35 - 36. fejezet

 

35

BREVITY

Fordította: Aiden

A könyvek változnak. Mi is változunk. Itt az ideje, hogy a rendszer is megváltozzon. Én képes vagyok megváltoztatni. Magam miatt. A könyvek miatt. A lelkünk miatt.

A mesét még újra lehet írni.

Poppaea Julia könyvtáros, Kr. e. 48

[Alatta, vastagon írt, fekete tintával ez áll:]

A saját sorsunknak vagyunk alárendelve. A könyveknek hűnek kell maradniuk a saját történeteikhez, és akár élünk, akár halunk, a ránk osztott szerep győzedelmeskedik. Fogadd el a kötelességedet, és lelj békére. A saját sorsod ellen harcolni csak őrültség. Tanulj Poppaea Könyvtáros tragédiájából, tanítvány.

Ise-i Ibukun, Kr. u. 991

A vkk nem volt valami kíméletes.

Nem kért engedélyt, nem ajánlott fel semmit a kellemetlenségekért; egyszerűen magához rendelte a könyvet. Brevity tehát egy bosszús könyvre számított, amikor magához idézte. Egy gőgös, sértett, gúnyos szereplőt várt.

Brevity nem számított arra, hogy egy szomorú és dühös istencsapása pottyan majd az ölébe.

Hero alig öltött alakot, amikor egy félig állatias vicsorgással ordítani kezdett, megpördült, és Brevity a szemközti polcnak szegezve találta magát, a nyakánál fogva.

Hero szeme résnyire szűkült, és az arcán eddig sosem látott fájdalommal ezt ordította:

– Ehhez nem volt jogod!

Nem így működött egy VKK idézés, amikor Claire csinálta.

Brevity lenyelte az idegességét, és összeszedte a maradék tekintélyét, a lapockái közé szorított könyvek ellenére.

– Én vagyok a könyvtáros, és te az alár... – kezdte, ám Hero inkább morgással, mint szavakkal szakította félbe.

– Otthagytad egyedül.

Az exmúzsa ismét megérezte az ismerős remegést a mellkasában, azt az ijedtséggel fűszerezett riadalmat, de Brevity nem omlott össze.

– A főnöknek nem lesz semmi baja. Mindig is megállt a maga lábán. Mi viszont nagy szarban vagyunk.

Hero végre hajlandó volt tudomást venni a talpa alatti dübörgésről. A helyzet csak rosszabb lett, most már távoli figyelmeztető nyikorgással párosult. Elengedte Brevity nyakát, és hátralépett. Az arcáról nem tűnt el az összes harag, de a válla megfeszült.

– Lehet, hogy igazad van. De Claire csapdába esett. Vissza kell küldened hozzá.

– Micsoda? Mi történt? – torpant meg Brevity, és először vette szemügyre Hero zilált kinézetét, ahogyan a por, a homok és a részvét finom rétege lepte be. A szeme riadtan kerekedett el, de a falak ismét remegni kezdtek, mire ő megrázta a fejét.

– Útközben elmagyarázom.

Mire Hero elhadarta a Máltán és az azután történt eseményeket, Brevity már a Könyvtár közepén vezette át. Megállt, hogy megmentse a lepottyant könyveket és felkapja a páncélok vitrinjéből a kardokat, és beszéd közben Hero karjaiba halmozta őket.

Az a kevéske reménye, ami maradt is, kezdett elpárologni, ahogy egyre jobban belemerült a sztoriba. Amikor Hero elmesélte Leto áldozatát, a reménye teljesen elszállt. Amikor Hero fejtegetni kezdte a Claire-rel és a labirintussal kapcsolatos aggályait, Brevity belekapaszkodott az egyetlenegy dologba, amihez nem volt szükség a reményre.

– A főnök megtalálja a módját, hogy kijusson onnét. Ő egy vérbeli könyvtáros, nem pedig… – Brevity elnémult, és összeszorította a szemét, hogy ne is lássa, hová vezet ez a gondolat. Amikor kinyitotta, hangja teljes bizonyossággal csengett, mikor kijelentette: – A főnököt nem állíthatja meg semmi.

– Te nem láttad azt a helyet – túrt idegesen Hero szabad kezével a hajába, látszott rajta, az aggodalom. – Csak küldj vissza, és elmondom neki, mi a szitu itt.

– Nem tehetem.

Hero megállt, és majdnem elejtette a karjában lévő kupac, borotvaéles kardot.

– Hogy mi?

– Nem küldhetlek vissza. Ha még mindig a Valhallában lennél, akkor kérés nélkül megtenném. De azt mondtad, hogy az egy elfeledett birodalom – nem küldhetlek vissza valahová, ahová nem vezet út.

– De te mégiscsak ide….

– A VKK egyfajta egyirányú utazás. Különben is, a Könyvtár le van zárva, és... – Brevity szünetet tartott, amikor egy újabb rengés rázta meg a Könyvtárat és a törmelék csak úgy záporozott rájuk. – És nekem itt van rád szükségem.

Hős arcán döntések sorozata futott végig, melyek teljes ellentétben álltak egymással, és egy pillanatra felötlött Brevity fejében, hogy talán vissza kéne zavarnia Hero-t a saját könyvébe. Aztán egy homlokránc billentette helyre a mérleg nyelvét, és beérte egy néma bólintással.

– Andras?

– Csak annak van értelme, amit mondtál. Az őrök hol… – Brevity megtántorodott, ahogy kiszorult belőle a levegő. Hero kinyújtotta a kezét, hogy elkapja, miközben a fények fehérről lilára váltottak, majd vissza. Hero keze volt valószínűleg az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy összegömbölyödjön tetszhalottként a padlón. – Valami épp most vitte le az első szárnyat.

– Hány szárnyunk van?

– Három. De az első szárny az álomszárny. Ha az az egy elpusztult… – Brevity megtorpant. – Állítólag a démonok ostromának is ellen kellene állnia. Mi lehet…

– Jaj, ne! – pördült meg, és Hero-nak hátra kellett lépnie egyet, hogy a múzsa ne dőljön egyből a kezében tartott kardok hegyes végéibe. – Azt mondtad, Andrasnak sikerült megkaparintani a kódex lapjait. Fegyverként használja az oldalakat.

Hero pislogott.

– Képes ilyesmire?

– Az az Ördög Bibliája. A főnök még csak hozzá sem érhetett a lapokhoz. Ki tudja, mivel írták őket? – Brevity gyomra összeugrott. Úgy mondta ki a szavakat, hogy ne érezze őket túl súlyosnak. – Ha felgyújtja az oldalakat, hogy bejusson, azt a védelem nem fogja kibírni.

Hero megtorpant. Újabb rengés rázta meg a padlót, és a mennydörgés újra felerősödött. Az ujjbegyei kifehéredtek, ahogy a kardokat szorította. – Mit akarsz, mit csináljak?

Ez a kérdés úgy tűnt, mintha nagyon elszánt lenne. Segített, de csak egy kicsit. Brevity behúzta a nyakát.

– Talán klónozhatnád magad, esetleg szert tehetnél valami ősi, nagyhatalommal bíró ereklyére, ha már itt tartunk – villantott egy kekec mosolyt a fickóra, miközben elkapott egy halom könyvet, amely épp lepottyant a legközelebbi polcról.

Hero csak nézett rá.

– Hogy lehetsz ilyen vidám, mikor mind meghalunk?

Csak közönség kellett hozzá. Brevity lenyelte a gombócot a torkából.

– A gyakorlat teszi. Emlékszel, kinek dolgozom?

 Egy különösen hangos puffanás hallatszott, és a lány aggódó pillantást vetett a folyosó felé, ahol látta, hogy a védelmet jelző fények még mindig világítanak az íróasztal felett. A második fény gyorsan villogni kezdett.

– Baj van. Siessünk és… Nem is tudom, talán felállíthatnánk néhány akadályt.

– Gondolom, van valami terv? – érdeklődött Hero. – Mert ha ketten állunk ki egy sereg rém ellen, azt hiszem, inkább a rendszerváltást kockáztatnám a kisasszonyokkal.

– Hát, anélkül, hogy elérnénk Waltert, valahogy... – Brevity megtorpant félúton, és teljesen hülyének érezte magát, de örömében sikkantott egyet. – A kisasszonyok. Ó, te mekkora zseni vagy!

Hero-nak sikerült zavarba jönnie.

– Hát persze, hogy az vagyok... – dadogta, aztán követte a leányzót, hogy megtudja, mégis miben zseni.

Brevity irányt változtatott, titokban korholta magát. Annyira izgult azon, hogy Claire helyébe lépjen, hogy könyvtáros legyen, hogy úgy vezesse a könyvtárat, ahogy Claire szerette volna, hogy úgy őrizze meg a könyveket, ahogy Claire tette volna – hogy nehogy olyasmi miatt bukjon meg, ami Claire-nek sikerült volna. Annyira igyekezett úgy gondolkodni és viselkedni, mint Claire, pedig a megoldás végig ott volt előtte.

Úgy gondolkodni, ahogy Claire. Úgy gondolt a kisasszonyokra, akár a könyvekre, mint megőrzendő és gondozandó dolgokra.

Nem pedig úgy, mint szereplőkre.

Az üvegezett ajtó megrepedt, amikor Brevity berontott a kisasszonyok részlegébe. A lakók nyugtalan csoportokban gyűltek össze, valószínűleg már aggódtak az alapján, amit Charlotte és Aurora mesélhetett nekik. Egy tucatnyi csinos szempár meredt feszülten Hero-ra, amint megpillantották, hogy a keze tele van fegyverekkel.

Brevity határozottan érezte, hogy a férfi elpirul, amikor Hero megmoccant mellette.

– Terv, múzsa?

– Van – erősítette meg Brevity. Vett egy mély lélegzetet, és bocsánatkérő képet vágott. A kisasszonyok felé fordult, és megköszörülte a torkát. – Hé, srácok? Egy perc figyelmeteket kérem. Sajnálattal közlöm, hogy a saját biztonságotok érdekében mindannyiótokat vissza kell küldenem a könyveitekbe. A Könyvtárban technikai nehézségek adódtak a védelmi rendszerrel – főleg a pusztításra törő démonokkal, amint látjátok –, és ha a védelem csődöt mondana, az lenne a legjobb, ha nem lennétek az útban. Szóval, ha megkérhetnélek titeket, fáradjatok a könyveitekhez...

– Mivan? – szakította félbe egy szőke ciklon. Olyan bőrruhát viselt, amely megcáfolta a fizika és az anatómia összes törvényét. Úgy nézett ki, mint valami kém, vagy inkább valami kém rosszul megírt segédje. Nemrég kerülhetett ide, ha még mindig ezt viselte.

– Tudom, hogy a dolog nagyon hirtelen jött, hölgyeim – közölte Brevity, és igyekezett lassan és nyugodtan beszélni. – Hero és én mindent meg fogunk tenni, ami tőlünk telik, de nagy valószínűséggel a közeljövőben új vezető veszi át a Könyvtár irányítását. Andras eltökélt szándéka, hogy birtokba vegye a könyveiteket, ezért rémsereggel támadja…

Brevity hangját elnyomta a kisasszonyok zúgolódása. Charlotte, akiről úgy tűnt, hogy puritán érzékenységét inkább a rendetlenség, mint maga a hír zavarja, éles füttyszóval elhallgattatta a csoportot. Brevity felé fordult. – Mit akar tőlünk egy démon?

Brevity szomorú pillantást cserélt Hero-val.

– Úgy hisszük, hogy a könyvek varázslatos erejét akarja felhasználni egy puccskísérlethez. Vagy esetleg az udvart akarja megvesztegetni velük.

Újból zúgolódás tört ki.

– Nem vagyok hajlandó megint valakinek a jutalma lenni – közölte sértődötten egy fehér hajú hercegnő.

– Legalább ott nem fagytál halálra – huppant le egy székre egy gömbölyded, ceruzaszoknyás csaj. – Hol van Claire?

– Claire már úton van... – nyikkant Brevity. – Ám lehet, hogy egyelőre a saját erőnkre kell támaszkodnunk. De most... – emelte fel Brevity a kezét. – Semmi szükség a pánikra. Itt van nekünk Hero, és...

– A hősök szart se érnek – szólalt meg egy határozott hang. A lányka olyan ruhát viselt, ami talán egy lenvászon parasztruhaként kezdte az életét, de valamikor szétszaggatták, megkötötték, összevarrták, és addig toldozgatták használt rongyokkal, amíg inkább hasonlított egy androgün apokaliptikus harcosra, mint egy kisasszonyra. Köpködtek és nyílt ellenségességgel bámultak Hero felé. – Kivéve, ha feláldozzák őket. Azt jól csinálják.

– Én nem...

– Valahogy igazuk van – mondta félénken egy levendulaszínű csápokkal rendelkező, gömbölyded forma lény. – A könyveitek...

– A mi könyveink szarok – jelentette ki Charlotte, és Brevity úgy döntött, ideje kideríteni, honnan került be ez a szleng a kisasszonyok által használt nyelvezetbe. – Erősebbek vagyunk rajtuk kívül – közölte, majd megvárta, amíg a teremben páran bólogatni kezdtek. Majd szembefordult Brevityvel. – Ez esetben lássatok el fegyverekkel.

– Micsoda? – kapott Brevity a szívéhez, és elkerekedett a szeme. – Ezt nem tehetem. Én vagyok a megbízott könyvtáros, ti pedig...

– Mi pedig csak kisasszonyok vagyunk. Ráadásul nem túl illedelmesek – nem pont ezért vagyunk itt? – Charlotte egy képzeletbeli szöszmöszt szedett le a szoknyájáról. Valamikor átszabhatta, hogy könnyebben tudjon benne menni, döbbent rá Brevity. Lehet, hogy pont Claire szoknyájáról nyúlta le az ötletet. Charlotte karba tette a kezét. – Talán ettől váltunk valódi emberekké.

– És az embereknek mindig van választásuk – tette hozzá Hero csöndesen.

– Nézd, ezt még egy hős is megérti – dünnyögte valaki a tömegből, némi megvetéssel a hangjában.

Charlotte bólintott.

– Emberek vagyunk. Nem dőlhetünk hátra csak úgy, és nem hagyhatjuk, hogy megint valami vén fószer mesélje el helyettünk a saját mesénket.

Halk, eleinte tétova egyetértés szűrődött át a termen. Úgy tűnt, a leányok nincsenek azonos véleményen, de a csendet az törte meg, amikor Aurora, némán, patás lábain kilépett a tömegből. Átnézte a Hero karjában fekvő kardkupacot, és félszegen nyúlt egy majdnem olyan hosszú penge után, mint amilyen magas ő maga volt. A kard megingott a kezében, és hátralépett. Egy pufók fiú követte őt varázslóköpenyben. A bőrruhás kémhölgy jött utána, aki egy vékony tőrt választott.

A lány szipogott.

– Nincs puska?

– Nekem mondod – morogta Hero.

És ekkor a többi leányka is kardot ragadott.

Hero a saját kardján kívül mindet szétosztogatta, és hamarosan azzal voltak elfoglalva, hogy befejezetlen harci könyveket vegyenek elő, és megbeszéljék a haditervet. Hero odasomfordált Brevityhez, aki az ajtóban állt, vállát a keretnek támasztva. Latolgatta, mennyi idejük lehet hátra. Szükségük lesz egy tervre. Barikádokra. Egységekre. Taktikára.

Hero lehajtotta a fejét.

– Okos dolog volt, amit az előbb műveltél.

– Mire gondolsz? – Brevity úgy tűnt, mintha meglepődött volna.

– Hogy önként vállalják a harcot. Ravasz.

– Én semmire nem kényszerítettem őket. Csak drukkoltam, hogy előállnak a helyes válasszal – szipogott egyet a múzsa. – Az inspiráció akkor működik, ha hiszel abban, amit csinálsz. Ez... így működnek a múzsák. Aki én is voltam régen.

– Zseniális múzsa lehettél – mondta Hero.

Brevity ajkán csendes mosoly jelent meg.

– Az voltam. Most meg egy zseniális könyvtáros vagyok. Lássunk munkához.

36

RAMIEL

Fordította: Aiden

Egyetlen történet sem elhanyagolható. Ezt tanítja nekünk a Befejezetlen Szárny létezése. Nincs elrugaszkodott fantázia, nincs messzeségbe vesző álom, nincs elfeledett szenvedés. Minden történetnek van értelme, amiből az olvasó erőt meríthet. Minden mesének van ereje megőrizni az emlékeket, van ereje pusztítani, és van ereje teremteni is. A történetek alkotják és formálják az időt, az Isten szerelmére. Egyszer volt, hol nem volt. Réges-régen. Egyszer. És mi is történt akkor?

Akár él még az író, akár már meghalt, befejezett vagy be nem fejezett, a történeted alapjaiban változtatja meg a világot. Ez a múzsák számára teljesen természetes, és a könyvtárosok feladata, hogy tiszteletben tartsák ezt az eszmét. Hogy minden történet, minden ember számít.

A legnehezebb dolog az egészben az, hogy erről először magunkat győzzük meg.

Brevity könyvtáros tanonc, Kr.u. 2010

 

A világoskék kapszulák fényesen ragyogva gurultak csillagkép alakzatba a sötétkék takarón. Afféle orvosi kék volt, mint a gumikesztyű vagy a műtő kékje, mindenesetre elütött a kórterem sárgára festett falától. A föléjük görnyedő fiú figyelmét viszont éberen tartották.

Amikor Rami Leto lelkének maradványai után kutatott, egy sötétbe burkolt, zsúfolt kórtermet talált. Odabent egy csontsovány tini hajolt a paplanja fölé, felhúzott térdekkel, melyek szintén csontosak voltak. A hegyes füleknek és a zsíros bőrnek nyoma sem volt, de Rami felismerte a kusza göndör hajat, a világos kreol bőrt, a soványan kiugró állat a démonfiúról, akit Claire-rel látott. Ő volt az, Leto, és mégsem ő volt. Ez a fiú volt az, akiből Leto lett. Bűntudat, megbánás és önutálat.

Rami pontosan tudta, hogy milyen.

A fiú szemrebbenés nélkül meredt a tablettákra, megrántotta a takaró egyik végét, és a kis kék bogyók gurulni kezdtek ide-oda. Előre-hátra, fel-le. Mintha a mérleget egyensúlyozná.

– Már tudod, mi történik – szólította meg Rami a lehető legszelídebb hangon.

A tinédzser kábultan emelte a tekintetét oda, ahol Rami állt a kórterem sarkában. A fiú arca még csak meg sem rezzent. Meg sem lepődött, mintha minden nap éjfélkor egy furcsa angyal ugrott volna be a szobájába. Arra sem vette a fáradtságot, hogy elrejtse az előtte lévő tucatnyi tablettát.

– Megérdemeltem.

– El szeretnéd mondani, hogy miért?

Rami már tudta, mit mondana erre, de a kérdés nem neki szólt. Aknamezőn járt, jól meg kellett gondolnia minden lépését. Egy lelket kihúzni az emlékei közül törékeny folyamat volt, és Rami tisztában volt vele, mennyire kétségbeejtően kiesett a gyakorlatból. Úgy tűnt, hogy az emlék máris foszlásnak indult; a szoba sarkaiban hátborzongatóan sötét homályos keretként álltak össze.

– Miattam… Miattam halt meg. Én öltem meg – felelte csendesen a fiú, majd ismét a tablettákkal kezdett el babrálni.

Rami körbemutatott a szobán.

– Pedig ez a hely nem úgy néz ki, mint ahová a társadalom egy gyilkost dugna.

 – Akár én is megölhettem volna. Darren, ő... Barátok voltunk. Már gyerekkorunk óta. De mostanában annyira... idegesítő volt. És mindig panaszkodott. Igyekeztem. Próbáltam elterelni a figyelmét – Leto hangjába frusztráció vegyült, amitől itt-ott elcsuklott a hangja. – Meghívtam őt dolgokra! De mindent leszart – nézett könyörgő pillantással az angyalra, de Rami egy szót sem szólt.

Keze ökölbe szorult a huzaton, figyelme újra a távolba révedt.

– Mintha csak kínlódni, szenvedni akart volna. Mindig azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz. Mindig erről beszélt, hogy valaki figyeljen rá. Én csak... Az első néhány alkalommal pánikba esel, mert aggódsz a barátodért, ugye? De a huszadik alkalom után már úgy éreztem, hogy csak hiteget. Megint szóba hozta, és......és nekem elgurult a gyógyszerem. Azt mondtam: –Persze, jól van. Indulj és tedd meg, ha már úgyis meg akarod tenni. Istenem, én... „Csak csináld, vagy kussolj”, mondtam. – Leto zihálni kezdett, a hangja berekedt, ahogy nyelt. – És ő megölte magát.

– Sajnálom – mondta Rami.

– Ezt ne – felelte a fiú és hirtelen megfeszült. – Mondj bármit, csak ezt ne. Vagy inkább ne szólj semmit. Mind ezt mondták. Mindig csak ezt mondják. Vártam, hogy valaki rájöjjön. Olvasd el az sms-eket, amiket nekem küldött. Kérdezz. Majd rájössz, hogy miattam történt... De senki sem kérdezett meg. Mindenki csak azt tudta, hogy barátok vagyunk. Mindenki együttérzést mutatott irányomban, mindenki szomorú volt. Én nem vagyok szomorú. Dühös vagyok. Én annyira... – Leto ismét forgatni kezdte a szemét, és a hangja elcsuklott. – De mindenki kurvára sajnálja.

– Tényleg azt hiszed, hogy bárki is téged hibáztatna?

– Azt kellene. Engem… Darrent sosem érdekelték a középszerű dolgok. A srácok a suliban csak úgy hívták... Hát, sok gúnyneve volt. Csak azért hagytam el, hogy imponáljak a srácoknak, akik egyébként leszartak. Nem törődtem vele. – Újabb tabletták kúsztak a fiú ujjai közé, és az árnyékok megmozdultak a padlón. – Cserben hagytam.

Rami figyelte, ahogy a tabletták porrá törnek a fiú ujjai alatt.

– Gondolod, hogy ettől jobb lesz?

– Semmitől nem lesz jobb. Semmi sem hozza helyre.

– Semmitől sem múlik el – közölte Rami. – A fájdalom nem szűnik meg attól, hogy hátat fordítasz neki.

A fiú egy pillanatra elhallgatott, az ujjpercei elfehéredtek.

– Számít ez egyáltalán?

– Mindig számít azoknak, akiket hátrahagysz. Meg fog szakadni a szíve. Te is tudod.

A vállai meggörnyedtek.

– Anyát nem fogja érdekelni. Ő...

– Nem az anyád. Claire-t.

A fiú arcán lévő feszültség egy részét zavarodottság váltotta fel. Az emlékek ködösek.

– Hogy mi-kit?

– A könyvtárost – lépet előrébb Rami. Nem haragosan, hanem úgy, ahogyan egy beteg ember ágya mellé lép az ember. – Itt az ideje emlékezni, Leto. Eleget kínoztad magad.

– A könyvtáros – ismételte meg Leto. A szemöldöke ráncba szaladt, és úgy tűnt, a fiú nem szeretne erre emlékezni. Az elmúlt idő, az elszenvedett bánat eme átjárható helyén Rami szinte belekóstolt az emlékekbe, ahogy azok átvillantak a fiú agyán. Fejfájás, kavicsos tengerpart, bronzlánc, bronzhaj. Megcsillanó napfény a köveken, falatnyi sütemények. Sör és hollók. Egy csók. Papírok és tea. Undorítóan csúszós.

Leto megrázta a fejét, hogy kitisztuljon.

– Ilyen nincs. Nem lehet. Még meg sem…

– Már megtörtént. Semmi szükség, hogy újra átéld – közölte Rami. – Fogd meg a kezem, és beszélgessünk.

Leto tekintete elkalandozott Rami kinyújtott kezéről, és ismét a tenyerében lévő tabletták csillagképére terelődött.

– Ki vagy te?

– Hívj csak Raminak.

Ismerős rándulás futott át az arcán. Leto a homlokát ráncolta.

– Te üldöztél minket.

– Az már régen volt – mondta Rami. – Csak segíteni szeretnék.

– Számított ez valaha is? – dörzsölte meg Leto a szemét. Rami érezte, hogy két emlék, kétféle jelen között csapong. A múlt és a jelen háborúzott egymással. Ez egy másik érzés volt, amit Rami jól ismert. – Jelentett ez valaha is bármit?

– Mi magunk alakítjuk, hogy minek tulajdonítunk jelentőséget, mint minden másnak az életben. Mi fontos most neked?

– A Könyvtár – rezzent össze Leto és a felismeréstől, ami úgy hatott rá, mintha egy vödör jeges vizet borítottak volna a nyakába. – Csapdába estek.

A lelkek általában nem világosodtak meg ilyen gyorsan. Rami kezdett aggódni.

– Csillapodj. Kegyelmet kaptál. Már semmi keresnivalód a Pokolban...

– Ki van ott? – szakította félbe Leto, és homlokát ráncolva nézett a kórterem másik sarka felé. Rami megpördült, félig arra számítva, hogy egy szülőt, vagy egy tinédzser barátot lát. De nem látott senkit.

– Pontosan mit látsz? – kérdezte Rami tétován. A lelkek megmentése nem jelentette azt sem, hogy feltétlenül épségben tértek vissza.

– Valami vén fószer, úgy fest, mint egy hipszter? Jéghideg, hátborzongató nézése van, öltönyt visel, és... csíkos a haja? Tigriscsíkos. Ki hord ilyet? – dermedt meg Leto. – Ismerős valahonnét. Mégis, honnan?

Egy démon, tigriscsíkos hajjal és hideg fénnyel a szemében. Nem, Andras nem jöhetett a halandók világába. Főleg nem egy tragikus, értelmetlen halál emlékébe. Ez helytelen volt, egyszerűen helytelen. Raminak vigyázzban álltak a pihék a tarkóján.

– Láttad őt itt… ezelőtt? Vagy most látod itt először?

Leto ökölbe szorította a tablettákat, aztán bólintott, és le nem vette a szemét a szoba sarkáról.

Rami is arra felé nézett, de bármit is tett Andras valamikor régen, most nem lehetett ott. Ha a démonnak köze volt Leto halálához emberként... akkor régebb óta tervezgethetett valamit, mint bárki gondolta volna. Ami még rosszabb, hogy a halandók világát és az olyan naiv lelkeket is, mint Leto, belekeverte ebbe. Ez átlépett egy határt, ami azt jelentette, hogy nagyobb dolgokra készül, mint a Pokol meghódítása. Megriadt a gondolattól, és Rami alig várta, hogy elhúzzon az emlékekből.

– Induljunk, Leto.

– Engem nem is így hívnak – ráncolta a fiú a homlokát. – Azt mondta... azt ígérte, hogy meg nem történtté tudja tenni ezt az egészet. Elvisz egy jobb helyre. És akkor fájt, nagyon. Nem mondott igazat. És mi a helyzet veled? Tényleg segíteni akarsz?

– Legalábbis megpróbálnám – felelete Rami őszintén. A szobát sötétebbnek érezte, mintha az árnyékok kezdtek volna sűrűsödni. Az emlék kibomlott, és ők nem maradhattak benne. – Ez az emlék... Megpróbáltam hamarabb érkezni, de csak ez maradt. Ki kell juttatnunk belőle, hogy legyen esélyünk.

Leto végre levette a szemét a szoba sarkáról, és Ramira nézett. Elgondolkodott.

– Mi van a többiekkel?

– A… A könyvtárosra gondolsz?

– Igen – felelte Leto és már halványodni kezdett.

– Csak... fogd meg a kezem, és mesélek.

Leto az előtte lévő kék táblákat nézegette.

– Tudod, nem fájt ám annyira, mint hittem. A halál – kelt fel az ágyról, és Rami felé fordult.

Rami kifújta a levegőt, amikor Leto megfogta a kezét.

– Nem is kell fájnia. A halál fájdalma nem a haldoklás. Hanem a sebek, amiket magunk után hagyunk.

Egy óvatos pillantással az üres sarok felé sandított, ahol Andras volt egykor, aztán elindultak a Mennyország felé.

◆ ◆ ◆

Rami nem engedte el Leto kezét, amíg biztonságban le nem értek a Purgatóriumban. Távolabb vitte a fiút a regisztrációs pulttól és a Kapuktól, azt szerette volna, hogy Leto felocsúdjon a kezdeti sokkból, amit az utazás okozott, mielőtt szembesülnie kellene a mennyei bürokrácia nehézségeivel.

Rami megkönnyebbült, ahogy a kamaszra pillantott. Leto arcába visszatért az élet, a szemébe pedig az éber érdeklődés, ami arról árulkodott, hogy teljesen magánál és tudatánál volt. Egy elveszett lélek megmentése mindig kényes folyamat volt –, de legalább egyben jött át.

Kicsit távolabb álltak meg a lelkek kanyargó sorától, amely mellettük araszolt, miközben Rami összegezte a megfigyeléseit. Leto figyelme a rendezett, bár lassan haladó, tömött sorban várakozó, rezignált holtakra összpontosult. Ilyen messze a pulttól kísérteties volt a csend.

A halottaknak nem volt sok kedvük csevegni, így a végeláthatatlan csarnokban szinte csak a lábak csoszogása hallatszott.

Amikor Leto újra az angyalra nézett, Rami megérezte a kérdést.

– Most már emlékszel?

– Igen, azt hiszem – felelte Leto és zavartan végigsimított a haján, aztán ujjai megakadtak kerek fülein. – Ha ez nem a Föld, akkor a fülem miért nem…

– Megtisztultál – magyarázta Rami, amikor észrevette Leto hitetlenkedő pillantását. – Tudom, elég régimódi kifejezés. De a Mennyország már csak ilyen. Eleve nem is voltál bűnös. De ez azt jelenti, hogy többé nem kell démonkodnod. Kiváltottad egy áldozatos tettel. Emlékeztél és megbocsátottál magadnak azért, amit életedben elkövettél.

– Nem azért tettem, hogy megbocsátást nyerjek – rázta meg Leto a fejét. – Amit tettem...

– A megbocsátás nem azt jelenti, hogy nincs megbánás. Az ember előbb-utóbb megbánja a hibákat, amiket élete során elkövet. Csak azt jelenti, hogy nem ostorozod már magad érte.

Leto karba tette a kezét maga előtt. Morózus tekintete meglepő volt a körülményekhez képest. A legtöbb lélek, aki kegyelemben részesült nem ért elég gyorsan a Kapukhoz.

Rami újra megpróbálta.

– Ez azt jelenti, hogy nem kell visszamenned a Pokolba.

Leto szeme ijedten elkerekedett.

– Ó, nem, muszáj visszavinned oda. Azonnal a Könyvtárba kell mennünk.

Rami a homlokát ráncolta. Talán mégiscsak történt valami kár, összezavarodott ez a gyerek. Megérintette Leto vállát, és nyugalmat igézett a fiúra. Leto válla megereszkedett, és Rami elkezdte vezetni őt a tömegen keresztül. Nem állította be a sorba a várakozó lelkek közé – a körülményekhez képest bizonyára még a Mennyország is engedélyezte volna ezt.

– Ezt tényleg nem gondolod komolyan.

Minden észérv ellenére Leto ragaszkodott a kéréséhez.

– De, teljesen komolyan gondolom. És hiszek benne, hogy odarepítesz.

– Szerintem ezt nagyon rosszul gondolod.

– Nincs bajom. Te jöttél utánam, miután egy krokodil lény... isten... szörnyeteg-izé széttépte a lelkemet. Nehezen hiszem, hogy ezt mindenkiért megtennéd. Miért pont én?

Rami a homlokát ráncolta.

– Bátor dolog volt, amit tettél. Még akkor is, ha félreértetted, hogy melyik oldalon állsz. Nem lett volna szükség, hogy megetesd magad vele.

– Lehet, hogy igazad van, de lehet, hogy mégsem. Szerintem azért mentettél meg, mert szerettél volna tőlem valamit. Őszinte leszek: semmi kedvem asszisztálni ahhoz, hogy bármi rosszat tegyél a Könyvtárnak. Viszont – sandított az angyalra Leto ravaszul, és büszke volt magára emiatt –, ha visszaviszel a Könyvtárba, a könyvtáros talán hallgatni fog rád.

Rami elengedte Leto vállát. Az érintése ugyan megnyugtatta és szófogadóvá tette, de nyilvánvalóan nem tántorította el a Könyvtárral szembeni hűségétől. Rami keresztbe fonta a karját.

– Szörnyen ravasz vagy egy megtisztult lélekhez képest.

Leto elvigyorodott.

– Kiderült, hogy egy könyvtárban sok mindent el lehet sajátítani.

– Ráadásul akaratos is.

– Azt hiszem, mindig is az voltam – felelte Leto. – Csak egy kicsit elfelejtettem.

Rami erre felhorkant, és átgondolta az ajánlatot. Uriel megparancsolta neki, hogy keressen egy a pokolba vezető utat. Még ha Uriel parancsa most nem is számított Ramielnek, nem lett volna nagy dolog rábólintani, hogy visszaviszi. Látni akarta, mi lett a könyvtárossal. De nem lett volna biztonságos; a fiút a Kapuknál akarta hagyni. A történtektől függetlenül Leto most már megtisztult lélek volt. Ha visszaviszi a Pokolba, azzal kockáztatja, hogy ismét elkárhozik.

Ez a lehetőség azonban nem volt az angyal ínyére.

– A Pokolban nem érhetsz semmihez és senkihez. Különben azt kockáztatod, hogy a lelked újra bűn beesik, és visszatérsz az eredeti ítéletedhez.

Leto tekintete a távoli Kapuk felé vándorolt, majd vissza.

– Értem – felelte.

 Rami nem volt biztos benne, hogy érti.

– Nem fogsz tudni segíteni rajtuk.

– De te igen – közölte Leto.

Rami megrázta a fejét.

– Nem ezért tenném...

– Te segítesz az embereken. Pont te mondtad ezt. A Könyvtárat megtámadta egy fickó, aki mindent tönkre akar tenni. A démonok nem a természetes ellenségeid, vagy ilyesmi?

– Én nem tartozom sem a Pokolhoz, de még csak a Könyvtárhoz sem.

– Akkor a Mennyországot szolgálod?

A bűntudat kőként nehezedett Rami gyomrába.

– Nem egészen.

– És szerinted Claire a gonosz szolgálatában áll?

– Ő a Pokol könyvtáro…

– Ez a tisztje, valóban. Szerinted ő gonosz? Vagy bűn az, amire készül? – ütötte a vasat Leto.

Rami nem volt hozzászokva a halandókkal folytatott erkölcsi vitához. A fogát csikorgatta.

– Nem. Amennyire én tudom, nem.

– Claire esetleg tett valami olyat, amivel ártani próbált a Mennyországnak? Annak ellenére, hogy egy társad megpróbálta megölni?

Rami felsóhajtott. Uriel tényleg nem a legjobb benyomást tette a Mennyországról.

– Szóval hallottál róla – nyögte ki.

– Egy angyalhoz képest nem tűnt túl kedvesnek.

– Hát… nem... nem mintha... – Rami erre nem tudott mit lépni. Uriel bosszúvágyát nem lehetett védeni. Rami már többször is erre a következtetésre jutott. Miért akarta megvédeni a Mennyországot, ennyi idő elteltével?

Leto úgy tűnt, megtalálta a kiskaput.

– Annyira gyűlöltem magam amiatt, hogy ártatlan embereket kellett bántanom, és ez szívás volt. Én... Nem vagyok hajlandó többé ezt csinálni. És mi a helyzet veled?

Közeledtek a Purgatórium regisztrációs pultja felé. Rami lelassított, amikor látta, hogy az ő hajdani helyén álló angyal észrevette őket. A kerub buzgó fajta volt, és tiszteletteljesen lehajtotta a fejét. Rami tekintete elsiklott a pult mellett egészen az kapunál álló őrökig, majd felnézett a magas toronyra, amiről tudta, hogy ott van Uriel irodája.

Leto a Mennyországba tartott ugyan, de Uriel azonnal őrizetbe vetetné a fiút, hogy információt csikarjon ki belőle. És mit tenne Uriel egy olyan temperamentumos, kifejezetten nem együttműködő lélekkel, mint Leto?

Esélyes, hogy Rami még a Pokolba sem tudná bejuttatni kettejüket. A régi belépőkártyáját valószínűleg már régen kivonták a forgalomból. Még ha sikerülne is... A Menny amúgy is támadást indított a Pokol ellen.

Hát, itt vége is a dalnak, gondolta Rami, annak ellenére is, hogy egy másik ötlet kezdett formát ölteni az angyal fejében. Egyelőre elvetette gondolatot, és felkapta Leto-t, és átsuhant vele a domboldalon, messze az őrség és a lelkes nyallerek fürkésző tekintetétől.

– Tiszta vagy, és nem foglak újra megmenteni. Átviszlek, de van néhány feltételem.