5 - 6. fejezet

 

5

RAMIEL

Fordította: Shyra

Azt hisszük, hogy a történetek lezárt dolgok, pedig nem azok. Kérdezd a múzsákat. Emberek, történetek, tragédiák és kívánságok – minden hatással van a világra. Semmit sem teszünk, amit ne éreznénk; ez megnyugtató. Minden, amit teszünk érezhető; ez átok.

Poppaea Julia könyvtáros, Kr.e. 50

Ramiel egyenesen a halott férfi nappalijába teleportálta magát. Az érkezésével járó légáramlat porfelhőt és repkedő papírokat kavart fel. Jonathan Avery úr élete vége felé nem volt rendmániás ember. Seattle-i lakása egy nagyon divatos belvárosi torony tetején magasodott, de a dolgozószobában gyűrött táskák és papírhalmok tornyosultak.

Rami mégis úgy érezte, hogy felfedezni vél egy csöppnyi értelmet a könyvelő lakásának minden elérhető felületét beborító, számokkal és adatokkal teli élet apró részleteivel telezsúfolt halmokban. Rami kezéről por szállt fel, amikor kinyitott egy szekrényt.

Avery nem adott neki sok mindent, amire támaszkodhatott volna, még Uriel ösztökélése után sem. A Mennyországba érkezve a lelkek gyakran homályosan emlékeztek életük részleteire. A halál egész folyamata traumatikus volt, ezért az átmeneti amnézia gyakran segített az újonnan érkezőknek alkalmazkodni a túlvilági életükhöz. A férfi kétségbeesését bizonyította, hogy még arra is emlékezett, mi volt az a papírdarab.

Ezért volt Ramiel a Földön, hogy nyomok után kutakodjon egy halott férfi lakásában. Uriel úgy döntött, hogy inkább ott marad, és megpróbál több választ kicsikarni Averyből. Rami gyanította, hogy ennek kevésbé a halottak iránti szimpátiához volt köze, mint inkább ahhoz, hogy Uriel nem szerette a modern civilizációt. Raminak az volt a benyomása, hogy Uriel az emberi kíváncsiság kialakulását összességében szörnyen kellemetlennek tartotta. Sohasem vette túl sok hasznát az embereknek azon túl, hogy mennyire voltak hivatottak a Teremtője kedvében járni.

Uriel számára az emberek vágott virágok voltak a csokorba, semmi több.

Felületes átvizsgálásakor nem talált mást, csak egy hetes újságokat és savanyú tejet, valamint egy laptopot, amely egy megdőlt papírhalom alatt volt eltemetve. Megértette, hogy ezek a karcsú készülékek a modern emberi élet kapcsolódási pontjai, a modern gyóntatószék, de nem akarta kiadni a titkait neki. Szerencsére Avery titkai kevésbé érdekelték, mint a Pokolé. Voltak hagyományosabb módszerek is a nem emberi leletek nyomon követésére. Átkelt a lakáson, hogy kinyissa a tolóajtót, amely egy parányi erkélyre vezetett, aztán végighúzta az ujjait a tollakkal borított kabátján, amíg nem talált egy megfelelő áldozatot. Összerezzent, ahogy kihúzta, majd a tenyere kelyhében megvédte a tollat a széltől.

Uriel azt mondta, hogy a foszlány egy Lucifer birodalma számára készített könyvből származik. Rami nem ismerte ezt a karikatúraszerű "ördögöt", aki terrorizálta a modern képzeletet, de Lucifert ismerte. Önző angyal volt, és valószínűleg még önzőbb démon. Ha valami eltűnt tőle, a szolgáit talán már ki is küldték, hogy visszaszerezzék. Előnyük lenne, talán éppen ebben a városban, talán még a könyv is náluk lenne már. Ha Rami el tudná kapni őket, egy hatalmas eszközt tarthatna távol a gonoszok kezétől, és véget vethetne ennek, mielőtt bármi baj történhetne.

Rami kivett a zsebéből egy ezüst iránytűt, és a kezében őrzött tollhoz emelte. Meghajolt, és néhány ritka szót mormolt, amíg az iránytű és a toll között halvány fehér fény nem sistereg. Mintha tinta szivárogna a tollszárból a hegyére, a toll lassan sötét, könyörtelen feketévé változott. Megfertőződött, akárcsak a keresett préda.

Rami hagyta, hogy a toll ellebegjen az erkélyről, aztán visszahúzódott a lakásba, hogy a kezében lévő iránytűt figyelje. Legközelebb, amikor a démonok megmozdulnak, ebbe a városba vagy ebből a városból, elkapja őket. Csak ki kellett várnia.

Rami jó volt a várakozásban.

 

6

LETO

Fordította: Shyra

A könyvek és a történetek a képzelet alkotásai, és ez a hatalom csak az embereknek adatott meg. Higgyétek el nekem. Az istenek akarattal létrehozhatnak egy birodalmat, és a múzsák megpróbálhatják a dolgok alakítását, de csak egy halandó képes a történetet más irányba terelni. Milyen klassz is ez? Az emberek rettentően félelmetesek. Imádom!

Brevity Könyvtáros tanonc, Kr.u. 2014

– Tökös – motyogta Claire.

Amint a hős összeesett, a könyvtáros utasította Leto-t, hogy emelje fel a lábát. Vánszorogva vonszolta a hason fekvő férfit beljebb a sikátorba, ahol az arra járó turistáknak nem tűnhetett fel. Annak ellenére, hogy a hős meglepően könnyű volt, magas volt, hosszú karokkal és lábakkal, amelyeket Leto számára lehetetlen volt kordában tartani. Leto grimaszolt, amikor nekimentek egy újabb szemetesnek, amely hangosan dübörgött a sötétben.

Brevity, kezében inkább könyvvel, mint hőssel, valami ideges tánchoz hasonlító mozdulattal tartotta a lépést. Megnyugtató mosolyt villantott Leto-ra. – Fel a fejjel! Legalább nem szidalmazza Őszents...

– Lucifer fodros, szatén golyói – morogta Claire, amikor egy lökéssel letették a hőst egy halom koszos kartondobozra.

– Felejtsd el – mondta Brevity.

Leto összerezzent. Annak ellenére, hogy egyre inkább hozzászokott Claire színes megfogalmazásaihoz, minden egyes káromkodás még mindig nyugtalanságot keltett benne. Óvatosan letette a hős lábát egy dobozra. A szereplő gőgös arca még mindig sápadt volt. – Minden rendben lesz vele?

– Egyelőre, azt hiszem. – A múzsa visszapillantott a sikátor bejáratához, a gyalogosforgalom ritkult, ahogy a délután lecsengett.

Brevity a hős fölé guggolt, és megbökte a vállát. – A saját lapjaidat kitépni egy dolog; azokat vissza lehet ragasztani. De az ő lapjai megsemmisültek. Minden, ami rajtuk volt, örökre eltűnt. A helyszínek, a cselekmény... vagy a szereplők. A restaurálással sok mindent helyre lehet hozni, és a főnök az egyik legjobb, de nem lehet újra kitalálni dolgokat a semmiből.

– Éppen ezért itt az ideje, hogy abbahagyjuk az időhúzást, és visszavigyük a Könyvtárba. – Claire leporolta a kezét. – Ha megérkezel, helyezd kényelembe, aztán mindenképpen küldj üzenetet a múzsák rejtekhelyére. Nekem is dolgoznom kell rajta, és szükségem lesz friss pergamenre és kötőanyagra.

– Igenis, asszonyom. Te nem...?

– Van még egy kis dolgom. Nem lesz semmi bajom. Leto eddig rendkívül segítőkész volt. Nem igaz?

Leto felkapta a fejét. – Hát persze. Úgy értem, remélem. Most már nem megyünk vissza? – A város zajától viszketett a bőre, és az egész kaland miatt az emberi alakja zavarba ejtően... izzadt lett.

– Brev majd visszaviszi a hőst és a könyvet – mondta Claire, mintha egy kisgyereknek magyarázna. – Lesz egy gyors kitérőnk, mielőtt használnánk a léleklángot.

Claire találkozott Brev aggódó tekintetével, és valami néma beszélgetés alakult ki a könyvtárosnő és az asszisztense között. Egy pillanat múlva Brevity a gallérjánál fogva megragadta a hőst. – Majd én vigyázok itt a jóképűre, biztos, ami biztos.

A múzsa gyorsabban rajzolt egy alakot a poros betonra, mint ahogy Leto követni tudta volna. Megesküdött volna rá, hogy a téglafalak meginogtak, csak egy pillanatra, mielőtt egy sziszegő pukkanás elterelte a figyelmét. Brevity és a hason fekvő hős eltűntek a por és a papírtörmelék örvényében. A levegőben vattacukor és hamu illatának nyomai szálltak.

Így Leto egyedül maradt a Pokol Könyvtárosával. Elvonta a tekintetét a kavargó levegőről, aztán észrevett, hogy Claire a szemüvege fölött vizsgálja őt. Az ajkai vékony vonallá keskenyedtek. Leto nem ismerte eléggé ahhoz, hogy tudja, mit jelent ez, de biztos volt benne, hogy semmi jót. Ismét elszenvedte azt az érzést, hogy valami olyanért értékelik, amit nem értett. Claire bólintott, és olyan tempóban indult el a sikátorban, hogy Leto-nak sietnie kellett, hogy lépést tartson vele.

– Tudod, honnan származnak a léleklángok, Leto? – kérdezte Claire, miután csatlakoztak a járdán az esti gyalogosforgalomhoz. A lány gyors tempóban vezette, és időnként megállt, hogy az utcatáblákat kémlelje.

– Nem egészen. – Ez nem volt nagy beismerés. Legjobb esetben is csak kezdő ördögfiú volt. A felét sem értette annak, amivel ma találkozott. Az üzleti épületektől, a magas tornyoktól távolodtak, a mólót szegélyező zömök kompépületek és üzletek felé bolyongtak. Zavaró szagok és látványok szűrték meg a gondolatait. Elhaladtak egy híres csokoládébolt mellett, ahonnan vajas, édes kakaóillat áradt, és elűzte az öböl sós szagát. Leto nem állt meg azon töprengeni, honnan ismeri az illatot; egyszerűen csak ismerte. Tudta, hogy ha jobbra fordulnak, belebotlanak a Four Seasons körül nyüzsgő taxisok seregébe, és egy morcos tüntetőbe, aki mindig ott állt azon a sarkon, és az aktuális elnök – mindegy, ki volt az – képét lóbálta felrajzolt szarvakkal. Senki sem tudta, hogy mi ellen tiltakozik.

– A kifejezés a színházból származik. Vagy legalábbis azokból az időkből, amikor a színházak népszerűbbek voltak. Amikor egy színház éjszakára bezárt, egyetlen lámpát hagytak égve, általában csak egy izzót a színpad közepén lévő állványon. A színpad mindig kivilágítva maradt. Egy lélekláng. Ennek persze gyakorlatias célja is volt – így az elsőként belépő nem esett véletlenül a zenekari árokba.

– És a nem gyakorlatias? – Leto eleget látott ma ahhoz, hogy megértse, a nem gyakorlatias általában aggasztóbb.

– A színházi szellemek, természetesen. – Claire elmosolyodott, és mérsékeltebb tempóra váltott, amikor elhaladtak a kikötői éttermek és bárok előtt sorakozó tömegek első áradata mellett. – A színházak hagyományosan mindig bezártak legalább egy napra a héten, és a léleklángot égve hagyták, hogy megnyugtassák a szellemeket. Hogy egy napot hagyjanak nekik a színpadon, hogy előadhassák a műsorukat. Hogy éljenek, szeressenek, gyűlöljenek és diadalmaskodjanak a színpadon, mint az élők.

Claire egy kiismerhetetlen mosolyt villantott Leto felé, amikor egy újabb kanyarban lelassítottak. – Ez a része igaz. A lélekláng fényében a holtak mindegyikének jut egy nap. Csak egy nap. –  Claire végignézett az utcán. – Amikor legutóbb itt jártam, egy hosszú móló volt. Jó kilátás, szabadtéri terasz a komppal szemben. Valahol errefelé kell lennie...

– Két háztömbbel lejjebb – mondta Leto automatikusan.

Claire hümmögött. – Lenyűgöző vagy.

Továbbmentek, átvágva a járdán hömpölygő tömegen, amíg meg nem pillantották a vízpartot. Leto messze a sétány végén éppen csak kivette egy óriáskerék fényeit, amelyek pislákoltak, világító rózsaszínűre és zöldre festették az éjszaka alacsonyan szálló felhőket. A csend barátságos volt, egészen addig, amíg Claire fel nem sóhajtott. – Makacs vagy.

Leto gyomra összeszorult. – Micsoda?

– Az egész fiaskó alatt végig kérdezősködtél! Bámészkodtál! Mr. Kérdések! Még a taxis etikáról is vitatkoztál. – Claire megállt egy korlátnál, és ingerülten megrántott egy hajtincset. – De ha megpróbálom ismertetni az egyetlen dolgot, amit meg kellene kérdőjelezned, hirtelen hiszékenyebb vagy, mint egy szent.

Leto megmozdult. – Nem vagyok biztos benne, hogy én... sajnálom, ha én...

– Nem, hagyd abba. – A nő végighúzta a tenyerét az arcán. – Épp most fejeztem be a lélekláng-lámpák működésének magyarázatát. Hogyan engedik meg a hozzám hasonló halott emberek lelkének, hogy egy napot töltsön a Földön. Szóval a nyilvánvaló kérdés az lenne...?

– Igen, ah… Van valami közük a hőshöz? – Leto öltönyének hátán izzadságcseppek csordogáltak. Úgy érezte, mintha megbukott volna egy kvízben.

– Nem. – Claire keresztbe fonta a karját, és a zsebére mutatott. – A kézenfekvő kérdés a te helyzetedben az lehet, hogy "Akkor miért van szüksége egy démonnak egyáltalán léleklángra?"

– Miért van szüksége egy démonnak léleklángra? Nos, azt hittem...

Leto megpróbálta megfontolni a hallottakat – tényleg elgondolkodott. A szigorú könyvtáros elismerése gyorsan fontossá vált számára. De még miközben ismételgette a szavakat, az elméje folyton új irányba próbált kitérni. Bizonyára voltak jobb kérdések is. Hol volt most a hős? Hogyan ugrott be és ki Brevity? Hogyan akarták megjavítani a könyvet? Mindezeket figyelembe véve az agya nem volt hajlandó időt pazarolni egy ostoba kérdésre a léleklángról. A démonok nem érdemelték meg a tanulás luxusát. Leto még kevesebbet érdemelt.

De Claire várakozó tekintete arra késztette, hogy megpróbálja. Már kezdte tisztelni a könyvtárosokat. Kedvelte Brevityt és Claire-t, amilyen szúrós volt, és a gondolat, hogy csalódást okozhat neki, felborzolta az idegeit. A tekintete a háborgó vízre siklott, miközben próbált koncentrálni. Biztosan volt valami oka, hogy szüksége volt egy léleklángra. Nyilvánvalóan.

Mert új volt? Az entrópia miatt? Az évszak miatt? Mert egy ilyen szánalmas démon volt?

Érezte, hogy a gyomra felfordul, ahogy végigvette az egyes lehetséges okokat, és logika hiányában elvetette őket. Úgy érezte, mintha egy nagyon magas, meredek hegy tetején bukdácsolna, az adrenalin a torkába szökött. Nem látta az alját, nem tudott megállni.

Mint egy hullámvasút.

Hullámvasút. Egy kifejezés, amit nem ismert fel, amikor Claire ma reggel, közvetlenül az idézés előtt kimondta. De most már tisztán el tudta képzelni: a csattogó fémsínt, a vastag, habszivacsos párnákat, amelyek a vállára ereszkedtek, és mindig homályosan érezte valaki más verejtékének, valaki más idegességének szagát. A forgást a gyomrában, ahogy a hullámvasút elindul. Az érzés, ahogy egy kéz megragadja az övét, amely egyszerre tartozik valakihez, aki puha, sugárzó és csodálatos. A pattogatott kukorica szaga, ami alulról szállt felfelé... emberi szagok. Halandó érzések. Élő emlékek.

Leto észre sem vette, hogy a lábai elgyengülnek, amíg a térdei keményen a fakorlátnak nem ütődtek. Claire az egyik karja alá kapott, megakadályozva, hogy az álla a fának ütközzön. Egy nyögéssel megtámasztotta a férfi súlyát. – Nyugalom!

– Én... Nem vagyok démon? – Leto hangja hirtelen berekedt. – Halandó vagyok.

– Nos, gyakorlatilag nem. Nem vagy halandó, már nem. Rossz kifejezés rá. Halott, örök lélek, meg minden. De ember voltál, valamikor. Itt fent. – Claire talpra húzta, és megvárta, amíg Leto térdei újra működnek. Aztán előre vezette, le a járdáról a mólóhoz. – Előre, most. A gyaloglás segít.

Leto szíve ki akart szakadni a mellkasából, de fásultan mozgatta a lábát. – Nem értem.

– Elég jól elmagyaráztad korábban. Amikor meghalsz, megkapod, amit a lelked adóssága követel. Például azt, amit meg kell tenned, hogy vezekelj azért, amit tettél, vagy csak megbocsáss magadnak, hogy meggyógyulj, vagy, hogy igazságot találj. Ez változó. A lelkem úgy döntött, hogy egy vagy két évszázadot kell eltöltenem – istenem, remélem, nem fogom meghaladni – a pokolban az Befejezetlen Könyvtár őrzőjeként. Szerencsés vagyok. A tiéd... Nyilvánvalóan neked amnéziás démonnak kellett lenned. Elég melodramatikus.

Elindultak lefelé a hosszú mólón. Széles volt, vidám fényekkel szegélyezve. Teraszos éttermek. Beszélgető emberek. Csónakok nyikorogtak. Azzal fenyegetett, hogy elhatalmasodik rajta. A sétány végén egy villanyoszlop állt, és Leto arra szegezte a tekintetét.

– Nem emlékszel semmire, még arra sem, hogy itt fent voltál? – kérdezte Claire.

Leto rövid időre összeszorította a szemét, de nem használt. Az emlékeinek csak keserű ánizs és árnyékok íze volt. – Én... tudok dolgokat. Dolgokat innen. Erről a helyről. De nem emlékszem, honnan tudom.

Claire megvonta a vállát. – Hát, ez egy lélek számára egyedülálló mondat – az biztos. Nehéz vége lehetett. Nem sok ember látja magát szó szerint ördögnek.

– Én nem... – Leto szórakozottan megcibálta a fülét, amely itt, az emberek világában még mindig inkább tompa volt, mint hegyes. – De emlékszem, hogy démon lettem!

– Mire emlékszel? Arra, hogy behívtak küldöncnek? És mi volt azelőtt? Mit csináltál tegnap?

– Hát, persze. Démoni dolgokat csináltam. – Leto megtorpant. Az igazat megvallva, a feladat előtt minden olyan sötét köd volt, amit nem igazán tudott megfogalmazni. Elillanó emléke volt egy alakról, valaki hatalmas és félelmetesről, aki hideg gyűrűkkel díszített kezét a vállán pihentette. Emlékezett egy csillagképre, amely a kezén keresztül hullott alá. Keserű kréta a nyelvén. Tudott dolgokat a démoni létről, de a konkrét emlékek elszálltak előle, amikor utánuk nyúlt. – Honnan tudtad?

– Először is, ŐMogorvasága általában nem szokott egy vadonatúj, teljes értékű démont küldeni egy iratmappa kézbesítésére. Egy mágikus szövegeket tartalmazó könyvtárban vagyunk. Tényleg azt hiszed, hogy személyesen kézbesítjük az üzeneteket?

– Nos. Most, hogy mondod...

Claire elmosolyodott. – És ha te az entrópia démona vagy, akkor te vagy a legrosszabb, akit eddig láttam, mert már a gondolattól is rosszul érezted magad, hogy megkurtítod egy taxisofőr borravalóját. Aztán Walter megerősítette, amikor létrehoztuk a transzportot – csak az emberi lelkeknek van szükségük léleklángra. Még ha nem is lett volna így, miután feljöttünk ide, minden apróság elárult. Emberi dolgok. Mint az az aranyos kis pír, amikor Brev megcsókolt téged.

– Nem is!

– Á, már megint.

Leto a kezébe temette az arcát, de már elérték a móló végét. Elsétáltak egy nyitott terasz mellett, ahol a vendégek túlárazott osztrigákat falatoztak, és megálltak a korlátnál. Claire bólintott a kilátás láttán. – Tudod, nekem is volt kilátásom az óceánra, amikor még éltem. Nem itt. Angliában. Hidegebb, zordabb, másfajta szépség.

– Szép volt?

Claire elgondolkodott. – Fogalmam sincs róla. Gondolom, az lett volna, ha figyelek.

Leto habozott. – Mi lesz, ha visszamegyünk?

Claire a korlátnak támasztotta a könyökét, és szembefordult vele. – Ez nagyrészt a lelkeden múlik. Lehet, hogy démon maradsz. Megpróbálhatsz beszélni Kripli Főnaggyal, ha akarsz.

– Nem! Nem, semmi gond. – Leto olyan gyorsan rázta meg a fejét, hogy Claire felkacagott.

– Annyira azért nem rossz. Hát néha az. De minden jó történet félig túlzás. Annyira azért nem rossz. De tényleg, az, hogy...

Claire szavai félbeszakadtak, és az arckifejezése megmerevedett, ahogy a férfi válla mögé bámult. Mielőtt megfordulhatott volna, egy hideg, éles hegy jelent meg Leto lapockái között. Egy csikorgó, acél és kőkemény hang szólalt meg halkan a háta mögül.

– Vissza, démonok!

– Ha már a túlzásoknál tartunk... – Claire-nek kifogástalan volt a testtartása. A korlátnak támaszkodva pihent, és ahogy a lelkekről és az örökkévalóságról beszélt, annyira ellazult, hogy már-már emberinek tűnt. De most egyenesen állt, kemény, hűvös tekintetét a mögötte álló hangra koncentrálta. Leto nem mert megfordulni, miközben valami a gerincéhez szorult, de a tekintet eleget mondott neki.

– Nincs dolgunk veled, Őrző – mondta Claire.

Leto nem tudta, ki az Őrző, de Claire ajkának görbüléséből ítélve nem tűnt barátságosnak. Sosem gondolt arra, hogy megkérdezze, mi történik egy lélekkel, akit leszúrnak, miközben a Földön jár. Emberi alakjában kétségtelenül semmi jót nem jelentett.

– De nekem van dolgom veled – morogta a hang. – Azonosítsátok magatokat, különben egy démoni szolgával kevesebb lesz.

– Ha olyan ostoba vagy, mint amilyennek látszol, akkor úgy tűnik, muszáj. A Befejezetlen Szárny főkönyvtárosával beszélsz. A fiú, akit ijesztgetsz, Leto, egy ember. – Claire egyik kezét a táskájára szorította, mintha a benne lévő munkaeszközöket védené.

– Felismerek egy démont, ha látok egyet. És te – egy könyvtáros. – A férfi átokként lehelte ki a szót, mintha ezzel beismerne valamit. – Hát persze. Akkor épp időben jöttem.

Leengedte a pengét Leto hátáról, bár Leto nem volt biztos benne, hogy ez a megenyhüléstől volt-e, vagy attól, hogy most egy másik célpontra összpontosított.

Leto elfordult, miközben védekezőn hátrált. A hang alapján őszintén szólva valami olyasmit várt, ami közelebb állt Walterhez: fenyegető és szörnyeteges. De a férfi nem volt sokkal magasabb, mint maga Leto, széles vállú, sötét, erős vonásokkal. Széles arc, olajbogyószínű bőr, és éles tekintetű, fenyegetéstől sötét barna szemek. Furcsa kabát csüngött le róla a földre, palaszürke, a vállpántok alól furcsa, sötét színű tollak válogatása kandikált ki, és szétszórtan vonult végig a hátán. Az egyik vastag kezében szorongatott rövid kard csillogott a móló fényei alatt.

Leto megkockáztatott egy pillantást a nem túl messze lévő teraszon ülő esti tömegre, de úgy tűnt, a vendéglősök tekintete átsiklott fölöttük, ahogy a mólóra pillantottak. Senki sem látta a kardos őrültet. Vagy az Őrzőt, ahogy Claire nevezte. Bármi is volt az a férfi, Leto messze akart lenni tőle.

Leto hátrált, és megpróbált Claire felé mozdulni, de a férfi rávillantotta a tekintetét. – Ez már elég távol van. – A sötét szemek visszasiklottak, és az Őrző halkan szólt Claire-hez. – Ő elküldene téged. Tudom, hogy miért vagy itt. Add át a könyvet.

Claire ajkának sarkai gúnyos mosolyra húzódtak, de Leto elég közel volt ahhoz, hogy lássa, ahogy újra feltámad a feszültség a szemében. – Ejnye, Őrző, a patrónusellenőrzés nem az én feladatköröm. De ha olvasnivalót akarsz, csak be kellett volna ugranod a könyvtár nyitvatartási idejében. Mit keresel, valami szerelmes regényt, hogy feldobd az unalmas, halhatatlan száműzetésedet?

A gúny hatás nélkül pattant vissza az Őrzőről. – Attól tartok, jobban kell próbálkoznod, ha fel akarsz bosszantani engem. Add át a könyvet.

– Mivel fogalmam sincs, milyen könyvre célzol, pontosabban kell fogalmaznod. – A gúnyolódás kudarcot vallott, Claire a megnyugtatáshoz folyamodott. – Őszintén, tényleg nem tudom, mit akarsz.

– Ne vesztegesd az időmet. A könyv. Nem az egészet kaptad meg, ugye?

Leto gondolatban megidézte a hős befejezetlen könyvét, amelyben cakkosan hiányoztak a lapok. Leto nagyot nyelt, és Claire óvatos vett. – Lehet, hogy baleset történt. Mit érdekelne ez egy olyan Őrzőt, mint te?

A férfi kemény ajkai most először önelégültséget mutattak. A kezében lévő penge nem ingott meg, miközben egy kis átlátszó zacskót húzott elő a kabátja zsebéből. Belül egy papírdarab lobogott, egy sarok kitépve valami nagyobb darabból. Ahogy a tekintete rászegeződött, Leto halk sziszegést vélt hallani, halk szavakat, amelyeket majdnem ki tudott venni.

– Mert én értem oda előbb. – A férfi szigorúan elmosolyodott.

A suttogástól Leto szédelgett. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa. – A szerző jól van?

Az Őrző megtorpant. – Micsoda?

– A...

– Csitt, Leto – szakította félbe Claire. Homlokát ráncolva nézte a férfi kezében lévő papírt. – Ha azok a lapok, akkor az a Könyvtáré, Őrző.

Az Őrző felemelte a kardját. – A Mennyországé, mint minden más. Most pedig a könyv többi részét kérem tőled.

– Attól tartok, nincs szerencséd. Már vissza lett küldve a Könyvtárba. De ha a látogatási idő alatt be akarsz jönni...

– Hazug! – A mennydörgéshez hasonló hangtól Leto nyakán égnek állt a szőr. Claire összerezzent, mintha sokkot kapott volna. Az Őrző egy pillanat alatt előrelépett, és a kardját Claire melléhez támasztotta. – Ramiel vagyok. Az Első Sereg katonája, Isten Mennydörgése. Az igazságot akarom.

Fény reszketett közvetlenül a penge felszíne alatt, bár Leto megesküdött, hogy Ramiel nem mozdult. Leto megrándult, és Claire kissé megrázta a fejét.

– Ramiel... – Claire lihegett, és Leto most először hallott félelmet a hangjában. – Nem is tudtam, hogy a bukott angyalok ennyire szeretik az irodalmat. – Leto pislogott a szó hallatán. Angyal.

– Átadod a könyvet, Könyvtáros? – Ramiel válla előreesett, miközben ajkai halvány vonallá préselődtek. A pergament tartalmazó átlátszó tasak a szabad kezében lógott az oldalán. Leto azon kapta magát, hogy a suttogásra figyel. Nem volt biztos benne, hogy inkább a szavakat akarja-e kiszűrni, vagy inkább bedugja a fülét. – Nem fogom újra megkérdezni. Tudom, hogy semleges vagy. Valaha ember voltál. Nincs vitám a kötelességeiddel. De vissza kell térnem a könyvvel.

A várakozás feszült volt, mint a levegő a vihar előtt. Amikor Claire megszólalt, a hangja ismét nyugodt volt. – Leto, kedvesem. Ne felejtsd el elfújni a léleklángodat. – Úgy beszélt, hogy nem szakította el a tekintetét az angyalról. – Sajnos a kötelességeim minden rám bízott könyvre kiterjednek. Nem tudok segíteni neked.

– Kár. Bárcsak másképp lenne. – Ramiel szemei elkerekedtek, pillantásában óvatosság volt. Kardját tartó karja megremegett. A levegő majd felrobbant a feszültségtől, és akkor Leto tudta.

Nem tudta, mi az az Őrző; nem tudta, mit csinál egy Őrző. Nem tudott a bukott angyalokról vagy a pokolbeli könyvekről. Leto alig ismerte saját magát. De ha ember volt, akkor minden emberi benne – minden tizenéves, erőtlen, frusztrált emberi porcikája – tudta, mit tesznek a dühös, hatalmon lévő emberek, ha megtagadnak tőlük valamit, amiről úgy érzik, hogy jár nekik. Leto előrevetette magát, és kétségbeesetten megragadta a legközelebbi elérhető dolgot: az angyal ujjai közül kilógó tasakot.

Csupán figyelemelterelésnek szánta, de a reakció azonnali és heves volt. Ramiel felnyögött, és elrántotta a kardját Claire mellkasától. A karja hátralendült, és Leto a korlátnak dőlve visszahőkölt, várva az ütést.

Ehelyett Claire karja Leto mellkasának csapódott, hátrazuhantak, és a fának ütköztek.

– Mély levegő! – parancsolt a nő, miközben a világ megpördült. A korlát a hátába vájt, majd átbuktak a móló korlátja fölött. Az Őrző megdöbbent arca eltűnt a látóteréből, kardja megingott, miközben szabad kezét kinyújtotta. Aztán belecsapódtak a fekete, hideg vízbe.

A jéghideg átjárta a testét, és a víz összezárult fölötte. Sós íze elöntötte a száját, mielőtt eszébe jutott, hogy összeszorítsa. A diffúz fény elvékonyodott, ahogy elmerültek az öbölben. Claire keze szorosabban szorult a mellkasára, miközben egy másik kéz a zsebét tapogatta, amelyben a léleklángja volt. Leto észbe kapott, és szabad kezével sikerült kihúznia az apró gyújtót.

A tüdeje égett. Túl sötét volt ahhoz, hogy lásson, és a mozgása kezdett nehézkessé és lomhává válni a Puget Sound jeges vizétől. Claire keze az övén tapogatózott, és a kapcsolóra nyomta a hüvelykujját. A lélekláng fellobbant, lehetetlen kék lánggal szikrázó fényt szórva a sötét vízbe.

Buborékok kavarogtak az arcánál, miközben Claire motyogott valamit. Nem hallotta, de elkapta az utolsó szavakat, ahogy halkan felcsendültek a fejében, mint egy félig elfeledett vers.

– ...és vízbe fojtom a könyvemet.