3 - 4. fejezet

 

3

RAMIEL

Fordította: Shyra

Örülök, hogy itt vagyok! Felőlem én lehetek az utolsó könyvtáros. Gondolj bele: mi lehet unalmasabb a paradicsomnál?

Brevity, könyvtáros tanonc, Kr.u. 2013

A túlvilági birodalmak hosszú életűek, de nem statikusak. A birodalmak a hiedelmek alapján működnek, és változnak, ahogy a hiedelmek változnak. A birodalmak meghalhatnak, ha megfosztják a lelkektől, de gyakrabban alakulnak át valami olyanná, ami közelebb áll a legendához, mint a valláshoz. Az örökkévalóság a halandói képzelet szeszélyeihez igazodik.

Vajon mit tennénk, ha tudnánk, hogy ilyen hatalmunk van, amikor még élünk? Ez egy lehetőség.

Poppaea Julia, könyvtáros, Kr. e. 51

Van egy első kérdés, amelyet mindenki, aki jó életet élt, halála után hall. Ez egy egyszerű kérdés. És Ramielnek kötelessége volt feltenni.

– Van bármi bevallani valója?

– Mi? – A lélek vékony férfi volt, a hajszíne azon a határon mozgott, amely a középkorú és az idős kor között húzódott. Zavart volt, amilyenek mindig is voltak, kissé imbolyogva állt a Mennyország hatalmas kapui előtt, ahogy ott állt, arra várva, hogy belépjen. A Kapuk, ahogyan nevezték őket, Ramiel személyes angyali kötelességének megtestesítőjeként álltak. És a gyötrelmének.

Rami összeszorította tollának vastag végét még vastagabb ujjai között, és az íróasztal pereme fölött a férfira szegezte a tekintetét. Nem nézett a mögötte feltorlódott lelkek sorára, a mindenféle alakú és színű fejek csillogó vonulatára, amely addig kanyargott a fénybe, ameddig csak ellátott.

Nem végzett néma számítást arról, hogy mennyi időbe telik a lelkek feldolgozása.

Nem érzett görcsöt a kérges kezében, ízületeiben, amelyek sokkal inkább hozzászoktak ahhoz, hogy valami hidegebbet és keményebbet tartsanak, mint egy tollat.

Nem gondolt arra, hogy hány főkönyvet kell még megtöltenie az ítélethozatalhoz szükséges feljegyzésekkel.

Ehelyett az angyal lassan vett egy nagy levegőt, és újra megpróbálta. – Van valami nyilatkoznivalója, uram? Sírba vitt titkok, soha meg nem valósult vágyak, látomások, próféciák talán?

Rami nem nagyon számított válaszra. A lelkek a bőrük alatt cipelték életükben felgyűlt terheiket. Kimondatlanul, ismeretlenül, és ezért semmi köze nem volt hozzá. Előfordult, hogy egy ritka lélek bukkant fel előtte, akinek egy halál előtti látomása vagy próféciája volt. Ebben az esetben Rami kötelességtudóan feljegyezte azt az ítélethozatalhoz.

– Nem, semmi ilyesmi. Én egy könyvelő vagyok – várj, voltam. Könyvelő voltam. – A lélek összeütögette a csontos ujjperceit. Rami elkezdte jegyzetelni a naplóbejegyzésbe, amikor a hang félbeszakította őt.

– Tulajdonképpen... ez számít?

Rami felpillantott. A lélek egy kis pergamendarabot halászott elő az öltönye zsebéből.

Papírt. Igazi papírt.

Nem titkokat, nem álmokat. Nem lélektani dolgokat, amelyeket egy haldokló lélek idéz elő. Fizikai, vászon– és fa-gyapot és ember által készített papír.

A Mennyei Kapunál, a lelkek világába vezető bejáratnál, ahol határozottan mindent be kell vallani. Rami a homlokát ráncolta, és az íróasztal fölé hajolt. – Mi... Ez nem... Hogy került ez ide fel?

– Én nem igazán... – Az öregember szeme körül a bőr olyan ráncos volt, mint egy gyűrött szövet, miközben válasz után kutatott. – Várj, á, igen. Fekete mágia.

Rami bámult csak. – Fekete mágia.

– Igen, pontosan. Énoki[1], ha nem tévedek. Kissé nagy felhajtás volt.

Gondoltam, hogy Énoki lesz az, gondolta Rami. Mindig is az a szarság volt. – Igen. Fekete mágia. A mennyei ítélethozatalára elhozott egy papírfecnit.

Rami vonakodva ellökte magát a széktől, és megkerülte az asztalt. Terebélyes, ám nem magas alkatával, kénytelen volt félretolni néhány üres szemű lelket a sorban. Mindegyiküket panasz nélkül oldalra tessékelt, de az érintkezés azért még mindig hagyott egy nyomot, a halottak pszichikai foltját, ami miatt Rami a tenyerével végigdörzsölte szürke tunikája elejét, mielőtt az öreggel szembefordult volna. – Nos, Avery úr, ugye? Csak adja ide, és lássuk...

Abban a pillanatban, amikor Rami ujjai az összehajtogatott foszlány közelébe értek, hangos csattanást hallott. Morogva rántotta vissza a kezét. A papír körül lassan fénycsóva gyúlt. Egy pillanatra a belső oldalon lévő tinta betegesen zölden izzott. Ózon és ánizs halvány szagát hagyta maga után.

Ez a szag volt az, ami megijesztette Ramit. A Kapuknál semmi sem bűzlött. A Kapuknál semmi sem rendelkezett olyan fizikai tulajdonsággal, hogy önmagában szaga legyen. Ez fontos és előnyös tény, amikor a nemrég elhunytakkal van dolgunk.

Az öregember elmosolyodott. – Nocsak, nézzenek oda.

– Határozottan azt teszem. – Rami tarkóján felállt a szőr, ahogy az ártalmatlannak tűnő ócskaságot szemlélte. – Szeretném, ha velem jönne, Mr. Avery.

– Ó, átmentem? – Az öregember el volt ragadtatva.

– Átment. Csak azt szeretném, ha ezt továbbra is tartaná – ne túl közel! – Rami elhúzódott, amikor Avery felé lendítette a papírt. Úgy döntött, hogy a vállánál fogva terelgeti az eltévedt lelket.

– Erre! A többiek pedig... á, igen. – Egy pillantást vetett a mögötte álló lelkek tömegére, mielőtt az öregembert a Kapuk felé tessékelte.

Avery úr elég boldog volt, hogy vezetik. Ahhoz képest, hogy könyvelő és a fekete mágia nyilvánvaló gyakorlója, engedelmes ember volt. Rami néhány lépésnyire egy magas, teljesen ezüstbe burkolt alak mellett állította meg. Mély levegőt vett, és felemelte az ujjait, hogy megkopogtassa a páncélt.

A díszes sisakrostély felpattant. A tökéletesen megformált arc tökéletesen kifejezett gúnyos mosolyt sugárzott. – Mit akarsz, írnok?

Az angyal fiatalságától Rami csontjai megfájdultak. Úgy tűnt, hogy a Kapu őreit mind az új kaszt tagjaiból választották ki, csak hogy ezzel is bosszantsák. – Ramiel vagyok, tudod.

– Tudom. Csak nem érdekel – mondta az őr.

– Beszélnem kell egy arkangyallal.

– Az arkangyalok nem beszélnek a Kapuval, különösen nem veled.

– Tisztában vagyok vele. – Rami küzdött azzal, hogy ne csikorgassa a fogait. Mivel ő egy bukott Őrző volt, a helyzete az angyalok között bonyolult volt, és alig tűrték meg. – Van egy rendellenesség, amiről hallani akarnak majd.

– Valóban? – kérdezte az angyal. Az öregember Rami mellett megmozdult, és az angyal tekintete végre megakadt rajta. – Mi van nálad, halandó?

Ezt a kérdést Rami elfelejtette feltenni, a sok ragyogás és felhajtás közepette. Az öreg egy pillanatra elveszettnek tűnt, és mereven nézett a kezébe lévő reszketeg fecnire. Aztán ragyogó mosollyal felnézett. – Ez az Ördög Bibliája.

A csend, amely a két angyal között lógott, hangosabb volt, mint milliónyi lélek csoszogása a pult mellett. Rami volt az első, aki magához tért.

– Ha ez...

– Hívok egy arkangyalt.

Az őr eltűnt a Kapun át. Könnyedén, ahogy Rami is képes volt rá egykor. Ehelyett most várakozni volt kénytelen, és időnként kinyújtotta a karját, hogy visszaterelje Averyt, ha túl messzire tántorgott.

Sóhajtva nézte az őrlődő lelkek tömegét, amely a jellegtelen síkságon elterült. Tudta, hogy feldolgozás nélkül is tolongani fognak. Teljesen feleslegesnek tűnt neki. És fárasztónak. Ez volt a Mennyország. A lelkek önmaguk felett ítélkeztek. Senki sem jutott fel ide, hacsak nem volt idevaló. A feldolgozás, a Kapuk, az ítélkezés, mindez egy előadás volt, amiről valaki – valószínűleg az egyetlen Valaki, aki számított – úgy döntött, hogy szükséges. Egyszer, nagyon régen, amikor Rami átléphetett azokon a hatalmas, csillogó kapukon, és tetszése szerint jöhetett és mehetett a Mennyei Udvarban, akkor talán egyetértett volna. Most csak fáradt volt.

És vissza akart menni.

–  Uriel hajlandó beszélni veled. – Az angyali őr visszatért.

Rami elfojtott egy nyögést. – Csakis ő lehet. – Figyelmen kívül hagyta az őr megbotránkozó pillantását, miközben magával húzta az öreget. Avery ismét a magában vigyorgással volt elfoglalva.

A kapu melletti falban egy ajtó jelent meg, amely egy keskeny gyöngyházlépcsőt tárt fel. A tetején Rami és Avery kilépett a csillagok gyerekszobájába.

A szoba méretei egy iroda általános elképzelését követték: négy fal, sima padló és magas mennyezet. De olyan volt, mintha valaki megpróbálta volna elmagyarázni egy idősebb istennek az "iroda" fogalmát, és ez lett az eredmény. Mindenhová, szinte minden felületre, a világegyetem vékony fóliája tapadt. A padlón csillagok szikráztak; egy narancssárga színű ködfelhő új napokat szült egy sárgaréz orsókkal ékesített könyvespolc ívében. Ez nem festmény vagy makett volt; az irodát az élet formálta. Miniatűr, lélegző létezés volt, amely színekben és kiterjedésben virított. A sok szín, textúra és mozgás a könyörtelen sterilitás után, szédítő volt. Raminak pislognia kellett.

Az egyetlen hétköznapi felület az irodában egy terebélyes tölgyfa íróasztal volt, de még ezt is csillagoszlopok tartották. Rami felismerte a mögötte ülő angyalt.

Uriel meglehetősen magas és majdnem olyan erőteljes testalkatú volt, mint Ramiel, de csupa fény. Fehér-arany haját rövidre nyírták, és az egyenruhája kifogástalan volt, míg Ramié sötét és fakó. Az egyenruha nem sokat változott ahhoz képest, amikor Ramiel utoljára látta, az eltelt évszázadok ellenére. A szörnyű gombokat és bojtokat felváltotta a tiszta katonai díszítés, de ettől ez még mindig egy vezető egyenruhája volt. Határozottan Urielre jellemző. A jelenlétében eltöltött öt másodperctől Rami rongyosnak és oda nem illőnek érezte magát.

Uriel mindig ugyanolyan tévedhetetlen volt a megjelenésében, mint amilyen céltudatos a szándékát illetően. Rami ezt valaha a fiatalság magabiztosságának tulajdonította. Ramiel az eredeti Őrző angyalok közül való volt, a bűnbeesés előtt teremtették. Uriel az utána készült angyali teremtmények csoportjához tartozott.

De ahogy teltek az évszázadok, a korkülönbség elhanyagolhatóvá vált, és kénytelen volt elismerni, hogy Uriel egyszerűen jobban sikerült. Hatalomra és igazságosságra teremtették. Míg Rami küzdött, hogy bizonyossággal járjon az útján, Uriel sütött a magabiztosságtól.

– Ramiel. – Nem kevésbé voltak magabiztosak a csalódás tüskéi, amelyek a mosolyát szegélyezték, amikor felállt, hogy erőteljes kézfogással üdvözölje a férfit. – Ott voltam, amikor a Főnök megszavazta, hogy a Kapuknál szolgálhass. Egy esély a megváltásra, nagy megtiszteltetés. – Ezt egyhangúan mondta, mintha ez egy olyan döntés lett volna, amit ő nem hozott volna meg, de elég nagylelkű lehetett ahhoz, hogy megengedje.

– Uriel. – Rami meglökte az öreget, hogy leüljön egy törpecsillagokból készült karosszékbe, amely hideg és göröngyös, de stabil volt. – Van egy rendellenesség...

– Eddig jól szolgáltál – folytatta Uriel. – Örülök, hogy megtaláltad a helyed, barátom.

Rami állkapcsa összeszorult. – Nem emlékszem, hogy a legutóbbi elválásunk éppen barátságos lett volna.

Uriel elhessegette. – Ostoba kudarc, de örömmel látom, hogy túlléptél rajta.

Rami arca megrándult. Az Őrzők, túlságosan is mélyen együttérezve a rájuk bízott törékeny halandókkal, tiltott tudást adtak az embereknek. Ennek ára száműzetés volt Lucifer kegyenceivel, bár az Őrzők maguk nem lázadtak fel. A Mennyország ezt igazságszolgáltatásnak nevezte.

De Rami emlékezett a háború és az anarchia elszegényedett éveire a bukott Őrzők között, látta, ahogy az univerzum legősibb tanúi viszálykodnak, és a túlélésért küzdenek, és az emberek álmait annyi Mennyei vérrel itatják át, hogy az őrületbe kergetik őket. Rami csak úgy maradt épelméjű, hogy elmenekült.

Bukott angyalnak lenni azt jelentette, hogy sehová sem tartozott, de Őrzőnek lenni azt jelentette, hogy mindenhová bejárása volt. Valahogy visszatalált a Kapuhoz, és azt a helyet nézte, ahová többé nem mehetett. Egy eonnyi gyaloglás után Ramiel rájött, hogy az egyetlen dolog, amire vágyik, az az, hogy egy helyet otthonának nevezhessen.

Még egy évszázadba telt, mire az arkangyalok méltóztattak észrevenni. Egy másikba, mielőtt esélyt kapott volna. Szolgálja a Purgatóriumot, hűségesen iktassa be a Mennyországba belépő halandó lelkeket, és a ki nem mondott ajánlat az volt, hogy talán – csak talán – egy nap ő maga is átlépheti a Kapukat.

Így is történt. Így is tett. Minden meglehetősen eseménytelenül zajlott, egészen a mai napig.

– Mi van nálad, kisember? – Uriel kizökkentette Ramit a gondolataiból, amikor Averyhez lépett. A lélek még a szürreális környezetben is ellazult, már nem görnyedt a különös papírfecnije fölé.

Avery felnézett az angyalra. – Egy csereüzlet.

– És mit remélsz cserébe?

– Megbocsátást.

– Nos, hát akkor… – Uriel szemében éles csillogás jelent meg.  – Ez egy komoly csere.

Valójában nem volt az – a Mennyben minden léleknek megbocsátottak. Az ítélet mindig is csak a látszat kedvéért volt; az egyetlen, aki képes volt pokolra juttatni, az te magad voltál. De Rami látta, hogy Uriel taktikai elméje ezt információszerzésre fordítja. – Mi érne meg egy ilyen cserét?

– Csak egy darab papír. Amiről azt hallottam, hogy értékes. – A lélek szemében olyan élesség, olyan tudatosság villant, ami korábban nem volt ott. Mintha a tárgyalás kilátásba helyezése felébresztette volna. – Az Ördög Bibliája.

Uriel tekintetén ugyanaz a változás ment végbe, ami az őrt is átformálta. – Ramiel, szükségem lesz egy pillanatra az emberi lélekkel.

◆   ◆   ◆

– Ezt nem gondolhatod komolyan – mondta Ramiel.

– Én mindig komoly vagyok.

– De én még csak nem is vagyok angyal. Többé már nem. Én...

– Isten mennydörgése. Az elveszettek pásztora. – Uriel végigsimított a kezével az asztalon, miközben beszélt, és az ujjbegyei körül csillagok kavarogtak. Az iroda üres volt, Avery megfosztva a kincsétől, és az Ég tudja, hová küldve. – Alkalmas vagy egy nagy erejű ereklye üldözésére. Vagy legalábbis egykor az voltál.

– Már nem. Nem tudok... Nem vagyok az. Legjobb esetben is száműzetésben vagyok. – Rami még azt is nehezményezte, hogy ezt hangosan ki kellett mondania. Szúró fájdalom nyilallt a mellkasába. – Még a Mennyországba sem léphetek be, nemhogy beteljesítsem a munkáját.

Nem volt hajlandó Uriel szemébe nézni. Egészen addig, amíg a nő következő szavaitól fel nem kapta a fejét.

– Hozd vissza a könyv lapjait, és ez megváltoztatható.

Rami bámult. Egyetlen angyalnak vagy Őrzőnek sem bocsátottak meg, aki Lucifert követte, soha, de soha. A Mennyország nem bocsátott meg. Nem ez volt a természete – nem, ha angyalokról volt szó.

Nem akarta megkérdezni, de a szavak kijöttek a száján. – Miféle papír érhet meg egy ilyen ajánlatot?

Uriel elhallgatott az íróasztal mögött, de rendületlenül Rami szemébe nézett. – Lehet, hogy nem több, mint egy maradvány. Valami, ami az Énok idejéből maradt meg, és amit az Árulók népe elhagyott. – Egykoron létezett a csodák kora, amikor az istenek még aktív érdeklődést mutattak... ténylegesen bármi iránt. Az már nagyon-nagyon régen volt. – De ez a papír hatalmat suttog, Rami. A halandó ördöginek titulálta. A Földön úgy gondolták, hogy a történetek... Nos, bármi is legyen az, a Teremtőnknek érdeke fűződhet hozzá.

– Te... beszéltél erről a Teremtővel?

– Nem. Tudod, hogy... – Uriel szava elakadt, és kezét az oldalán lévő penge markolatára szorította. – Vagy talán nem tudod. A Teremtő az elmúlt korszakban... eltávolodott. Még azokkal szemben is, akik a szent jelenlétében vannak.

– Eltávolodott... hogyan?

– Az isteni figyelem... másfelé irányul. Nem ide. – Uriel angyali vonásain fájdalom villant át, de gyorsan el is tűnt.

Ramiel úgy gondolta, hogy a Teremtő valóban eltávolodott, ha még Urieltől is elzárkózott. Uriel volt a Fény, amikor még ő volt a Mennydörgés. Időnként még Isten Arcaként is szolgált. Az egyetlen, aki talán közelebb állt az isteni léthez, az Metatron volt. Ha a Teremtőjük még Uriel tanácsaitól is eltávolodott, akkor sok minden megváltozhatott a Mennyben, mióta Rami elment.

Mégsem változott semmi a Rend számára, legalábbis ő nem vette észre. A lelkek sora zökkenőmentesen beiktatásra került és haladt előre. Minden angyal, akivel a Kapuknál találkozott, olyan volt, mint mindig: magabiztos, aranyszínű, ragyogott az igazságosságtól vagy legalábbis az önigazságtól. Ezt a fajta magabiztosságot csak az igazi vezetők sugallták. Mint Uriel.

A felismerés egyszerre csapott le Ramielre. – Te irányítottad a dolgokat az Ő távollétében.

Uriel ajkai elvékonyodtak. – Nem egyedül. És csakis az isteni akarat szerint.

– Egy birodalom irányítása. Ez aztán az előléptetés, Uriel.

– Ez a kötelességem. A mi kötelességünk. A többi arkangyal elfogadja. – Uriel elfordította a tekintetét. – A visszatérésig. A Teremtő nem hagyna el minket teljesen.

– Értem. – Az átmeneti távollét már önmagában is ijesztő volt. De Rami érzékelte a növekvő feszültséget Uriel vállában, és semleges hangon szólt. – És úgy gondolod, hogy ez a foszlány elég erőt rejt magában ahhoz, hogy visszacsábítsa a Teremtőt?

– Egyedül nem. De ha egy vele egyenrangú komplett erejű könyv van a Földön... egy ilyen fenyegetést nem lehet figyelmen kívül hagyni. A Teremtőnek vissza kellene térnie. Mi többé nem lennénk... – Uriel felállt a helyéről. – Feltételezhetem a szkepticizmusodból, hogy nem érdekel az ajánlatom?

– Azt mondod, ha megteszem, akkor visszaengednek. A Mennyországba. Ez azt jelenti, hogy megbocsátást nyerek?

– Ez a Teremtőtől függ, a visszatéréskor. Csak azt tudom megígérni, hogy átengednek a Kapukon. – A hangja lágyabb tónust vett fel. – Itt a lehetőség, hogy bebizonyítsd, mennyit érsz. Csatlakozz hozzánk. Hazajöhetsz, Ramiel.

Haza. A szó megakadt a mellkasában, és végigvándorolt a karjain. Rami összeszorította a kezét az oldalán. Betehette a lábát arra a földre, amelyet nem látott, mióta a Föld új volt. Csak halvány álmokban fogta fel a sötétben töltött idő alatt.

De nem csak a visszatérés lehetősége vonzotta. Nem a lebegő tornyok és a zenétől nehéz levegő emléke. Hanem a megpihenés lehetősége. Hogy újra valahová igazán tartozni fog. A gondolat, hogy lelassítja a lépteit, és egy olyan hely felé fordítja a tekintetét, amely látja őt, amely felismeri őt, amely követeli őt. Ez a gondolat, a mozgás megszűnése volt az, ami a szavait vezérelte.

– Megteszem.

– Kiváló. – Uriel ritka mosolyával ajándékozta meg. – Természetesen Avery életével akarod majd kezdeni. Előkészítettem a tájékoztatót.

4

LETO

Fordította: Shyra

Bizonytalan, hogy pontosan milyen körülmények idézik elő, hogy egy könyv felébredjen és karakterré alakuljon. Néhány nyugtalan karaktert évtizedenként egyszer vissza kell csalogatni a könyvbe; mások több évszázadig nem kelnek életre. Némelyik akkor ébred fel, ha háborgatják; mások a mellőzöttségtől nyűgösködnek. Egyesek fájdalmasan vágynak arra, hogy elmeséljék őket; mások mintha ki akarnának szabadulni saját elbeszélésükből. Vagy rögtönözni akarnak rajta.

Az egyetlen biztos dolog, hogy egy könyv akkor van a legnagyobb veszélyben, amikor a szerzője még él. Mint minden jó történet, a Befejezetlen könyvek is képesek nagy gyógyulást hozni vagy nagy fájdalmakat okozni. Nem kegyetlenségből cselekszünk. A legbiztonságosabb hely egy meg nem írt könyv számára – mind a könyv, mind a szerzője számára –, ha a Könyvtárban alszik, és arról álmodik, milyen történeteket fog mesélni.

Gregor Henry könyvtáros, Kr.u. 1944

A pofontól oldalra fordult Leto feje. Egy lépést hátrált a kávézó pultja közeléből, ahol álltak, de Brevity csípőre tett kézzel előrenyomult. – Azt hitted, nem jövök rá?

– Én, őőő... – Leto elfordult, és egy pár kíváncsi szempárral nézett szembe. Az egész kávézó figyelme rájuk irányult, vagy együttérzésből, vagy bosszúságból. Claire diszkréten a túlsó falnál helyezkedett el, a könyves asztal közelében. A hős, ahogy Claire nevezte, és a társasága teljesen Brevity bemutatójára koncentrált. – Rájöttél...?

Épp elég figyelmeztetést kapott ahhoz, hogy visszahőköljön, mielőtt a másik nyitott tenyér a vállát célozta volna meg. Brevity nagyon is hihető sírógörcsben tört ki. Az egykori múzsa elsajátította a szépen sírás művészetét, és Leto hallotta, ahogy együttérző mormogás kering a kávézó vendégei között.

Kinyújtotta a kezét, hogy megpaskolja Brevity vállát. – Sajnálom...

– Ne érj hozzám!

Bár a vörös hajú szerző le volt kötve, a hős kezdte elveszíteni a figyelmét, ahogy a tömeget fürkészte. A tekintete megállt, amikor Claire-be botlott. A két tekintet sercegő energiával kapcsolódott össze, ami a bolt többi tagja számára észrevétlenül maradt.

Claire ujjbegyei között ezüstös villanás tűnt fel, amelyet úgy tartott mélyen az oldala mellett, mint egy pengét. Az ajkai megmozdultak. A leghalványabb ezüst írás egy pillanatra kilengett a kettejük közötti levegőben. A hős szeme összeszűkült, felállt az asztaltól, és egy szót mormogott a partnerének.

Brevity megköszörülte a torkát, visszaterelve Leto-t a rögtönzésükhöz.

– Nem tudnád legalább elmondani, hogy mit tettem?

A hős és a könyvtáros sziszegő szavak és heves gesztusokat váltottak egymással szemben. Úgy tűnt, Claire előnybe kerül, amikor felemelte a szikét tartó kezét. A hős elvörösödött, és ideges pillantást vetett mit sem sejtő társa felé.

– Mintha itt sem lennél. – Egy lökés Leto-t arra késztette, hogy szembenézzen a tágra nyílt barna szemekkel. Brevity kifürkészhetetlen pillantást vetett rá, mielőtt a szemei ismét könnybe lábadtak. – Már nem is látsz engem. – A hangja színpadias suttogás volt.

Leto gyomra összerándult, és tétován rátette a kezét Brevity karjára. Összeszedte a bátorságát, hogy hozzájáruljon a kis bemutatójukhoz. – Én, ah, mindig látlak téged. Hogy is ne látnék egy gyönyörű lányt? – Ellenállt, hogy ne ránduljon össze a mondatra, amelyet véletlenszerűen választott ki az emberi romantikával kapcsolatos korlátozott tapasztalataiból. A hangja nem volt olyan magabiztos, mint szerette volna, de őszintén szólva nehezen tudott tisztán gondolkodni Brevity nagy, nedves szemei közelében.

Brevity válla mögött Leto láthatta, hogy a hős fintorogva néz Claire-re. Közelebb hajolt, és súgott valamit a szerzőjének. A lány grimaszolt, de a jóképű férfi egy mosollyal nyugtatta meg. A hős felállt, és elindult kifelé a kávézóból, Claire szorosan a sarkában loholt.

Épp időben. A bámészkodók kezdtek unatkozni, most, hogy Brevity és Leto nem üvöltözött egymással. Brevity olvadozó hangot adott ki, és a látszat kedvéért hátracsapta a karját. – Miért vagy mindig ilyen édes, mi?

Leto-nak épp elég ideje volt elkapni a múzsa ravasz kacsintását, mielőtt a lány elkapta az állát, és puha, mosolygós ajkát az övéhez szorította.

◆   ◆   ◆

– Jól csináltad – fecsegte Brevity, amikor néhány perccel később kiléptek a kávézóból. – Egy nagy, klasszikus szakítós veszekedésre készültem, de az a műcsók a legtöbb embert elég kellemetlenül érintette ahhoz, hogy félrenézzenek. Jó ötlet volt.

Leto bólintott egyet, mintha, igen, persze, végig ez lett volna a terve. Előre döntötte a fejét, hogy elrejtse a pírt, ami még mindig ott ült az arcán. Hálás volt, hogy Claire és a bronzhajú férfi – Leto-nak még mindig nehezére esett könyvszereplőként gondolni rá – a sarkon várta őket.

Claire a téglaépületnél sarokba szorította a magas férfit, és mogorva tekintetével a falhoz szegezte. Brevity és Leto lassítottak, ahogy közeledtek.

Claire egy pillantást vetett feléjük. – Ez elrejtette.

– A könyvet? – Brevity az orrát ráncolta. – Gondolod, hogy nem árulja el, ha nagyon szépen megkérdezzük?

– Én nem "ez" vagyok. És nem is idióta, és pont itt állok – mondta a férfi, miközben keresztbe fonta a karját, és a téglafalnak dőlt. – Nem áll szándékomban visszamenni, hogy lassan megőrüljek az örökkévalóságig, valami poros polcon.

– Nekem pedig eszem ágában sincs hagyni, hogy itt lógj, és kínozd azt a szegény lányt – mondta Claire. – A különbség az, hogy nekem van beleszólásom a dologba. Neked nincs.

– Nem kínzom őt! – A hős kiegyenesedett. – Ő... ő annyira... Soha nem tudnám bántani.

Claire türelmetlenül ide-oda mozgatta az ujjait. – Ő csodálatos. Zseniális. Kreatív, figyelmes, okos és kedves. Nagyjából erről van szó?

– Igen. – A hős arca megenyhült. – Látod. Ő tökéletes. Először csak találkozni akartam vele, de most... napokig csak beszélgettünk. Ha csak arra tudnám inspirálni, hogy...

– Ő a te szerződ. Nem a te dolgod, hogy írásra inspiráld. Már így is elég kárt okoztál.

– Tökéletes úriember voltam!

Egy karja előrelendült, és Claire a falhoz szorította a nála jóval magasabb férfit. – Már így is fájdalmat okoztál neki. Már a puszta jelenléted is megváltoztatta őt. Egész életében fizetni fog az átkozott önző kíváncsiságodért.

– Én nem tettem! Én... – kezdte a férfi.

– Vitatkozott? – csattant fel Claire. – Amikor kimentetted magad? Észrevette egyáltalán, hogy egy másik nővel távozol?

– Én... nagyon meggyőző vagyok. – A hős a hirtelen bizonytalanságot gúnyos mosollyal palástolta. – Nem mintha te megértenél egy ilyen intim kapcsolatot.

Claire a szemét forgatta. – Igen, igen, egy ogre vagyok. Megsértettél. És még mindig teljesen összezavarod az elméjét azzal, hogy itt vagy.

– Nem lehetek az... – A szín eltűnt az arcáról. – Egy alku. Megmutatom, hová rejtettem. Veled megyek. Csak... hadd búcsúzzak el tőle.

Claire-t nem hatotta meg a dolog. – Nem. Szó sem lehet róla.

– Ez nem trükk! Még figyelhetsz is engem. Kérlek. – A hős könyörgő pillantást vetett Brevityre és Leto-ra. – Tartozom neki egy tisztességes búcsúval, legalább ennyivel. Az nem segítene helyrehozni valamennyit a károkból, amit okoztam?

Brevity megszólalt. – Egy rendes búcsú talán emberibbé tenné, főnök. A szerzőnek.

Claire arca változatlanul kőkemény maradt. – Úgy beszélsz, mint egykori múzsa?

– Olyan lányként beszélek, aki emlékszik, hogyan működnek a szívek. Mivel időnként elfelejted.

Claire felszisszent, egyet nem értése jeleként, és elgondolkodott. A táskájában matatott. – Rendben. Nyújtsd ki a kezed.

– Micsoda?

– A kezedet, hős. Ha hagyom, hogy egy könyv sétálgasson, biztosítékot akarok. Kapsz egy bélyeget.

– Én nem... – A hős zavartan összevonta vékony szemöldökét. Ennek ellenére vonakodva felhajtotta az ingujját. – Ez megalázó. Már megvan a személyazonosságom. Tényleg szükség van erre?

– Teljesen. – Claire elővett a táskájából egy kis bélyegzőt, amelynek rövid fa nyele volt. Hunyorgott, és elforgatta az egyik fogaskereket az alján. Kis szúrással a saját tenyerébe szúrta a nyél hegyét. Brevity apró hangot adott ki, miközben félrenézett.

Leto émelygett, de megbabonázva nézte. A vér rövid időre összegyűlt Claire kezén, mielőtt a bélyegző nyélbe torkollott volna. Leto megesküdött, hogy a fa most melegebb, vöröses fényű lett.

Egy újabb gyakorlott mozdulattal a könyvtáros megragadta a hős tenyerét, és a bélyegző gumi végét egyenesen a sápadt csukló közepébe nyomta.

Egy vörös-fekete tintaszalag kiszabadult a gumikörből, és körbefonódott a hős csuklóján, egy fonalak és formákból álló, kanyargó csomót hagyva maga után. A medál lüktetett az alkarján. Leto-n felülkerekedett a kíváncsiság és közelebb hajolt. Egy apró kalligrafikus betűtípus, amely szinte túl karcsú volt ahhoz, hogy el lehessen olvasni, kaotikus mintázatokban váltakozott a hős bőrén.

A hős visszarántotta a csuklóját, és gyengéden megdörzsölte. Felemelte az állát, visszanyerve kezdeti arroganciájának egy részét. – Megegyeztünk?

A könyvtáros elkomorult, de kevésbé erősen, mint korábban. Sápadt volt, mintha a vér mellett energiát is vesztett volna. – Üdvözöllek a Különleges Gyűjteményekben.

Elrakta a bélyegzőt a táskájába, anélkül, hogy a hősre nézett volna. – Menj. Húsz perc múlva légy itt a könyvvel a kezedben.

◆   ◆   ◆

A kávézóval szemben várakoztak egy buszmegálló padjánál, amely éppen elég hosszú volt ahhoz, hogy mindhárman elférjenek. Claire olyan csendbe burkolózott, amely elég feszült volt ahhoz, hogy Leto azt kívánta, bárcsak újra kiabálna az emberekkel.

A könyvtárosok a kávézó kirakatára szegezték a tekintetüket. A hős néhány pillanatig bent tartózkodott, mielőtt újra felbukkant a vörös hajú íróval az első asztalnál, ahogy ígérte. Leto látta, ahogy a férfi az asztal túloldalán ülő nő kezét szorongatja, miközben egymást nézik.

Leto megdörzsölte az ujjperceit, mielőtt megtörte a csendet. – Szóval, ööö, ti ketten gyakran csináljátok ez?

– Bárcsak úgy lenne. Imádok itt fent lenni. – Brevity felsóhajtott. – De a szereplők nem gyakran sétálnak el csak úgy a könyveikből. A bélyegzés pedig még ritkább. – Oldalpillantást vetett a könyvtárosra.

Leto kíváncsisága legyőzte az idegességét. – Pontosan mit is csinál az?

– A bélyegzés? – Brevity tekintete ismét Claire irányába révedt, majd elfordult, mielőtt válaszolt volna. – Egy megbélyegzett könyv a könyvtár különleges gyűjteményének részévé válik. Azt jelenti, hogy a könyvtáros VKK-ázhatja.

– VKK?

– Világok Közti Kölcsönzés – magyarázta Brevity. – Alapvetően bárhová kölcsönözhető vagy bárhonnan visszahívható. A könyveknek megvan az a szokásuk, hogy oda mennek, ahol szükség van rájuk, és a Pokol Könyvtára őrzi a befejezetlen műveket, de nem ez az egyetlen könyvtár odakint – igazából a Valhalláról is nagyszerű dolgokat hallottam. Az őrzi az összes el nem mondott hőstettet – mondta Brevity. – A könyvtárosok bárhonnan visszahívhatnak egy lepecsételt könyvet a Pokol Könyvtárába, még akkor is, ha a névjegye megsemmisült. Ha a Különleges Gyűjteményekben van, mindig visszatér a származási Könyvtárába.

– Ez komolyan hangzik. Miért nem csinálja ezt az összes könyvvel, hogy ne tűnjenek el így?

– Vannak korlátok. Ez... a főkönyvtárosnak is nehéz egy bélyegzőt kezelni és fenntartani. – Brevity az ajkát rágta.

Leto visszapillantott a kirakatra. – Mit gondolsz, mit akar ezzel mondani? Említett valamit arról, hogy helyrehozza a dolgokat.

Brevity vállat akart vonni, de Claire mindkettőjüket meglepte a válasszal. – Ezt a sérülést nem lehet helyrehozni.

– De milyen sérülést? – Leto egy pillanatnyi meglepettség után megkérdezte. – Úgy értem, jóképű. Ezt meg kell hagyni neki. De úgy tűnik, mintha csak egy randi lenne...?

Claire nem fordította el a figyelmét az ablaknál álló párról. Nagy levegőt vett. – A könyvek nem tűnnek normális embereknek a szerzőik számára. A karakterek valami többől állnak annak, aki megalkotta őket. A mi álmainkból, a sebhelyeinkből, a bőrünk alá szorult szilánkokból születnek. Nem lenne szabad ilyenekkel találkoznod. Még nem tudja, de a legélőbb emberrel beszélget, akivel valaha is találkozott. Azzal a fajta élettel, amit a való életben nem találsz. Senki, sem a nagy szerelem, sem a saját hús-vére, soha nem fogja megközelíteni. Emlékezni fog a férfi szemének csillogására, az állának élére, egy laza szófordulatra. Úgy őrzi majd csendben az elméjében, mint egy tüzet. Egy tűz, ami mindent felemészt.

– Ha szerencsés, akkor kísértettként fog elsétálni. De ha nincs szerencséje, hinni fog benne. Nem fogja megírni; egész életében őt fogja keresni. – Claire ujjbegyei elfehéredtek az ölében. – Ha okos, megpróbálja majd elfelejteni. De az emlék bélyege mindig ott lesz, beleégetve a szíve egy gyengéd ívébe, egy lélegzetvételnyi helyre a mellkasában. Végül megöli az embert.

Autók dübörögtek el mellettük. Brevity arckifejezése megdöbbentően komoly volt, tágra nyílt szemmel és némán. Leto dadogva próbált válaszolni, de a könyvtáros egy harsány nevetéssel szakította félbe.

– Ugye nem gondoltad, hogy véletlenül kaptam munkát a Befejezetlen Szárnyban? – Claire hangja rekedt volt. Halvány mosollyal Leto-ra pillantott. – Tudod, hogy mondják: 'Soha ne találkozz a hőseiddel'? A szerzőknek leginkább azt, hogy soha ne találkozz a hőseiddel. Mindent tönkretesz. – Megrázta a fejét, miközben tovább figyelte a kávézót.

Elcsendesedtek. Brevity a lábujjaival kapirgált a járdán, míg Leto a háztetőkre hunyorgott, és próbált nem gondolni arra, amit nem értett.

A nap gyorsan lemenőben volt, és az épületek téglafalai kezdtek árnyékot vetni, az agyag a megszáradt vér színére változott. Sirályok visszhangzottak az utca végi kompkikötőből, és Leto tudta, hogy a turistahajók az utolsó utasokat is kirakják, míg a kompok a hazafelé tartó ingázókat veszik fel. Nem állt meg azon tűnődni, honnan tudta ezt.

– Kérlek, ne nézz így rám, Brev – mondta végül Claire.

– Hogyan?

– Mintha egy szappanbuborék lennék, ami mindjárt kipukkad. Tökéletesen alkalmas vagyok. Csak hosszú idő telt el... Itt is van. Épp ideje volt. – A könyvtáros lerázta magáról a pillantást, amit az asszisztense vetett rá, és gyorsan felállt, amikor a hős átkelt az utcán.

A sarkon elfogták, és az íratlan férfi gúnyos mosollyal feltartotta a kezét. – Nyugalom, parancsnok. Megadom magam a kegyelmednek. – A hős barnasága Leto számára kissé sápadtabbnak tűnt, a szeme pedig sötétebbnek a halványuló fényben.

– A könyved, hős. – Claire a padról való rövid lépések közben minden vágyakozást elvetett.

A hős belenyúlt a farmerzsebébe, és előhúzott valamit, ami elsőre egy kis útikönyvnek tűnt. Ahogy azonban visszahúzta a kezét, a könyv kitágult és csillogott, mígnem egy ugyanolyan stílusú, időjárásnak kitett, bőrből készült kötetet tartott a kezében, mint amilyenek a Befejezetlen Szárnyat betöltötték. Claire kikapta a könyvet a kezéből, és óvatosan végigfuttatta az ujját a gerincen, mielőtt átadta volna Brevitynek, hogy elrakja. – A kávézóban rejtetted el.

– Igen.

– És elbúcsúztál a szerzőtől?

– Igen. Ez... nehéz volt. Nagyon feldúlt volt. Sírt. – A hős tekintete átvándorolt az utca túloldalára, és arcán a fájdalom árnyékával kutatta az ablakos homlokzatot. – Azt hiszi, hogy szakítottam vele.

Claire-t nem hatotta meg a dolog. Az utcára mutatott, miközben sétálni kezdtek. Leto és Brevity mögöttük sorakozott fel. – Remélem, nem voltál olyan ostoba, hogy megpróbáltad felfedni magad előtte.

– Nem, természetesen nem. Valami kifinomultabb dolog ugyanolyan hatást ért el.

Claire olyan hirtelen állt meg, hogy Leto majdnem belerohant. Fél karjánál fogva megfordította a hőst, és a legközelebbi sikátorba terelte. Régi szemét gőzölgő szaga csapott feléjük. A hős az orrát ráncolta, és Claire nekilökte egy falnak. Súlyos fonatai ide-oda csapkodtak, és majdnem arcon találták Brevityt és Leto-t is, ahogy a magasabb férfira nyomult. – Mit tettél?

A hős ajkán önelégült mosoly ült. – Te csinálod a legszínvonalasabb felhajtást, Könyvtáros. A mogorvaság és a drámaiság a pozíció része?

– Ez is része annak, hogy egész nap idióta hősökkel kell foglalkoznom. Válaszolj nekem, könyv, vagy esküszöm, egy fejszét vágok a gerincedbe.

Leto nem volt biztos benne, hogy a könyvről vagy a férfiról beszél-e, de Claire megismételte a kérdését. – Mit. Tettél?

– Igazából csak egy célzás volt. – A hős túlságosan is elégedettnek tűnt magával. – Odaadtam neki a kezdő lapjaimat.

Claire-nek tátva maradt a szája. – Te... – A nő káromkodott, és kinyújtotta a kezét. – Brevity, a könyvet.

Asszisztense kibányászta a nagy bőr kéziratot a táskából. Riadt pillantást vetett a hősre, mielőtt átadta volna. Claire előhalászta a lélekláng gyújtóját. Halvány kék fényességgel töltötte meg a sötétedő sikátort. Brevity megbökte Leto-t, és mindketten egy lépést hátráltak, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a kísérteties fény nem látszik az utcáról.

Claire felpattintotta a fedelet, és a magasba tartotta az izzó gyújtót. Leto előrehajolt, hogy lássa. A címlap sértetlen volt, a vastag pergamen még a kék fényben is vajszínűre színeződött. De ahogy Claire felemelte a lapot, egy csipkézett perem került a látóterébe. Több oldal, egy tucat vagy még több, kiszakadt a könyv elejéről. Durván tépték ki őket, néhol mélyen a kötésbe szakadtak, felfedve a sötét skarlátvörös cérnaereket. A megmaradt szöveg a mondatok közepén kiemelkedett, és minden egyes szó remegett a lapon.

Brevity zihált. Leto csak azért vette észre Claire borzongását, mert ettől megrebbentek a copfjai. Claire élesen beszívta a levegőt, és közelebb tartotta a kísérteties gyújtót, hogy megvizsgálhassa. Az ajka szétnyílt, és olyan szavakat mormolt, amelyeket Leto nem értett, miközben a könyv első oldalainak hátborzongató maradványait tanulmányozta. A hős keresztbe fonta a karját, és kissé a téglának dőlt, nem zavartatta magát, miközben a nő óvatosan becsukta a könyvet. A hangja csípős volt, olyan csendességgel, amilyet egy halálos beteg közelében szokás használni.

– Kitépted a saját lapjaidat.

– Igen – mondta a hős.

– Ez... fájdalmas lehetett volna.

– Az volt.

– Öncsonkítás. – Claire megrázta a fejét. – Te egy könyv vagy. Mit remélhetsz, hogy ezzel mit nyerhetsz?

– Mindent. – A hős homlokán finom veríték gyöngyözött, amely megcsillant a félhomályban, és bronzszínű hajának végeit a halántékára tapasztotta. A szavaiban izgalom csengett. – Látom a szemében, Könyvtáros. Olyan közel van hozzá! Írni akar, szüksége van rá, és még csak nem is tud róla!

– Nem a te...

– Ez kegyetlenség. Azt mondod, kegyetlenség meglátogatni az írómat, amikor még befejezetlen vagyok. De én szörnyűnek tartom, ahogy hagyod, hogy ezek az írók szenvedjenek. És igen, hagyod, hogy a történeteik is szenvedjenek. Hogy éljék ezeket a fél-életeket, a történetek és a szerzők, lyukakat viselve a lelkükben, amelyek más világok árnyékát hordozzák, amelyeket soha nem fognak látni. Pedig olyan könnyen segíthetnél nekik. Kérdezd meg a múzsádat itt!

A hős még erősebben dőlt a téglának. – Egy szó, egy célzás, egy ismerős arc egy kávézóban. Ha arra tudom inspirálni, hogy írjon, és valósággá tegyen minket... akkor fel kellene szabadítanod az egész könyvtáradat. Bemutatni a könyveket a szerzőiknek, nem pedig börtönbe zárni őket. Ha ez ráveszi őket az írásra és esélyt ad a világoknak az életre...

A hős torokhanggal mondta. – Ki vagy te, hogy megállítsd őket? Vagy minden szerzőnek el kell buknia, hogy ugyanolyan szerencsétlenek lehessenek, mint te?

Brevity zihált, mintha a hős csapást mért volna rá, de Claire arckifejezése dühből aggodalomra váltott. – Hős. – Összevonta a szemöldökét, ahogy a befejezetlen férfit figyelte, aki most erősen izzadt. – Mondd el, mit... érzel.

A hős sápadtnak tűnt, túlságosan is sápadtnak. Claire intett, és Leto gyorsan a hős mellé lépett, az egyik könyöke alatt megfogta. Meglepően könnyű volt. A hős grimaszolt az érintésétől. – Én... jól vagyok. Csak átkozottul meleg van itt, és... hol is tartottam?

Reszketés futott végig a férfi testén. Homlokát összeráncolta, majd kisimult a döbbenettől. – Ó, te jó ég! A lapok. Azt hiszem, elégeti őket.

És ezzel a hős ájultan esett össze a betonon.

Döbbent csend támadt, aztán Brevity megszólalt.

– Hát, mégiscsak szakított vele.

---

[1]Az énoki kifejezés Énok bibliai alakjából származik, aki rejtett misztikus tudás forrása volt, és a mennybe került. A Teremtés könyve 5:24 része szerint "Az Istennel járt," és a Zsidókhoz írt levél 11: 5-ös része kijelenti, hogy "Hit által vitetett fel Énokh, hogy ne lásson halált."