9
RAMIEL
Fordította: Shyra
Ha a túlvilág összes birodalmát figyelembe vesszük, vannak rendellenességek. Egy könyvtáros számára a Mennyország egy nagy eltévelyedés. Furcsának tűnik, hogy a paradicsom egyik legnagyszerűbb, leghitbuzgóbb birodalma nem rendelkezik saját könyvtárral.
Hívői szerint a Mennyországnak tökéletesnek kell lennie. Semmi sem hiányozhat, semmit sem sajnálhat, semmit sem kívánhat. Érthető tehát, hogy a Mennyországnak nincs olyan szárny, mint a mi könyvtárunknak.
Mit ér egy történet akarat nélkül, vágyakozás nélkül, szükség nélkül?
Gregor Henry könyvtáros, Kr.u. 1896
– Ez, teljesen nyilvánvalóan, elfogadhatatlan.
Ramiel őszintén szólva nagyobb kirohanásra számított Urieltől. Elmondta a Földön történt találkozásról szóló beszámolóját, egyenesen állt az arkangyal irodájának közepén, felkészülve a dühre, amiről tudta, hogy bekövetkezik. De Uriel csak hallgatta, és addig szentelte neki kortalan, végtelen figyelmét, amíg el nem hallgatott.
Bizonyos szempontból ez sokkal rosszabb volt.
– Nemcsak hagytad, hogy a legjobb nyomaink elmeneküljenek, de elvesztetted az egyetlen bizonyítékot és eszközt is, amivel üldözni tudtuk őket. – Uriel egy kis iránytűvel játszadozott, ami a kezében volt, anélkül, hogy ránézett volna, szigorú tekintete Raminak volt fenntartva. A navigációs eszköz éles szélei villogtak, és pengeként csúsztak az ujjai között.
– Még mindig vannak nyomaink...
– Milyen nyomok? – szakította félbe Uriel, hangja határozott volt, de az ujjbegye fehér, ahogy az iránytű megállt. – Mondd csak, Őrző, hogyan találhatjuk meg ezeket a könyvtárosokat, ha náluk van az ereklye.
Semmilyen mód nem volt rá, nem azokban a mágiákban, amiket Rami ismert. Tartotta a száját.
– Ráadásul az a tény, hogy egy halott nő és egy – mi? Egy démoni szolga, aki úgy tudott kirabolni téged, mintha cukorkát vennél egy kerubtól? – Uriel megrázta a fejét. – Ez egy szégyenfolt a Mennyországon. Talán szimpátia volt? Az emberek iránti vonzalmad a pásztor korodból...
– Lelkek! – Uriel pillantása galaxisokat is megolvaszthatna, de Rami nyelt egyet, és előre nyomult. – A Pokol könyvtárosa egy emberi lélek.
Amikor az Őrzők a Mennyet szolgálták, Ramiel volt Isten Mennydörgése... és a pásztor. Azért küldték az elveszett lelkekhez, hogy elvezesse őket a túlvilágra. Egyetlen lélek sem maradt elveszett Rami gondozása alatt. A következtetés különös, éles csillogással világította meg Uriel tekintetét. -Tudod követni a nyomát?
– Nem, amíg a Pokolban vagy egy másik birodalomban van – ismerte el Rami. Egy lélek elveszett állapota kritikus volt. – De ha újra a Földre téved, vagy a köztes utakon utazik, akkor le kell tudnom szűkíteni a lehetőségeinket. Isteni megbízás nélkül azonban ez eltart egy ideig.
Uriel arckifejezését furcsa és természetellenes mosoly öntötte el. Rami azt hitte, hogy Uriel jóváhagyásának elnyerése kielégítő lesz, ehelyett azonban megdöbbentőnek érezte, olyan volt, mintha karmokat mutogatna. – Végezd el az előkészületeket. Tény, hogy gyorsan kell cselekednünk, hogy utolérjük őket. Tudjuk, hogy a Pokol Könyvtárában van. Sőt, lehet, hogy az egész náluk van. Nem adom át a győzelmet ilyen könnyen az Árulónak – mondta Uriel. – Addig is, a többi birodalommal kezdjük, ahová valószínűleg nyúlna. A fontosabbakkal: Duat, Jannah, Valhalla, Indralok. A legtöbb paradicsomi birodalommal átjárási megállapodásunk van. Ha nagyon gyorsak és nagyon szerencsések vagyunk, elcsípjük a nyomát.
Rami hirtelen nem annyira angyalnak érezte magát, mint inkább vadászkutyának. De egy pillantást vetett Uriel éhes mosolyára, és visszafogta a magát. – És ha utolérjük a könyvtárost?
– Meggyőződünk róla, hogy nála van-e a kódex többi része. Követjük és hátráltatjuk, ha nincs nála. Nem engedhetjük, hogy a pokol megszerezze ezt a könyvet. És ha már nála van... – Uriel ismét megforgatta a tenyerében az ezüst iránytűt. Hirtelen megfordította a markolatát, és a hegyét az íróasztalba döfte. – A Poklot szolgálja. Ő már elkárhozott. Ha a könyvtárosnő megváltást keres, akkor a mennyei igazságszolgáltatás megtisztítja őt.
10
CLAIRE
Fordította: Shyra
Természetesen vannak más könyvtárak is. A Befejezetlen csak egy szárny, bár az egyik legnagyobb. Vannak a költészet szárnyai, a dalok szárnyai, a haldokló szavak és látomások szárnyai. A könyvtárak egyfajta bizarr szövetséget tartanak fenn, birodalmak által elválasztva. Ha egy könyvtár elbukik, az mindannyiuk végét jelentheti. A Könyvtár egységben áll.
Az egyetlen említésre méltó kivétel a Porszárny, amely az összes létrehozott és az idők során elveszett műnek otthont ad. De minél kevesebb szó esik arról a sötét csarnokról, annál jobb.
Bjorn, a bárd könyvtáros, Kr.u. 1630
Kötelességünk, hogy szívélyes, de szakmai kapcsolatot tartsunk fenn a többi könyvtárral. Már csak a világközi kölcsönzés érdekében is. De egyik könyvtári szárny sem olyan, mint a másik. Ne bízzunk a más meséket képviselő könyvtárosokban.
YoonJi Han könyvtáros tanonc, Kr.u. 1791
Néha, amikor Claire megengedte magának, hogy egy pillanatra elgondolkodjon sorsának abszurditásán, azt kívánta, bárcsak megtalálná az öreg Roderick atya lelkét. Ez volt azon kevés emlékek egyike, amelyeket megőrzött. Ő vezette a családja plébániáját, és már nyolcéves korában, gonosz módon, mélységes félelmet oltott belé a halhatatlan lelke elkárhozásától. Eltávolodott tőle, mint sok gyerek, és kényelmes agnosztikussá nőtt fel, vagy legalábbis amennyire az akkori kornak megfelelt. De most, hogy szó szerint a pokolban lakott, újra fel akarta eleveníteni azokat a régi beszélgetéseket Roderick atyával. Roderick atyával, aki megtanította neki a jó katolikus bűntudat szükségességét. Végül is a bűntudat és az önvádaskodás voltak a lélek legrosszabb bűnei.
Mit gondolna a jó atya, ha látná őt? Jelenlegi helyzete a pokolban kizárólag saját lelke önbíráskodásának volt köszönhető. Naponta volt dolga elítélt lelkekkel és démonokkal, mert a saját lelke sem hitte, hogy jobbat érdemel.
És talán a legbotrányosabb dolog, amit Roderick atyának elmondhatott, őszintén szólva az volt, hogy mennyire kényelmes. Megbánta, igen, mélyen megbánta, ahogyan az életét élte, az időt, amit elpazarolt. Ezért került a Könyvtárba. De az utóélet, amit felépített, több mint elfogadható volt. A kezdet nehéz volt, és ott voltak a hibák, amiket elkövetett, a kísértések, amikről még mindig úgy tett, mintha nem lennének. Nem volt teljesen elszigetelve a Pokoltól itt a Könyvtárban.
De volt tennivaló, volt célja a sorsának. És tartozott valamivel a túlvilágiaknak. Tartozott valamivel a Könyvtárnak, a könyveknek, Brevitynek. Most pedig ott volt Leto és a sérült könyv, amire gondolnia kellett.
Claire úgy találta, hogy alkalmas a kárhozatra. Bocsánat, Roderick atya.
Mire Claire és Leto visszatértek, Brevity már munkára fogta a hőst, hogy könyvekkel teli kocsikat cipeljen fel a Könyvtár mélyéről. A múzsa sokkal könnyedebben tűrte a mogorva motyogását, mint Claire tette volna, és megveregette a görnyedt vállát, amikor elküldte egy újabb kocsival.
– Őszintén? Ezeket a könyveket még nem is kellett volna leltározni – ismerte el Brevity, miközben ismét eltűnt a polcok között. – De ez lefoglalja őt. Milyen volt Andras?
– Jól informált. Lekezelő. Szokás szerint. – Claire gondolatban elkezdte összeszámolni, hogy mennyi katasztrófával kellett a könyvtár szembenézzen. – Hogy van a hős?
– Olyan savanyú képet vág, hogy a tej is megalvadna tőle, de egyébként összeszedte magát. Azt akarja, hogy Hero-nak hívjuk. Ne csak a karaktere legyen hősies, hanem a neve is. – Brevity töltött magának egy újabb csésze teát.
– Ez... szó szerint eléggé mesterkélt.
– Én is ezt mondtam neki, kevésbé díszes szavakkal. – Brevity lehalkította a hangját, amikor a kocsi előbukkant egy hátsó folyosóról. – Úgy tűnt, nagyon elszánt. Azt mondta, szerinte van benne valami je ne saisquoi. És ekkor állítottam rá a leltárra.
Claire bólintott, és intett Leto-nak. Nem volt értelme halogatni a dolgot. – Szép munka, de a leltárnak még várnia kell. Új feladatunk van. Megyek, hozok néhány készletet. Brev, szeretném, ha Leto-val előkészítenéd a szárny leállítását.
A múzsa majdnem megfulladt a teájától. – Micsoda?
Claire elkezdte kidobálni a kevésbé szükséges – és kissé átázott – könyveket a bőrtáskájából, és gyorsan megtöltötte az íróasztalából előkerült válogatott szerszámokkal. – Az egész szárnyat. Minden könyv zárlat alatt. Semmi sem mehet ki. Értesítsd a múzsákat. A Földnek meg kell megbirkóznia az írói blokáddal, amíg vissza nem térünk.
– De ez... ha mi... – Brevity fojtott hangon szólt. – Már megbocsáss, főnök, de ha ilyen parancsot adsz, nekem kell mellé egy történet.
Claire a homlokát ráncolta, miközben a táska oldalzsebébe rendezte a tollakat. Brevity egy múzsa volt – legalábbis korábban, ex-múzsa, mindenesetre. De a múzsák voltak azok, akik a legélesebben éreznék a visszahatást, ha minden befejezetlen történet forrását hirtelen elzárnák. Trükkös volt a kapcsolat a befejezetlen művek könyvtára és a múzsák között, akiknek az volt a feladatuk, hogy inspirálják őket. Ha a múzsák akarata érvényesülne, a Könyvtár üres lenne, de a teremtés nem így működött. Néha az inspiráció nem volt elég. Nem viselték jól a lezárást. – Hozd fel ide Hero-t! Nincs időm ezt többször elmondani.
Miután Claire tájékoztatta a többieket a Gigászi Kódex létezéséről, a fennmaradt oldalak veszélyességéről és Andras tervéről, hogy megkeresi Björnt a Valhallában, nagyot húzott a teájából, és figyelmesen figyelte Brevity és Hero reakcióit. Brevity szája egy néma "ó" hangot adott ki, mielőtt rendbe szedte az arcát. A szeme ugyanolyan intenzív csillogást vett fel, mint amikor egy különösen makacs szerzeménnyel birkózik.
Az újonnan "Hero-nak[1]" keresztelt hős viszont minden alkalommal felhorkant a mese során, és a végére az ajkai inkább undort, mint aggodalmat fejeztek ki. – Már megint miért szaladgálsz egy mítosz után, ahelyett, hogy a feletteseidre bíznád?
– Mert megvan rá az esély, hogy a feletteseim vagy háborút indítanának, vagy úgy intéznék, hogy a Könyvtár – és a benne lévő összes könyv, ne feledd – soha ne létezzen, ahelyett, hogy beismernék, hogy a dolog még mindig szabadon van. – Claire bosszúsan kortyolt egyet a teából. – Nincs türelmem a politikához. Bármilyen játék is folyt korábban ezzel a kódexszel, nekünk dolgunk van.
– Nekünk – ismételte Hero mereven, de Brevity felderült.
– Ez azt jelenti, hogy szükségetek lesz rám, igaz?
– Mindig szükségem van rád, Brev. – Claire határozottsága mosolyra lágyult. – Ha ezt elintéztük, minden perc számít. Fogd Leto-t, és induljatok. Hero, te velem jössz.
Hero némán duzzogva követte Claire-t a Könyvtár raktárhelyiségeinek labirintusán keresztül. Claire rövid pillantásokat vetett rá az ajtók ellenőrzése és zárása között. A színe jobb volt, a járása biztos és könnyed. Ahhoz képest, hogy épp most vágták ki a saját entitásából, mint egy amputált végtagot, Hero feltűnően jól tartotta magát.
Főleg egy hőshöz képest. Claire tapasztalata szerint a befejezetlen történetek hősei gyakran a legsebezhetőbbek voltak. Az a sok sors és tragikus háttértörténet. Ez megkönnyítette, hogy belekényszerítsék őket a könyveikbe, de keserű szájízt hagyott maga után. Teljesen haszontalan. Semmi sem hajlott úgy, mint egy történet nélküli hős. Még a kisasszonyok is szilárdabbak voltak.
Hero grimaszolt, ahogy befordult egy sarkon a könyvtár mélyén, itt-ott kiválasztva egy-egy könyvet. – Már azt hittem, hogy a közeljövőmet egy szép, unalmas porallergia kialakulásával fogom tölteni.
– Szedd össze magad. Rengeteg por lesz ott, ahová megyünk – mondta Claire. – Mondd csak, miféle hős voltál? Inkább szerető, mint harcos?
– Határozottan harcos. – Hero a körmeit pucolta. – Soha nem volt sok haszna a szerelemnek a történetemben.
– Ilyen arccsontokkal? Meg vagyok döbbenve. – Claire megállt az egyik folyosó végén, és szemügyre vette a díszes páncélruhát, amely a kirakatot díszítette. A mesterembereknek is voltak befejezetlen műalkotásaik, és a Könyvtárnak nagyobb fegyvertára volt, mint azt az ember gondolná. Többnyire nemesi vitrinbe szánt, de mégis jól elkészített, kidolgozott munkák voltak. – Kardok?
– Párbajtőr, lehetőleg. Nem vagyok barbár. De egy jól kiegyensúlyozott, kosármarkolatú széles kard is elég kényelmes. – Hero nyilvánvaló szkepticizmussal figyelte, ahogy Claire megkopogtatta a ruha bokáját. A ruha lazított a fegyvere szorításán, és a lány megragadta a díszes kard markolatát. Claire felületesen megvizsgálta; éles volt és túlságosan aprólékos, pont, mint Hero, de nagyjából eddig terjedt ki a fegyverek megkülönböztetésére alkalmas tudása. A kardot odadobta Hero-nak.
Az elkapta, óvatosan megemelte, és végigpillantott a penge hegyén. Claire kihasználta a pillanatot, hogy némán szemügyre vegye őt. Határozottan olyan volt, mint egy hős, rátermett, olyan magabiztossággal, ami úgy irritálta, mint egy letört köröm. Ugyanakkor Claire mégis inkább megszokta, hogy polcra teszi a figurákat, mintsem hogy megbízzon bennük.
Hero egy kiolvashatatlan pillantást vetett rá. – Megfelelő.
– Kiváló. – Claire megvárta, amíg a férfi lecsatolja a penge hüvelyét a páncélzatról, és a hátán keresztben rögzíti a fegyvert. Újra elindult a folyosón. – Tisztáznunk kell néhány dolgot, mielőtt elindulunk.
– Itt esküszünk meg, hogy a biztos halállal szemben is hűek és lojálisak leszünk egymáshoz? A rövid ismeretség máris megbélyegzett. – Hero felemelte a megbélyegzett csuklóját.
– Ez az egyetlen ok, amiért magammal viszlek – mondta Claire. Ez és egy kardforgató hős nem árthatott az esélyeiknek, ha az az angyal újra felbukkanna. A kis csapatának szüksége volt rá. Ezt a sajnálatos tényt nem kellett tudnia.
– Nem aggódsz, hogy megint ledobom magamról a pórázt?
– Ó, biztos vagyok benne, hogy megpróbálnád. Csak én jobban bízom a pórázomban. – Claire hagyta, hogy utolérje, miközben befordultak egy sarkon. – Nincs kétségem afelől, hogy azt teszed, amit mondok, amikor mondom. De meg kell esküdnöd valamire ezen kívül is.
Hero szipogott. – Nem, köszönöm. Elértem az idei kellemetlenségi eskü-kvótámat.
– Meg fogom hálálni, úgy, hogy megérje az idődet.
– Ezt kétlem.
Claire megállt. Hallották, ahogy Brevity magas, tiszta hangja a folyosó túlsó végén csicsereg, miközben könyvek dobbantak körülötte. – Inspiráció.
Hero összehúzta a szemét. – Ezt hogy érted?
– Azt akartad, hogy a szerződ megírja a könyveit. Én történetesen kiváló munkakapcsolatban vagyok a múzsákkal.
– Nekem úgy tűnik, hogy a Könyvtár és a múzsák kapcsolata inkább ellenséges, mint együttműködő.
– Badarság. – Claire intett a kezével, hogy leplezze, hogy a férfi meglátása teljesen pontos. – Mindannyian törődünk a szerzők és a könyvek jólétével. Ha csodálatra méltóan szolgálsz ezen az úton, talán a fiatal Miss McGowan számára célzottabb erőfeszítéseket fogok javasolni.
Hero szemében olyan csillogás jelent meg, ami korábban nem volt jelen. – Milyen csodálatra méltó szolgálatra gondolsz?
– Megvédeni őket – mondta Claire. Túl gyorsan, túl sürgetően. Ez rossz játék volt, amikor egy olyan Hőssel volt dolga, aki olyan önfejűnek tűnt, mint egy kandúr. Gondosan megválogatta a következő szavait. – Kötelességed azt tenni, amit mondok, de nem látom előre, hogyan fog végződni ez a meggondolatlan küldetés. Ha nem vagyok ott, hogy parancsoljak neked, Hero, szeretném, ha esküt tennél, hogy nem hagyod magára Brevity-t és Leto-t – vagy Andrast, gondolom, bár ő tud vigyázni magára. Gondoskodj róla, hogy épségben visszatérjenek a Könyvtárba, amennyire csak tőled telik.
Mindkettőjük tekintete a folyosót szegélyező páncélra esett. A hős nekitámaszkodott, egyik karját a lovag vállára vetve, miközben a könyvtárost szemlélte. – Miért?
– Miért? Mert felajánlottam, hogy inspirálom az író...
– Nem, úgy értem, miért érdemli meg a segéded és a kölyökszemű csatlósod az én védelmemet?
Claire az arca belső oldalát harapdálta. Az igazság hazárdjáték volt, de hát ez az egész is az volt. Claire utálta a szerencsejátékokat. – Mert nem vagyok az a szörnyeteg, akinek gondolsz. És nagyon remélem, hogy valahol a nevetséges kabátod alatt nem vagy az a gyerekes kölyök, akinek gondollak. Brev egyszer könyvtáros lesz. Egy múzsa. Az első a fajtájából, aki a könyvtár egyik szárnyát vezeti, és teljes mértékben megérdemli majd. Okos, gyors, és nagyobb szíve van, mint nekem. Talán még arra is képes lesz, hogy a befejezetleneknek felajánlja azt a jobb életet, aminek úgy tűnik, a megszállottja vagy.
– És a démon?
– Leto – hangsúlyozta Claire a nevet. – Leto ember, és lehet, hogy több, mint amennyinek látszik.
– Egy démoni könyv szabadlábon van, a világ veszélyben van, és te arra kérsz, hogy őrizzem a gyerekeket. – Hero megrázta a fejét. – Micsoda prioritások. Azt gondoltam volna, hogy az életemre kell esküdnöm, hogy nélküled fogom visszaszerezni a kódex lapjait.
Claire ajka megrándult. – Erre nem is gondoltam. Rávehetlek mindkettőre?
Hero horkantása határozott válasz volt.
– Akkor maradok Brev és Leto védelménél. – Elindult a folyosó vége felé. – Ha persze nem érdekel az ajánlatom, akkor egyszerűen bezárhatlak a kisasszonyok közé.
– Kisasszonyok? Kik azok a... – Hero-nak előbb ki kellett szabadulnia a páncélból, mielőtt sprintelt kezdett volna, hogy lépést tartson vele. – Lassabban, átkozott nőszemély!
– Mi az, azt hitted, hogy te vagy az egyetlen könyv, aki valaha is felébredt? – Claire megállt egy mázas üvegajtó előtt. Egyszer bekopogott, aztán benyitott. – Még csak nem is te vagy a legszebb.
Becsukta az ajtót, miután Hero követte, és zavart morgással megállt közvetlenül a küszöb előtt. Nem hibáztathatta a férfit. A szoba érezhetően különbözött a Könyvtár hosszú, könyvekkel teli kanyonjaitól. Hangulatos nappali volt; polcok foglalták el a falakat, a sarkokban pedig túlpárnázott székek sorakoztak, amelyeken élénk alakok, többnyire nők csoportja ült. Egyikük egy távoli asztalnál mikroszkóp felett szemlélődött, vastag viktoriánus ruhájának ujjai feltűrődtek, és tintafoltosak voltak. Egy háborús háziasszony a kanapén egy magazint egyensúlyozott a térdén, miközben egy kisfiúnak mutogatta az oldalakat. A tűz mellett egy szőke hercegnő elégedetten simult egy copfos, overallos kislányhoz. Az egyik sarokban egy magával ragadó, különösebb nem nélküli idegen játszott a sakk bonyolult, vertikális változatával. Belépésükkel felkeltették a szoba figyelmét, és egy tucat szempár kíváncsian végigpásztázta Hero-t, mielőtt Claire elhessegette őket. Soha nem engedte meg magának, hogy megtanulja a nevüket – az ilyesmiben mindig is jobb volt Brevity–, de mindannyian ismerték őt.
– Mi... miféle börtön ez? – Hero kénytelen volt lehalkítani a hangját a hozzájuk legközelebb álló hölgypár elmarasztaló tekintete miatt.
– Nem börtön. Inkább egy menedékhely talán – mondta Claire. – A legtöbb könyvben olyan hősök ébrednek, mint te – a leghatalmasabb, legcsodálatraméltóbb szereplőiket küldve a világba. Felfuvalkodott pávák, akik arra rendezkedtek be, hogy rendetlenséget csináljanak és hisztit csapjanak, hogy elérjék az akaratukat. Mi azonnal visszaküldjük őket a saját történeteikbe.
Hero tiltakozásra nyitotta a száját, de Claire leintette. – És miért is ne? Nem mintha az én dolgom lenne, de tökéletesen boldogok a saját területük uraiként a saját történeteikben. De néha nem a hős bukkan fel.
– Te kisasszonyoknak nevezted őket.
– Hülye név – mondta a tőlük jobbra ülő copfos lány. Összeráncolt orral fogadta a pillantásukat. – Még csak nem is vagyunk mind lányok.
– Ez csak egy kategória – mondta Claire. – Néha egy könyvben olyan karakter ébred fel, akinek oka van arra, hogy elégedetlen legyen a történetével. Nincs célja, sem tevékenysége. Laposan van megírva. Csak egy újabb jutalom a hősnek...
– Heteronormatív baromság – tette hozzá a lány.
Most nem lenne illendő szórakozni. – Ahogy mondja – értett egyet Claire. – Nem érdekli őket, hogy megéljék – örülnek, hogy a történetük befejezetlen maradt. Azért hívjuk őket kisasszonyoknak, mert legtöbbször nők. Vajon miért van ez?
Hero figyelmen kívül hagyta a neme miatt rávetett pillantást.
Claire folytatta. – Ha a szerzőik meghaltak és eltűntek, feleslegesnek tűnik visszaküldeni őket, és egyszerűbb, ha hagyjuk, hogy maradjanak, amíg a Könyvtárban vannak és szórakoztatják magukat. Tanuljanak dolgokat. Alkossanak saját véleményt. Néhányan még családot is találnak. Így alakult meg a kisasszony-lakosztály. – Tanakodó pillantással Hero felé fordult. – Bár biztos vagyok benne, hogy egy olyan csinos hőst, mint te, beengednének, ha inkább itt maradnál.
Hero szemügyre vette az összegyűlt kisasszonyokat, a pír elöntötte az arcát, amikor gonosz mosollyal szemkontaktust létesített egy zsivánnyal. Mellette egy karcsú, sápadt hajú hercegnő állt, aki bájos mosolyt villantott, és tétován mozgatta az ujjait. Az együttes figyelem túl soknak tűnt. Hero lenézett, és Claire meglepetésére, hangja zavart volt. – Nem tennéd.
– Tegyél próbára. – Claire a kilincsnek támaszkodott, és engedett a jóleső kárörömnek. Hero arca még mindig rózsaszín volt, és nem maradtak el az apró, érdeklődő pillantások, amelyeket a nőies és a férfias kisasszonyoknak egyaránt küldött. – Őszintén szólva, le lennék nyűgözve, ha öt percet is túlélnél itt. Nem gondoltam volna, hogy félénk típus vagy, Hero. Szinte már-már szeretetre méltó.
– Mindegy. – Hero megmerevedett, amikor egy közeli leányka felállt, és felnyúlt mellette egy polcon lévő könyvért. A lány rákacsintott, ami láthatóan még jobban felidegesítette a férfit. Egy lépést hátrált, és megdörzsölte kellemesen rózsaszín arcát. – Jól van. Vigyél magaddal. Beleegyezem a kis ígéretedbe.
– Örömmel hallom. – Claire megállt, hogy néhány szót váltson a leányokkal. Nem foglalkozott a részletekkel, de felvázolta a Könyvtár ideiglenes bezárásának homályos okát. Kivezette Hero-t az ajtón, egy kattanással becsukta, és újra elindult. – A múltkori egy eléggé éles és veszélyes helyzet volt. A Mennyország nem fog minket megint védtelenül rajtakapni.
Miután visszatértek a bejárathoz, Claire és Brevity otthagyta a fiúkat, hogy befejezzék a pakolást. A könyvtáros és a múzsa néhány hosszú percre eltűntek a könyvtárban, hogy elvégezzék a Befejezetlen Szárny leállításának titkos részeit.
A könyvtár fokozatosan más hangulatot öltött. Az árnyéklámpákból áradó fény hűvösebb tónusba váltott, a borostyánszíntől a kékig, mielőtt teljesen elhalványult volna. Az árnyékok elmélyültek. A szarvasok, amelyek egy közeli pásztorfestményen tébláboltak, ideges pillantásokat vetettek a kereten kívülre, és eltűntek az olajfestékkel festett erdőben. A levegő elcsendesedett és elnehezült.
Köszönöm szépen
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️
VálaszTörlés