ből. A lány úgy reagált, mint, akit pofon ütötték volna, majd a polcok közé kuporodott. Claire kimérten szívta be a levegőt az összeszorított fogai között. – Nem félhetsz. Nem vagy ember – úgyhogy ne is tegyünk úgy, mintha az lennél. Te egy fortélyos megközelítés vagy, de csupán egy egyszerű kivetítés, egy karakter. Egy könyv, amely úgy tesz, mintha élő ember lenne… De nem az vagy. És a könyveknek a polcokon a helyük.
Brevity megköszörülte a torkát. – Ő tényleg fél, főnök. Ha akarod, itt maradhatok vele. Talán betehetnénk őt a kisasszony készletbe…
– Szó sem lehet róla. Az írója még mindig életben van.
A karakter a sokkal szimpatikusabb célpontra fókuszált, majd tett egy lépést Brevity irányába. – Én csupán nem akarok ott bent meghalni.
– Hagyd abba! – Claire kinyitotta a bőrborítós könyvet és a karakter felé tolta. – Csak az időt vesztegeti. Irány vissza a lapok közé!
A lány bizonytalanul nézett a könyvére. – Nem tudom, hogy hogyan kell.
– Érintsd meg a lapokat. Emlékezz, hogy hol kezdődött a te történeted. Egyszer volt, hol nem volt… vagy bárhogyan is legyen. – Claire becsúsztatta a kezét a zsebébe, ujjait megérintették a fémet. – Így vagy úgy, de a történetek mindig visszatérnek a lapjaik közé, amikor sérülést szenvednek. Segítségre lenne szükséged?
A szike hideg fémje ott feküdt a tenyerében. Normális esetben a könyvek javításához és újrakötéséhez használtak, de egy gyakorlott kéz képes volt visszarepíteni egy megvadult karakter a könyvének lapjai közé. Claire-nek éppen elég gyakorlata volt ebben.
– Megpróbálom – mondta a lány, miközben remegő kis kezét a könyv lapjaira tette. Összeráncolta a szemöldökét.
Claire bőrén a csend hidege futott végig. A könyvek, amelyek a közeli polcokon pihentek, álmosan összerándultak. Tompa morajlás szállt a levegőben. A fejük fölött magasodó fapolcok mozgástól lüktettek, a régi bőrből készült gerincek ide-oda siklottak a bronz polcszegélyeken. A por felverődött a szétáramló lámpafényben.
Brevity kényelmetlenül mocorgott mellette. Egy felébredt könyv igazán hangos teremtmény volt. Visszaküldeni oda, ahova való, még nagyobb zajjal járt. Nem vesztegethették az időt. A lány megriadt, amikor Claire óvatosan felé lépett. – Majdnem sikerült!
– Minden rendben – mondta Claire összeszorult torokkal, de igyekezett a hangszínét gyengédséggel megtölteni. Tudott gyengéd lenni, ha ez bizonyult hatásosnak. – Próbáld újra!
A lány újra a lapokra fordította a figyelmét. Ez egy olyan cselekedet volt, amely elmélkedést, gondolkodást igényelt, és Claire érezte a valóságok szövevényét. A lány egy karakter volt; egy történet, egy könyv. Talán még többnek is érezhette magát, de Claire nem engedhette meg magának, hogy erre gondoljon. Nyugtató szándékkal kezét a lány vállára tette. Aztán a szikét a szereplő bordái közé csúsztatta.
Brevity visszafojtotta egy sikkantást. Claire hátralépett, mialatt a befejezetlen lány összecsuklott. Apró, kapkodó kísérleteket tett arra, hogy levegőhöz jusson, rángatózott a szőnyegen, aztán lassan elkezdett szertefoszlani. Egy percen belül nem maradt belőle más, mint egy kis tintapaca a padlón.
A pokolban csak a könyvek haltak meg. Mindenki másnak a saját döntéseivel kellett továbbélnie.
– Nem adhattunk volna neki még egy percet? Borzalmasan nehéz azt gondolni, hogy mi vagyunk a jó fiúk, amikor ilyeneket teszünk. – Brevity elvette a könyvet, miután Claire hangos puffanással becsukta.
– Nincs jó vagy rossz, Brev. Csupán a Könyvtár létezik. A történet visszakerült oda, ahová való. – Claire képtelen volt eltüntetni a hangjában uralkodó beletörődést. Leporolta magát, majd visszacsúsztatta a szikét a temérdek zsebbel ellátott szoknyájába.
– Igen, de annyira riadtnak tűnt. Ő csupán…
– A szereplők nem élnek, Brev. Ezt, könyvtárosként, jól az eszedbe kell vésned. Meggyőzik magukat, hogy emberek, de ha hagyod, hogy téged is meggyőzzenek erről, akkor… – Claire hagyta a levegőben lógni a gondolatát, egy vállrándítással lerázta magáról. – Iktasd be és tegyél oda egy megjegyzést, hogy ellenőrizzük az állapotát a legközelebbi leltározásnál. Egyénként is, hol késlekedtél?
– Ó! – Brevity legyintett, és Claire-t megdöbbentette a hátborzongató hasonlóság az asszisztense és a könyv között, amelyet az imént juttattak vissza. Brevity alacsonyabb volt, mint a karakter, és a lázadóan búzavirág kék bőre és ragyogó szeme vibrált az élettől – nem volt bennük félelem, sem könyörgés –, de a tekintete folyton visszatévedt a kezében tartott vaskos bőrborítóra.
– Egy hírnök érkezett hozzád.
– Hírnök?
Brevity vállat vont. – A Nagy Főnöktől. Megpróbáltam többet kiszedni belőle, de nagyon konok. Megesküdött, hogy addig nem mehet el, míg nem beszélt veled.
– Mennyire…szokatlan. – Claire befordult a toronymagasan megrakott polc sorok végénél. – Lássuk, hogy mit akart Őmorcossága.
◆◆◆
Amikor felbukkantak a Befejezetlen Könyvek Szárnyának bugyraiból, Claire ott találta a démont, aki éppen lyukakat égetett a szőnyegébe az izzadtságával. Ez egy kifejezetten jó szőnyeg volt, pávakék és az Oszmán Birodalom egyik művésze által megálmodott bonyolultan mintákkal díszítve. Megálmodott, de soha el nem készített, ami még inkább pótolhatatlanná tette.
A záptojások szaga megsavanyította a Könyvtárban honoló alvó könyvek és a tea kellemes illatát, és facsarni kezdte Claire orrát. Egy izzadságcsepp hullott le az ideges démon mandzsettájáról, és sisteregve landolt a szőnyegen. Claire lehunyta a szemét és ötig számolt. Megköszörülte a torkát. – Segíthetek?
A démon megugrott és hátrafordult. Sovány volt, csupa csont és borostyánszínű bőr, amely egy olcsó, túlméretezett öltönybe volt bújtatva. Embernek tűnt, vagy legalábbis emberhez hasonlónak, mint a legtöbb démon, kivéve a tűhegyes füleket, amelyek kiálltak a fekete, olajos és ruganyos fürtök alól. Az ajkába harapott, és sikerült úgy néznie, mintha csontvázszerű és ártatlan lenne egyszerre, egy vékony, lila mappát tartott a kezében úgy, mint egy pajzsot. – Claire kisasszony, a… Ez a Könyvtár?
– Általában ott lehet könyvtárosokat találni. – Claire leült az asztalához. A megkezdett javítási munkálatokra nézett, miközben Brevity folytatta a könyvek rendszerezését, amelyek a könyv bölcsön hevertek. – A Befejezetlen Könyvek Szárnyában vagy. Olvashatsz, vagy elmehetsz.
– Ó, én nem azért vagyok itt, hogy... – A démon megrándult. Claire követte a mozdulatait a szeme sarkából, az előtte lévő szövegnek csak felületes figyelmet szentelt. Az íróasztal sarkán egymásra halmozott könyvek lustán felmordultak, és a démon gyorsan félreugrott. Ideges tekintete megakadt a lány kezén. – Az... az vér?
Claire lepillantott a kezére, amelyben a szikét tartotta. Megtörölte ujjait a szoknyájába, és visszatért a munkájához. – Tinta.
Az asztalon nyitva fekvő könyv egyike volt a fiatal könyveknek, egy olyan példány, amelynek még volt esélye arra, hogy az írója egy napon befejezze. Brevity rosszul iktatta be, egy különösen girhes, régi, meg nem írt regénysorozattal. Bálnavadász történetek, ha Claire jól emlékezett. A befolyásolható fiatal könyvbe most már mindenféle szemét és szennyezés keveredett a még mindig frissen bimbózó elbeszélésébe. Öt bekezdéses ételleírások, elmélkedések a férfiasságról és a tengerről, teljes mértékben értelmetlen balgaság egy szerelmes tini boszorkányokról szóló történetben. Ha a szerzője akkor kezdett volna el újra írni, amíg ilyen állapotban volt, soha többé nem próbálkozott volna egy újabb könyv megírásával. Claire feladata volt, hogy a legjobb állapotukban tartsa a könyveket, készen a folytatásra, ha az írójuk úgy döntött. Rendezetten. A történetek sosem voltak rendezettek, de fontos volt a látszat fenntartása.
Amikor nem nézett fel, a démon elköhintette magát, és egy újabb izzadtságcseppet engedett szabadjára. Tompa sistergéssel halt el a szőnyegen.
Claire összerándult, szikéjét ráfektette a könyvre. – Kárt teszel a szőnyegemben.
A démon lepillantotta a lábai elé. Ügyetlenül lelépett a szőnyegről, de egy még különlegesebb szőnyegen találta magát, ezért tovább mozgolódott.
Úgy tűnt, hogy egész nap folytatná az ácsorgást, így Claire-nek egész éjjel a javítással kellene foglalkoznia. Vonakodva fordult el a könyvtől, amin dolgozott, és egyik könyökét rányomta, hogy ne tudjon becsukódni, sem felpöndörödni. Lassú, mély ráncok jelentek meg a homlokán, miközben jobban szemügyre vette a srácot.
Fiatal, jegyezte meg Claire – úgy tűnt, a fiatalok feltett szándéka, hogy ma meggyötörjék. Egy junior démon, bár a fiatal démonok nem merészkedtek túl gyakran a Könyvtárba. A Pokol legtöbb lakója csak az után jutott olvasási előjogokhoz, miután évtizedekig a hatalomért küzdöttek. A démon a lány vizslató tekintete alatt fészkelődni kezdett, és beletúrt drótszerű, kócos hajába. A lánynak kedve támadt keresni neki egy hajkefét. A gyanakvás ismerős harangként kondult meg benne. Egyetlen démon közelében sem érezte magát kényelmesen, de volt valami kivételesen rossz abban, ha egy pokolfajzat még szorongott is. Claire egyik szemöldökét felhúzva Brevityre nézett, de az asszisztense csak megvonta a vállát.
– Váratlan vendég vagy. Ha jól értem, akkor ŐGrincsessége küldött.
A démon megnyalta az ajkait. – Igen, de… neked nem… nem hívhatod őt így. Úgy értem Őfenségét. Van egy üzenet. Van itt egy rövid beszámoló. – A démon felé nyújtotta, buzgón igyekezett megszabadulni a mappától. Claire nem mozdult, ezért hozzátette. – Az áll benne, hogy eltűnt egy könyv. Fel kell világosítanom téged… hogy… á, ez egyike a ti könyveiteknek.
Claire ledermedt. – Ezt hogy érted?
– Mert befejezetlen? Korai huszonegyedik századi még élő író.
Á! A feszültség elhagyta Claire vállait. – Ellopták vagy eltűnt?
A démon átlapozta a mappa tartalmát, mielőtt előhúzott egy kis köteg nyomtatványt. – Úgy vélik, hogy szökésről van szó. Nincs friss kijelentkezés vagy segélykérő riasztás… bármit is jelentsen ez.
Claire felhördült. – Szóval lőttek a napomnak. Egy szökevény.
A démon arcán zavart tekintet terült szét. – Ez egy...?
Claire lazán legyintett. – Ez azt jelenti, hogy egy befejezetlen könyv feléledt, belebújt egy karakter bőrébe, és valahogy kisurrant a Könyvtár őrzött falain túlra. Egy elegáns trükk, amit szívesen kiszednék belőle egy későbbi kihallgatás során. Valószínűleg a Földre tart. Semmi sem erősebb, mint egy befejezetlen könyv rajongása, amelyet a saját írója iránt érez.De egy könyv, amely rátalál az írójára, gyakran sérülten érkezik vissza, és az írója… nos, még rosszabbul jár.
– Összeszedem a szikéket – mondta Brevity, de egy sötét pillantást kapott válaszul. Claire megdörzsölte a halántékát, egy eredménytelen gesztus, hogy megelőzze a közelgő fejfájást, majd kinyújtotta a kezét.
– Csak add ide a jelentést – mondta, majd elengedte a maga előtt nyitva tartott könyvet, amely örömmel csukódott be, éppen csak elkerülve a lány ujjbegyeit.
A démon a tenyerébe ejtett a papírokat, és gyorsan elszökkent tőle. Az asztalon tornyosuló könyvek panaszkodva hördültek fel, amitől felborzolódtak a lapjaik.
– A szerző életben van? Hol? – kérdezte Brevity.
A démon vállat vont. – Egy olyan helyen, amit úgy hívnak Seattle.
Claire felmordult, ahogy összeszűkült szemekkel nézte a papírlapokat. – Mindig az amerikaiak.
◆◆◆
A nevek olyan szükséges szépelgésnek bizonyultak, amelyet még Claire-nek is el kellett tűrnie. A démon egy nagyon ügyetlen meghajlással mutatkozott be; ez az apró etikett mozzanat segített neki, hogy megnyugodjon, és ne izzadjon minden pórusán keresztül maró savat. Claire a homlokát ráncolta a nevére. – Leto. Mint a görög mítoszban?
A sovány démon lehajtotta a fejét. – Mint a sci-fi regényben.
– Szóval, te egy …?
– Az entrópia[1] démona vagyok.
– Az entrópia démonát küldték egy olyan könyvtári szárnyba, amely tele van pótolhatatlan műtárgyakkal? – Claire Leto-ra meredt, majd megrázta a fejét, és azt mormogta: – Megölöm. Határozottan ki fogom nyírni.
Leto összerándult. – Ha nem sértelek meg a kérdésemmel… hogyan vagy képes így beszélni Őfelségéről?
– Egyszerű – mondta Claire. – A Könyvtár a Pokolban van, de nem szolgál senkit. Ő számomra nem Felség.
Leto elsápadt, de a lány csak legyintett. – Hosszú történet, nem kell aggódnod miatta. Attól még követem a parancsokat. Ő itt Brevity, múzsa és az asszisztensem, itt, a Befejezetlen Könyvek Szárnyán.
– Korábbi múzsa. Elbuktam. – Brevity grimaszolt és kezet nyújtott.
Ha Leto megjelenésében egy madárijesztő tinédzserhez hasonlított, akkor Brevity a tündérek egyik fajtájához. A haja tüskés és rövid volt, és a tengerparti üvegkövek lágy színében pompázott. Egy színes pulóver mandzsettája alatt propánkék tetoválások tekergőztek a halványabb búzavirágszínű bőrön, egy folyton változó írássá alakulva, amely majdnem olvashatónak tűnt, legalábbis míg valaki meg nem próbálta kisilabizálni.
– Örülök, hogy megismerhetem, asszonyom. – Leto szégyenlősen megrázta a kezét, vigyázva, hogy ujjai ne érintsék a hullámzó tetoválást.
– Hé! Egy illemtudó démon. Máris kedvelem – mondta Brevity.
– Sok démon tökéletesen udvarias velem szemben – hangsúlyozta ki Claire.
– Nem, nagyon sok démont megfélemlít a Könyvtár, főnök. Azért van némi különbség – mondta Brevity, miközben Claire kihúzta a fiókot, hogy előkeresse a szerszámokat.
A könyvtáros szakma hétköznapi eszközei közé tartoztak a jegyzetfüzetek és az íróeszközök, aztán a kevésbé megszokott eszközök: csillogó tinták, harapós bélyegzők, tekergő viasz és zsineg. Mindezek egy táskába kerültek, amelyet Claire átvetett a mellkasán. A toll és a papír a kusza, sokrétegű szoknyája rejtett zsebeinek egyikébe kerültek. Egy agyon cicomázott, csupa gomb és különböző rétegű ruhába temették el, ami még az ő korszakához képest is komornak hatott. A szoknyát már nagyon régen levágta, hogy csak a térdéig érjen a könnyebb mozgás érdekében, viszont Claire a szilárd erkölcsi alapelvek szerint élt, hogy valakinek sosem lehet túl sok zsebe, túl sok könyve, vagy túl sok teája.
Nem mintha szigorú órarendet kellett volna tartania, de Claire hunyorogva nézett egy zömök réz napórára, amelyet egyenletes, bár teljesen természetellenes fény táplált, és újabb sort firkantott a Könyvtár naplójába. A napló vastag volt és ókori, a kortól és száz könyvtáros zsíros ujjlenyomatától már kérgesedett. Ugyanakkor sosem fogytak el a lapjai. Claire a személyes jegyzeteiből átlapozott a "Könyvtári állapot" naplórészre, és egy lendületes mozdulattal befejezett egy bejegyzést, ekkor a folyóson lévő fények szabálytalanul lobogni kezdtek.
A Könyvtár bezárt. Minden anyagot vissza kell helyezni a polcokra.
Egy testetlen, tompa és fojtott hang visszhangzott a folyosón. Claire türelmetlenül dobbantott, miközben a hang folytatta. A Könyvtár mostantól zárva van. A Patrónusokat emlékeztetjük, hogy a hátrahagyott átkok, bűbájok és álmok a raktár tulajdonát fogják képezni. A Könyvtár bezárt.
Nem volt sok vendég az olvasóteremben, de a néhány ördögi teremtmény, aki olvasott, vonakodva tette le a könyvét, és a kijárat felé vették az irányt, amit Leto tátott szájjal és csodálkozással nézett végig.
A Pokol teremtményei, általánosságba véve, úgy követték a parancsokat, mint ahogy az elvárható volt. Ami azt jelenti, hogy sehogy és saját liberális értelmezéssel.
A Könyvtár törzstagjainak többsége erőtlen ördögi teremtmény és unatkozó gyalogos volt, de egy zömök, szarvakkal rendelkező lidérc, akinek a testét csupán kitin és hegszövet borította, morogva adta át a könyvét egyenesen Claire-nek.
Claire csettintett a nyelvével. – Nincs duzzogás. Tudod, hogy nem kölcsönzünk ki könyveket. Holnap is állok a rendelkezésedre, Furcas. Most menj.
Leto-nak még az előtt sikerült becsuknia a tátott száját, mielőtt a nyála tönkre tett volna egy újabb szőnyeget.
– Ez…ez…
– Megfélemlítés. Mondtam én – vágta rá Brevity.
Miután az utolsó patrónus is eltűnt a hatalmas ajtókon keresztül, Claire becsukta a bejegyzést tartalmazó naplót, majd elindult a legtávolabb fal irányába. Leto ott volt a nyomában, és Claire visszafojtott egy mosolyt. A Könyvtár szeszélyes, hátborzongató terep volt, különösen a démonok számára.
A főasztaltól kiindulva, a barlangszerű tér több irányú árnyékba borult járatokba terült szét, és minden elérhető felületet fával vagy különböző korú pergamennel volt beborítva. Könyvekkel teli polcok sorai tornyosultak magasan a fejük fölé, és a nagyobb, vaskosabb kötetek ingatag kupacokban hevertek minden sor végén.
Élénk színű plüssszőnyegek borították a padlót. Minden látható falfelületen egy olajvászon volt, rajta a befejezés különböző állapotában lévő képekkel. Ezek önmagukat irányították a sajátos körforgásukkal és változásukkal. Még több festmény lógott a hátsó, monstrumszerű, elforgatható állványsorozaton, árnyékba burkolózva, mint egy lombos bozót.
Claire célpontja a leghátsó fal volt, egy nagy, vajszínű, halványsárga fiókokkal borított terület. Végtelen fióksorok, amelyek az imént még nem voltak ott. A Könyvtár igény szerint működött, a könyvek és a könyvtárosok szükségleteinek megfelelően változott és áramlott. Leto aggódva szemlélte, de Claire visszaadta a kezébe a mappát. Elkezdett felmászni egy korlátra erősített létrán. – Szerző neve és a történet címe?
– Á… – Leto kinyitotta az aktát. – Író, McGowan. Amber Guinevere
McGowan.
Lába a fából készült falnak feszült, és a létra néhány métert gurult előre a fiókok sorában. – McGowan. Rendben. Istenem, a középső neve Guinevere? Hol volt a szüleik esze? Nem csoda, hogy sosem lett belőle író. – Claire kirántott egy fiókot. – Cím?
– Ömm, a hiányzó cím alatt csak annyi szerepel, hogy „Nightfall”. – Leto felnézett, amikor Claire felhorkantott. – Valami baj van?
– Azt hiszem, minden írónak, legyen az befejezett vagy fejezetlen könyv írója, van a fejében valami megdicsőült kalandja „Nightfall” címmel. Az itteni lakosok fele „Nightfall” volt valamikor. Előbb-utóbb még a befejezetlen történetek is elvándorolnak valami eredetibbre. – Claire ujjai végigtáncoltak a fiókon, mielőtt felkapott volna egy kártyát. Becsukta a fiókot, és leereszkedett.
Tornacipőbe bújtatott lába földet ért, és Claire a kijárat felé vette az irányt.
– A névjegykártya szerint még biztosan Seattle-ben van. Brev, készen állsz egy kis terepmunkára?
Brevity arany szemei csészealjnyira nőttek, és egy kis táncot lejtve előre bukdácsolt. A hangja olyan vékonyan csengett, mint egy sikoly, de azért visszafogta magát. – Úgy érted fent a felszínen? – mondta lélegzet-visszafojtva. – Mindig és mindörökké, főnök.
2
Fordította: Jane
Ez a naplóbejegyzés különös dolog. Az előző kötetek úgy tűnik, hogy korai sumér korra datálhatóak. Mégis el tudom olvasni és megértem minden szavát. A könyvek különös varázslatot jelentenek ebben a Könyvtárban.
Az olvasás kétségtelenül tanulságos volt. Bár olykor csapongó és a személyiségek pestisével fűszerezve, mégis feljegyzi minden olyan könyvtáros képzését és a kiegészítő tapasztalatát, aki a Befejezetlen Szárnyat vezette.
Az ókori Egyiptomnak megvolt a maga Halottak Könyve, egy tekercs, amely hemzsegett a szeretteiknek írott tanácsoktól és útmutatástól, hogy segíthessenek nekik boldogulni a túlvilágban. Feltételezem, hogy akkor ez a Könyvtárosok Halottak Könyvének felel meg. Az összes megfelelő protokoll a navigáláshoz, de soha nem menekülhetünk el erről a helyről.
A könyvtárosok évezredek óta őrzik tanácsaikat ebben a könyvben. Valahol, valahol kell lennie egy megoldás a problémára, amivel szembesülök.
Claire Hadley könyvtáros tanonc, Kr.u. 1988
A Pokol folyósok sokaságából tevődött össze. Egy végtelen mennyiségű kanyargós labirintus, legalábbis így tűnhetett egy kezdő démon számára. Olyan szakaszokon haladtak át, amelyeket Leto nem ismert fel, széles balkonok, és suttogó seprűkkel teli szekrények mellett. Elhaladtak a kicsorbult lépcsők, meg az alkóvok mellett, ahol az árnyékok olyanok voltak, mint a sebhelyek, és végül egy nem euklideszi vízköpő következett, aminek az volt a rossz szokása, hogy nem igazán maradt a látogató térbeli láthatárában. Leto elfordította róla a tekintetét, amint megérezte a közelgő erős fejfájást.
Minden folyóson egy-egy keskeny ablaksor volt. Az első ablak vadvirágokkal teli mezőkre, a következő egy sötét barlangra nézett, amely végtelen a csillagfény áradatban úszott, a harmadik pedig egy lávatengerben úszó síkságra nyílt. Az ellentétes fényviszony, ami beáramlott, a folyosót a világosság és a sötétség árnytáncába pompáztatta, a sárga délutáni fények és kék alkonyi szürkület borította be őket, ahogy elhaladtak a folyosón.
Végül, éles jobb kanyart vettek be és áthaladtak egy olyan ajtón, amelyet Leto észre sem vett volna, annyira el volt rejtve. Az ajtót közrefogó fakereten az utazás szimbóluma díszelgett: egy pár egymásba illeszkedő kerék, amelyet egy nagytestű madár karomnyomai borítottak. Követte a két nőt lefelé a meredek lépcsőn, miközben Brevity pávakék haját figyelte, amely úgy lobogott, akár egy élénk színű zászló. Egy klausztrofóbikus hatást keltő irodába jutottak, ami inkább volt magas, mintsem széles.
Leto botladozva fékezett le Brevity mögött, és lassan körbefordult. Az terem magas volt, állapította meg, annak érdekében, hogy magába tudja foglalni a szédületesen tornyosuló polcok sorát, amelyek a padlótól egészen fel, az árnyékba boruló plafonig értek. Különböző formájú, felcímkézetlen üvegek sorakoztak minden polcon, halvány, de egyenletes színes ragyogást bocsájtottak ki, amely a terem egyetlen fényforrása volt.
Brevity rosszul leplezett szórakozottsággal vigyorgott Leto-ra. – Ez az első utazásod?
– Igen… – Leto riadtan pillantott rá. – Vagyis nem. Én nem megyek veletek, ugye? Én csak a papírokat szállítottam le.
Brevity megvonta a vállát, megfordult és megkocogtatott egy üveget, amelyben szilvakék és narancssárga ködös fény kavargott. Leto Claire felé lépett. – Kisasszony…ömm, Fő Könyvtáros?
– Ne most, kölyök. – Claire tenyerével egy poros csengőre csapott, amely ott hevert az asztalon. Egyszerű csilingelés helyett, egy háromszólamú rezgés harsant fel a fém tárgyból, amitől a polcokon lévő üvegek megremegtek.
Leto határozottan nem volt kölyök. A démonoknak nem igazán volt gyerekkoruk. Lélekborzongató beavatások, rémálmok, igen; gyermekkor, nem. Leto tiltakozni kezdett volna, amikor egy sétáló hegy a szűk szabású öltönyében előbukkant a pult mögötti homályból.
Egy sápadt, szikla nagyságú és alakú fej lebegett a keményített gallér fölött. Leto összerezzent. Visszahúzódott az ajtó irányába, miközben a sötét gödröket vette szemügyre, ahol a szörny szemeinek kellett volna lennie. A lény kinyitotta a száját, hogy felfedjen egy sor csipkézett szélű piros valamit, amelyek majdnem olyanok voltak, mint a fogak. A hangja olyan mély hangszínben morajlott, hogy megremegtette a körülöttük lévő polcokat.
– KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL!
– Igen, igen, minden reményt feladtunk, Walter – vágott közbe Claire. – Fuvarra van szükségünk.
A lény elszomorodott, csipkézett fogai eltűntek a remegő ajkak mögött. Megigazította a nyakkendőjét, és feneketlen gödrű szemekkel pislogott a könyvtárosra.
– Á, kisasszony! Gyerünk, hadd csináljam rendesen. A reformáció óta nem találkozok halandókkal.
– Ha ragaszkodsz hozzá, de kérlek, fogd rövidre, és ha lehet, halkabban.
– Remek, asszonyom. Köszönöm. – Az óriás kihúzta magát és a vállai majdnem a tetőgerendáig értek. Megköszörülte a torkát, újra kinyitotta recézett száját és belekezdett a monológjába.
– Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel! Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába. Előttem vár az álom, amelyre vágysz. Senki sem juthat át, akinek a lelke nem ragyogóan könnyed,senki sem léphet ki a sötétségből. Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Mérlegeljétek a lelketeket vagy térjetek vissza az álmotokba.
Leto-nak kissé sallangosnak tűnt, de mély bariton hangon szónokolva megtette a hatását. Az üvegek megremegtek a polcukon, olyan hatást keltve, mintha száz üveghang visszhangozná a szavakat. A rezgés kellemetlenül csapódott neki Leto belső szerveinek.
Claire nem úgy tűnt, mintha le lett volna nyűgözve. Felkönyökölt a pultra, háta egyenes volt még így az unalmas támaszkodás alatt is. Az egyik hajfonatát piszkálta, aztán a karperecét igazgatta.
Brevity a kezét tördelte, és egy félénk mosolyt küldött a pult mögött álló bestia felé. – Úgy gondolom, hogy ez borzasztóan hátborzongató volt, Mr. Walter. Az a remegés a végén nagyon jó hatást kelt.
– Köszönöm, Miss Brevity. Egy örökkévalóságig tart, mire megtalálom a megfelelő akusztikát.
A szörny úgy tűnt, mintha kezdene összemenni és világítani a dicsérő szavak hatására. Megpillantotta Leto-t, előredőlt és olyan veszélyesen vészjósló mosolyt villantott, ami még egy démon rémálmait is felülmúlta. – Hé, feltételezem te nem…
Claire megköszörülte a torkát. – Dolgunk van, Walter.
A lény újra a könyvtárosra irányította világtalan tekintetét. – Elnézést, asszonyom. Miben segíthetek, Miss Claire.
– Van egy megbízásunk odafentre. Szükségem van egy belépőre Brevitynek és két megidéző gyertyára nekem és a fiúnak.
Leto dühbe gurult, teljesen megfeledkezve az eredeti lázadó ellenkezéséről, amit az út miatt érzett. – Nem vagyok fiú. Egy démon hírnök vagyok…
– Igen, igen, két megidéző gyertyát, egyet nekem és egyet ennek a nagyra becsült és erős hírnöknek, akit a rettenthetetlen vezetőnk küldött. – Claire felhúzott szemöldökkel nézett Walterre. – A fehér teljesen megfelelő lesz. Nem gondolod?
Walter ismét a pult fölé hajolt, és a könyvtáros feje fölött átnézve, Leto-t fürkészte. Leto lábujjait begörbítette, és kényszerítette magát, hogy ne fészkelődjön, és határozottan ne nézzen bele abba a feneketlen, fekete tekintetbe, amely azzal fenyegetett, hogy egybe elnyeli.
Egy hosszas csend után, Walter bólintott. – A fehér megidézés helytálló lenne mindkét esetben, Miss Claire. Azonnal hozom. Miss Brevity, ön már használt ilyen idézést korábban, igaz?
– Igen, ismerem a rituálét. Azért tart maga mellett, hogy segítsek kivonszolni a méltóságos seggét a Pokolból.
Claire keserű pillantást vetett az asszisztensére, miközben Walter dörrenő mozdulatokkal ment vissza a pult mögötti folyósokra. – Engem sehova sem „vonszolnak”. Te csupán a kötelességedet teljesíted, Brev.
– Akkor szeretnéd te megidézni önmagadat, Főnök?
Leto tekintete ide-oda cikázott a két nő között, egy újabb réteg zavarodottság burkolta be, a már így is bugyogó szorongását. – Nem értem. Miért lenne bárkinek is szüksége megidézésre? Azt hittem Seattle-be mentek.
Claire úgy pördült meg, mintha hirtelen akkor jutott volna el a tudatáig, hogy a démon is jelen van. – Te tényleg új vagy, ugye? Azért van rá szükség, mert ember vagyok.
Leto meglepett pislogására egy gyenge kuncogás volt a válasz. – Azt feltételezted, hogy egy egyszerű démon képes lenne kibogozni az emberiség kusza, befejezetlen álmait? Korántsem. Túlságosan kaotikus. A legutóbbi démon asszisztensem fejvesztve menekült az első teljes leltárunk után. A könyvtárosok majdnem mindig halandók, és majdnem mind olyan írók, akiknek befejezetlen történetük van. Brev egy kivétel, akit a Múzsák Testülete képzett ki.
– Amikor is kirúgtak – motyogta Brevity.
Leto bizonytalanul bólintott. Hallotta a pletykákat, persze. A sok suttogást a Pokol könyvtárosának befejezetlen könyveiről. Claire nem olyan régóta dolgozott ebben a pozícióban, a Pokolban a 30 év egy szempillantásnak számít, de démoni körökben suttogva ejtették ki a nevét azzal kapcsolatban, hogy mennyi történetet hagyott befejezetlenül, egész polcokat megtöltve a meg nem teremtett világaival. Az a hír járta, hogy volt egy teljes függeléke a Befejezetlen Szárnynak, ahol az ő munkáit tárolták kulcsra zárva, amelyet soha nem látogattak, és ami valami ősi és eléggé borzalmas botrány ködébe temetkezett.
Persze, gondolta Leto, hogy minden jó pletyka mögött kellett lennie valamilyen botránynak.
– Értem – mondta, miközben azon igyekezett, hogy összeszedje magát, nyakszirtjét dörzsölgetve, és nagyon keményen próbálta elkerülni a szigorú nő tekintetét. – Én csak… Nos, neked nem a büntetésedet kellene letöltened, hogy aztán kiszabadulhass innen? Nem ez az egyetlen oka annak, hogy a halandók itt kötnek ki, hogy tudjátok, kibogozzák az ők… az…
– Mindannyian olyan túlvilági utóéletet kapunk, amilyet a lelkünk megkövetel. Hallottam már a megkapó reklámszöveget–mondta Claire, miközben türelmetlenül csettintett a nyelvével. – Ez az enyém. Milyen szerencsés vagyok. Az a trükk a dologban, hogy azt nem mondják el, hogy minél több időt töltesz idelent, annál nehezebb lesz emlékezned bármilyen más helyre vagy életre. – Szünetet tartott, ahogy Walter elővánszorgott a mélabús homályból. – Ez eléggé kényelmetlen helyzet. Pont, mint ezek a kérdések.
– Ezért van szüksége a főnöknek idézésre – mondta Brevity. – A szellemek és démonok képesek jönni-menni, intézni a dolgaikat. De a halandók nem hagyhatják el a Poklot, ha a lelkük még nem engedte szabadjára őket. De egy kis rituális varázslattal a könyvtári dolgozók is kaphatnak egy egynapos kimenőt.
– Egy napot, nem többet – mondta Claire. – Nem mindenki kap hozzáférést a léleklánghoz, de mivel ez is a Könyvtár feladatai közé tartozik, Morcospantalló király kénytelen kivételt tenni.
Leto nem tudta megállni, hogy ne ránduljon össze minden alkalommal, amikor a nő ezt művelte: valamilyen szörnyűséges becenévvel illette Lucifert. Tiszteletlen volt. Méltatlan. Senki sem merészelte. Kezdte azt gyanítani, hogy a nő pont ezért tette.
Walter a pulthoz ért, és megállt, hogy finoman megtapogassa az öltönye zsebét. Előhúzott egy fürdőlepedő méretű zsebkendőt, és letörölte a pultot, mielőtt óvatosan elhelyezett volna rajta két viaszos gyertyát. Aztán felemelte az egyik nagy, színes köddel teli üveget, és melléjük helyezte a pultra. – Modern kori Seattle környéke, ugye? Hol szeretne landolni, Miss Brevity?
Claire válaszolt helyette. – A városközpont megfelel. Space Needle, ha szükséged van egy iránypontra.
– Ezúttal a Space Needle torony alja – tette hozzá Brevity fogcsikorgatva.
– Ó, igen, sajnálom…– Walter összeráncolta a homlokát, és határozottan forgatta az üveget, egyszer, kétszer, háromszor. Minden egyes alkalommal a benne kavargó fátyolos köd kissé megváltoztatta a színét, az égszínkékről sötétedett a tengerészkékre, majd erdő zöldből tavasziasra. A színek végül palakék és lime keverékévé változtak, és a szem nélküli lény elégedettnek tűnt. – Ennek elégnek kell lennie.
Brevity lábujjhegyre állt, hogy átnyúljon a pult fölött, és szemügyre vegye a fehér gyertyákat, mielőtt bedugta volna őket az katonai nadrágja számos zsebének egyikébe.
Leto szemügyre vette a kavargó üveget, és újabb lépést tett Claire felé.
– Bocsásson meg, Könyvtáros kisasszony, de nem hiszem, hogy jogosult vagyok utazni. Nekem csak le kellett…
– Át kellett adnod a megbízást, és segítened a teljesítésben. Ez az asszisztálás.
– Nem hiszem, hogy sokat segíthetek...
– Ez csak egy idézés, Leto. – Ez volt az első alkalom, hogy a könyvtáros vette a fáradságot, hogy a nevét használja, és a démon irracionális lángolást érzett az orcáin. A nő egy halovány mosolyszerűt villantott. – Egy idézés egy viszonylag unalmas időbe és helyre, egy viszonylag unalmas megbízás elvégzésére. Ha új vagy, hasznodra válik, ha megtanulod, hogyan működnek ezek a dolgok. Gondolom, ez volt ŐKedvetlensége célja. Hacsak nem akarsz visszatérni hozzá, hogy ellenőrizhesd?
– Nem! Nem. Úgy értem, ha... biztos benne, asszonyom.
– Van gyufája? – kérdezte Claire az asszisztensét, és Brevity bólintott. – És tartalék is.
– Rendben. Walter, amikor csak készen állsz.
Az óriás bólintott, és egyszer beledörzsölte göcsörtös tenyerét a nadrágjába, mielőtt lecsavarta az üveg fedelét. Leto fülét sirályok hangjára emlékeztető suttogás csapta meg, ahogy Walter egy csattanással letette a fedelet. Az óriás óvatosan két kezébe vette a túlméretezett üveget, áthajolt a pult fölött, és az üveg tartalmát ráborította Brevity fejére.
A színes fátyolköd kiörvénylett, nem is annyira felhőszakadásként zúdult rá, hanem mintha gyökeret keresne, amibe belekapaszkodhat. A múzsa feje körül kígyózott, és gyorsan száguldva sűrűsödni kezdett, ahogy a szoba megtelt a sós tenger és a benzin szagával, a beton és az eső illatával.
A tengerészkék és lime zöld köd mintha beburkolta volna, majd összeszorította és természetellenes alakúvá összepréselte a lány alakú ködöt. Leto-nak elállt a lélegzete, de Claire megnyugtatóan a vállára tette a kezét. A köd fodrozódott, és a következő pillanatban szépen visszahúzódott a Walter által tartott üvegbe. Enyhe ózon és kén szag terjengett a levegőben, és Brevity eltűnt.
– Köszönöm, Walter. Most jön a kellemetlen rész. – Claire odalépett az előcsarnok közepén lévő szabad térbe. Az óriás bólintott, majd rácsavarta a tetőt az üvegre, aztán a pult alatt lévő tárgyakkal kezdett babrálni. Walter mintha igyekezett volna elfordítani a tekintetét, ami abszolút nem csitította le Leto idegeit.
– Kellemetlen? – Leto a könyvtáros közelébe maradt, és azon kezdett tűnődni, hogy miért nem utazhatott volna inkább Brevityvel.
– Hát, hacsak nem szereted nagyon a hullámvasutakat.
Claire kiegyenesedett, és hátrahúzta a vállát. A körülöttük lévő levegő kezdett furcsa állagúvá válni. Leto a homlokát ráncolta, ahogy a padló elmozdult a lábai alatt. Mintha mázsás súly nyomta volna a kulcscsontját.
– Mi az a hullámvasút...
És ekkor, mintha a világ átcsusszant volna rajta.
◆◆◆
Leto még sohasem húzta át a máját a fülén keresztül, de most már el tudta képzelni az élményt. Olyan volt, mintha egy erő átnyúlt volna a kis szoba falain, keresztül a bőrén, a teste minden atomján… és szétszakította volna. Nem felfelé, nem lefelé, hanem a kettő között, és közben félretolta a valóságot. Leto látása elhomályosodott, és az egyensúlyérzéke hol az egyik, hol a másik irányba érzékelt mozgást, mielőtt teljesen feladta volna.
Valami kemény dolog a térdének csapódott, és friss levegő csapott az arcába. Ahelyett, hogy ez segített volna az állapotán, inkább emlékeztette a beleit arra, hogy nem haldoklik, és Leto egy kifejezetten halandói késztetést érzett arra, hogy kitaccsoljon.
– Jól van! Túl sok volt az izgalom. – Egy hang ciripelt a jobbján. – Jól vagyunk – köszönjük! További szép napot!
Leto kénytelen volt kinyitni az egyik szemét, és látta, hogy Brevity lezár egy csoportnyi embert. A csoport rikító nejlonkabátba volt, és udvarias, ám sekélyes aggodalmat mutattak irányába, mielőtt elslattyogtak. Turisták. Leto megtalálta a kifejezést az elméjében, bár nem tudta, honnan származik a szó.
Egy nagy, betonozott külső téren álltak, amely kerek márványalakzatok sorával volt szegélyezve. A területet nyüzsgő emberek töltötték be, akik az üvegszobrok és szuveníres standok körül tolakodtak. Mögöttük tompa fémoszlopok emelkedtek, és egy toronymagas, nyurga, feltűnő építményt alkottak, amely eltűnt a végtelenségbe tartó szürkeségbe.
Leto megragadott egy márványgömböt, és lassan talpra tántorgott. – Nem kellene aggódnunk, hogy valaki meglátott minket?
– Ha meg is láttak, akkor is ugyanolyan gyorsan elfelejtenék – mondta Claire. – A megidézéseket nehéz megjegyezni. Máskülönben nem lenne hasznos közlekedési eszköz.
Leto megfordult, és látta, hogy a könyvtáros éppen csak egy hajszállal jobban viselte a megidézést, mint ő. Egy betonpadnak támaszkodott. A bőre, amely általában élénk mogyoróbarna volt, kipirult arca körül viaszos volt. Sötét haja, amely valaha tele volt apró és lenyűgözően bonyolult gyöngysorokkal, most egyszerű fonatokban keretezte az arcát. Bonyolult ruharétegei is leegyszerűsödtek, és egy halványan bohém beütésű blúzt, vastag szoknyát és tornacipőt viselt.
Brevity is apró halandó változásokon ment keresztül. A bőrének már nem volt propánkék izzása, arany szemei egyszerű barnák voltak, és a kavargó tetoválások egy általános összefonódó mintázatba rendeződtek mindkét karján. A haja, Leto meglepődve vette észre, hogy még mindig pasztell zöld volt.
Leto élesen lenézett a saját kezére, de nem látott nagy változást. Ujjait végigfuttatva a fején hosszú, enyhén göndörödő, többnyire kócos, sötét hajat talált, amely kevésbé volt olajos és tüskés, mint a Pokolban, és a hegyes fülei húsos körökké formálódtak.
Emellett ragacsosnak érezte magát, és enyhe hússzagot árasztott.
– Ne aggódj, ez nem maradandó. – Claire kiszakította az önvizsgálatból.
– Nem tudom, hogy szeretek-e ilyen... puha lenni – mondta Leto. Ez a tény gondolatok sokaságát juttatta eszébe, nyugtalanító érzéseket, halandóságot, nevet és csillagfény felvillanásait, ugyanakkor a már nem érzett veszteséget is. Kényelmetlen volt, mintha valaki más öltönyét viselné, de ugyanakkor halványan ismerős is, ahogyan általában a legrosszabb dolgok.
– Zavarba ejtően puha és összenyomható. Ilyen az ember dióhéjban. – Brevity elhessegette az utolsó aggódó járókelőt, és egy-egy apró tárgyat nyújtott a társainak.
Leto elvette a kis műanyag kannát. Kék volt, egy kis fémszerkezettel a tetején, alul áttetsző. Belsejében egy halvány láng lobogott, nem nagyobb egy pöttynél, de fényesebb, mint amilyennek lennie kellett volna, és tiszta folyadékban bugyogott.
– A lélekláng gyertyáitok. Körülbelül egy napig bírják. Ne veszítsétek el őket – mondta Brevity, amikor látta Leto értetlenkedő tekintetét. – Itt nem igazán tudunk égő szentelt gyertyákat hordozni magunkkal. Alapvető álcázás. A gyertyák odalentről átalakulnak öngyújtókká idefent. De senkinek se adunk tüzet. Ez az útleveled, amíg itt vagy.
– Nem ajánlatos, hogy a Pokol kapuin kívül lélekláng nélkül kapjanak el. Nagyon rossz dolgok történnének. Most pedig, ami azt a könyvet illeti...– Claire úgy tette be a léleklángot a szoknyája zsebébe, hogy ránézett volna. Megállt, hogy előkotorja az apró behívókártyát a bőrtáskájából. – Hosszú út áll előttünk.
– Ó, taxi? – Brevity visított. – Mindig is szerettem volna beülni egy ilyenben!
– Múzsa vagy, mindig mindent meg akarsz csinálni – mondta Claire. – Ha időt takarít meg, akkor azt hiszem, nincs ellenemre a taxizás. Menjünk.
Leto meglepetésére a taxisofőr nem törődött azzal, hogy egy élénk színekben pompázó bulizós kölyök, egy rasztás hipszter és egy alultáplált tini, aki egy nem rávaló halottasházi kosztümöt viselt, mászott be a kocsijába. Nem is pislogott, amikor Claire az egész út alatt szorgalmasan papírcsíkokat tépett ki egy ókori kinézetű jegyzetfüzetből, és bonyolult hajtogatásokat végzett. Egy újabb furcsaság a furcsa emberi világban, amely fölött csak úgy elsiklottak.
Claire ráncolta a homlokát a kártyára, mielőtt a taxit a "belvárosba" irányította volna, azzal a kikötéssel, hogy addig ne álljon meg, amíg le nem rázzák "a hal és a kereskedelem szagát".
A sofőr a visszapillantó tükörbe hunyorgott, valószínűleg átgondolva a viteldíjat. – Uh, Pioneer Square?
A könyvtáros megint az apró kártyát nézte meg. – Persze, elég közel van.
A lány válla fölött lenézve, Leto meglepődve látta, hogy a szépen nyomtatott betűk mozognak az apró négyzet alakú kártyán, új (költői módon homályos) irányt jelölnek, valahányszor a taxi bekanyarodott.
Amikor a taxi megállt a járdaszegélynél, Claire befejezte a hajtogatást, és átnyújtotta a papírcsíkokat a sofőrnek. – Tartsa meg a visszajárót.
A sofőr a homlokát ráncolta. – Mi a f...
– Egy nagy házról álmodtál. – Claire hangja elcsuklott, furcsán hivatalossá vált, ahogy Leto kicsusszant a kocsiból. A lány behajolt a taxi ablakán, és elkapta a sofőr tekintetét. – Nagy verandával és kandallóval a hálószobában. Kályha, szív, fájdalom. El akarod őt oda vinni, és megcsókolni a konyhában a nap végén, az étel fő, a tűz bent lobog. Biztonságban, szilárdan, egy napon. Lépések. Ez az első.
A sofőr figyelte Claire arcát, és lassan pislogott; aztán egy törékeny mosoly csúszott át kemény vonásain. – Igen, a ház...–Bólintott, és begyűrte a rongyos papírlapokat a zsebébe. – Köszönöm a tippet, asszonyom. Legyen szép napja!
Claire kiegyenesedett, és visszatette a jegyzetfüzetet a táskájába.
– Mi... – kezdte Leto.
– Egy történet. – Claire figyelte, ahogy a taxi elhúzódik. – Egy történettel fizettem neki, az ő történetével. A legtöbb lélek csak ennyit akar, tényleg, ezért könnyű elfogadniuk.
Ez nem tetszett Leto-nak. – De mi becsaptuk őt. Ez hazugság.
– Egy hazugság. Egy álom. A jó történet mindkettő – utasította el Claire a feltételezést. – Ez annyira rossz? Emlékezni fog a történetre, alaposan átforgatja majd az elméje hátsó részében, élesen kirajzolva a széleket, mint egy szerencsepénzt. Egy történet megváltoztatja őt, ha hagyja. Az alakját és a szellemét. Megváltoztatja a viselkedését, az álmait, amelyekben hisz. Mindannyiunknak szüksége van a történeteinkre; én csak egy jót adagoltam be neki.
– De neki számlákat kell fizetnie. Az ellenőrzésnél rosszul fog kijönni. A pénz...
– Nem ártalmas. – Brevity meglökte Leto-t. – Különben is, ne húzz újat ilyen téren a főnökkel. Ha van valami, amihez a könyvtárosok értenek, azok a történetek.
– Ettől függetlenül még mindig nem tűnik helyesnek. – De Leto annyiba hagyta a dolgot.
Már nem a város csillogó turistaközpontjában voltak. Körülöttük öreg téglaóriások, széles épületek keskeny, ejtett ablakokkal, amelyeket mindenféle kifakult plakátokkal tapétáztak ki. A főutca megtartotta a parazita boltjait, a kirakatokban leértékelt csecsebecsék vagy végkiárusítási feliratokat virítottak. Kevesebb ember volt itt, de azért elég nagy volt a gyalogosforgalom ahhoz, hogy senki ne törődjön a triójukkal.
Claire rosszallóan nézte a kártyát, mielőtt átadta volna Leto-nak. – Kezd elhalványodni. Tartsd rajta a szemed, és nézzünk körül.
◆◆◆
Amikor a behívókártyán lévő firkák végre átváltoztak, akkor felfejlődtek... semmivé. Egy tintás, szabálytalan rész töltötte ki az aprócska kártyát a cím alatt. Leto odatartotta a kártyát Claire-nek, hogy lássa. A lány bólintott, és megállt a járda szélén, majd lassan körbefordult. – A közelben van.
– Pontosan mit is keresünk? – kérdezte Leto.
– Egy bőrkötéses könyvet, ami olyan, mint a gyűjteményünk többi darabja. Azt hiszem, hogy sunyiskodik, de eléggé ki kell tűnnie a modern kori papírkötésű könyvek között. – Claire homlokráncolva nézte a kirakatokat, miközben fel-alá sétáltak pár métert a járdán. – Vagy mivel, hogy felébredt és átalakult, ezért akár ember is lehet.
– Egy ember?
Claire elgondolkodva nézett be egy kávézó kirakatába. – Bármilyen alakot ölthetnek, de felismerhetőek a… ó, Pokol és az összes hárpia.
Brevity és Leto is megfordult, és átkukucskáltak a könyvtáros válla fölött.
Népszerű hely volt, tele kreatív művészekkel és üzletemberekkel, akik az asztalokért és a konnektorokért tolongtak.
Leto nem értette, mi késztette a könyvtárost arra, hogy egyre sötétebb szavakat és ezoterikus szitkokat motyogjon az orra alatt, amíg Brevity rá nem mutatott. – Ott. Megvan a hősünk.
Leto követte a lány ujját az ablak melletti asztalhoz, ahol egy fiatal és vonzó pár üldögélt. A nő egy magas pohárból kortyolgatott, miközben élénken, karcsú kezeivel hadonászott beszélgetés közben, amelyet Leto feltételezése és a férfi arcáról áradó elragadtatás miatt, úgy vélt, hogy a nő barátja.
A férfi finom szabású ruhák és jó gének kompozíciója volt. Összeesküvő módon áthajolt az asztal fölött, és gyakorlott mosolyt villantott a nőre. A férfi ujjbegyei leleményesen pihentek a halántékánál, ahol bronzos haja fodrozódott a nem létező szellőben. Leto nem volt jó megítélője az ilyen helyzeteknek, több okból kifolyólag sem. De még ő is egy pillanat alatt megállapította, hogy a hős, őszintén szólva, túl tökéletes.
– A nő a szerző? – Claire végre kimerítette a szitokszótárát.
– Brev, add ide a fényképet a szerzői profilról.
Brevity a könyvtáros táskájában turkált, mielőtt kinyitotta volna az aktát. – Igen, nekem úgy néz ki, mint Miss McGowan, főnök.
Leto, a Claire arcán végigvonuló viharos tekintetből gyanította, hogy a szerző jelenléte nagyon rosszat jelentett.
A könyvtáros felsóhajtott. – Miért nem lehetett egy kislány? Ez jelentősen megnehezíti a dolgokat. Sarokba kell szorítanunk és el kell érnünk, hogy a lehető legkevesebbet érintkezzen a szerzővel.
– Várjunk csak, azt hittem, egy könyv miatt vagyunk itt – mondta Leto.
– Így is van. Ő maga a könyv. – Claire magyarázata bosszúságtól csengett, ahogyan végigpásztázta a kávézót. – Amikor a befejezetlen könyvek túlságosan elvadulnak, vagy túlságosan megszeretik őket, vagy egyszerűen csak túl éhesek lesznek, akkor a hibbant fejükbe veszik, hogy ők valóságosak. Beszivárognak a világba, általában valamelyik szereplőjük formájában. Önmagunkban nem igazán kreatívak. Az a fickó nyilvánvalóan a főhős – láttad azokat az arccsontokat? Már csak a kard és egy fehér ló hiányzik mellőle. Ő a mi karakterünk.
– És a saját szerzőjével beszélget?
– Megszegve minden szabályt, ami a befejezetlen művekre vonatkozik. Amikor visszajuttatom azt a könyvet a részlegre... A fenébe. Miért kellett hősnek lennie?
– Mi a baj a hősökkel?
– Minden.
– A Főnök nem igazán kedveli azokat a karaktereket, akik úgy döntenek, hogy felébrednek, főleg a hősöket nem. – Brevity elgondolkodó arckifejezés terült el. – Ő csak egy ismertetője a történetnek, természetesen. A fizikai könyv még mindig létezik. Nem távolodhat el túlságosan a könyv többi részétől, tehát a közelben kell lennie.
– Remélhetőleg az itt ülő Mr. Nightfall elég bugyuta ahhoz, hogy a keze ügyében tartsa, és mi könnyen lezárhatjuk ezt az ügyet – mondta Claire. – Rendben, kell egy terv. Szükségem lesz egy olyan figyelemelterelésre, ami felkelti a szerző figyelmét.
Az egykori múzsa valósággal felragyogott. – Vad, nyilvános drámai megnyilvánulás? Az menni fog. Mire gondoltál?
– Maradjunk a klasszikusoknál. – Claire olyan mosollyal fordult Leto felé, hogy a férfi nagyot nyelt. – Leto, itt az ideje, hogy megmutasd mennyire vagy hasznos.
Érdekes lesz ,köszönöm szépen!🙂
VálaszTörlés