11 - 12. fejezet

 

11

LETO

Fordította: Jane

A történeteknek és könyveknek sokféle formája volt az évszázadok során.

Az emberek papírra vetették szavaikat, de fára, agyagra, csontra, fakéregre, elefántcsontra, vászonra, kőre és minden élőlény bőrére a nap alatt. A logika azt diktálja, hogy a befejezetlen szavak is ugyanilyenek. De a Befejezetlen Szárny polcról polcra tele van tartós bőrkötésű könyvekkel. Szófogadó, civilizált könyvekkel. Még a könyvtáros naplója is úgy utal a jelenlegi kollekcióra, mint könyvekre, nem tekercsekre. Gondolom, hogy a naplóba valami fordítási varázslat van beleszőve, de maga a Könyvtár?

 Sokáig foglalkoztatott a dolog, míg vissza nem tértem az egyszerű igazsághoz: a történetek azt akarják, hogy elmondják őket. És mi, a könyvtárosok, vagyunk az egyetlen olvasóik.

A befejezetlen könyvek vágyakoznak, és változnak. Mégis elvárjuk tőlük, hogy időtlenek maradjanak. Azt mondanám, hogy ez egy pontos leírása a Pokolnak.

Claire Hadley könyvtáros, Kr.u. 1990

A könyvek nehezebbek és a múzsák erősebbek voltak, mint amilyennek látszottak. Leto felajánlotta, hogy viszi Brevity táskáját, és gyorsan meg is bánta. Felhúzta az orrát, miközben követte a többieket lefelé a lépcsőn.

Áthaladtak az Arkán Szárny díszes kétszárnyú ajtaján, és majdnem összeütközött Brevityvel, amikor a múzsa hirtelen megállt. Claire háta megmerevedett, miközben Brevity megborzongott. Leto a nő feje fölött átnézett, hogy rájöjjön, mi ijesztette meg a könyvtárosokat.

Aztán azonnal azt kívánta, bárcsak ne tette volna.

A laboratórium közepén Andras két nagyon nagyméretű orvosi köpenybe öltözött valakikkel beszélt. Már az is meglepő volt, hogy mekkora méretre volt szükség ezeknek a köpenyeknek a betöltéséhez, de aztán a köpenyesek megfordultak. A keményítős fehér gallérok fölött az arcok… nem voltak ott. Vagy ugyanúgy ott voltak, mint ahogy a Könyvtár vízköpője is – vagyis olyan szögekben és arányokban, amelyek csak súrolták a valóság határát, de nem lehetett készpénznek venni a létezésüket. De ezek az arcok nem csak fejfájást okoztak, mint a vízköpők, hanem vonaglottak és kígyóztak, áthatoltak és áttörtek a nyugalmadon, mint józanésszel etetett férgek. A mosolyuk tele volt sikolyokkal.

És nagyon sokan voltak. Leto éppen csak félrenézett, hogy egy másik féltucatnyi ilyen lényt pillantson meg, akik a polcoknál dolgoztak. Biztos volt benne, hogy az előző útja során nem voltak jelen, de most a jelenlétük nyomasztó volt. Leto a cipőjére koncentrált, és küzdött az émelyítő hányinger ellen. Mögötte Hero öklendező hangot adott ki.

Egyedül Claire tartotta a tekintetét egyenesen előre szegezve, ahogy megköszörülte a torkát.

– Nem tudtam, hogy gyakornokokat fogadtál az Arkán Szárnyba, Andras. Nem beszélve arról, hogy ilyen... tekintélyeseket. Honnan toboroztad őket?

Az arkanista felnézett a papírjaiból, és ránézett az ormótlan, nagydarab rémségekre és egy kedves mosolyt villantott rájuk. – Olyan nehéz megbízható segítséget találni. Mostanában elég sok időt kellett a toborzásra fordítanom.

Claire megrázta a fejét. – És én még azt hittem, én vagyok az egyetlen tanítványod. Teljesen összetörtem.

– Még mindig te vagy a kedvencem. – Andras elnézően mosolygott.

– Mik ezek a lények? – sziszegte Leto Brevitynek.

– Rémségek, sokféle nevet kaptak már a föld felszínén. Általában nem látod őket a Pokol alsóbb szintjein kívül. A démonok használják őket, hogy kordában tartsanak egy légiót. – Brevity a homlokát ráncolva nézte a labor padlóját, miközben hátradőlt.

– Egészen biztosan nem kellene itt lenniük. – Claire lehalkította a hangját, hogy szavai ne jussanak el Andrashoz. – A könyvtárnak nem szabadna gyötrelmek közepette működnie. Vagy éppen kínvallatók segítségével.

– Legalábbis az emberek számára nem – mondta Brevity, és elkapta Claire tekintetét, majd egy kódolt pillantást váltottak.

– Normális esetben nincs gyötrelem – javította ki Claire egy mérlegelés után. – Ez nem normális.

– Lehet, hogy ők csak holmi vakarcsok. A teljes értékű rémségek selejtjei és kitaszítottjai – vetette fel Hero. Eléggé összeszedte magát ahhoz, hogy Claire mellé húzódjon, és gúnyosan rávigyorogjon a föléjük tornyosuló lényeket. – Úgy tűnik, ez a hely ilyeneket foglalkoztat és így működik.

– Akárhogy is legyen, semmi közünk hozzá. – Claire kifújta a levegőt, ahogy a rémségek elfordultak. Leto megnyugtatónak találta, hogy még ő is elveszítette a hidegvérét a lények láttán. Bólintott Andrasnak, miközben felemelte a hangját. – Ha te készen állsz az indulásra...?

– Természetesen. Csak erre. – András tovább vezette őket a laborba, a porral borított polcok körül kanyarogva, amelyeken furcsa műtárgyak voltak. Egy rozsdás gyűrű, ami feketén izzott. Szemüveg, amely nem egészen ugyanazt az a képet tükrözte vissza a lencséjében. Vörös drágakövek, fekete gyöngyök, fehér csontok. És egy halom könyv, könyvek, amelyek mozdulatlanok voltak, nem élénkek, mint a befejezetlenek. Mégis sűrű, lüktető erőt sugározva lüktettek. Ezt látva Leto minden vágya az volt, hogy megdörzsölje a libabőrös karjait.

A hollók harsány rikácsolása hallatszott az egész Arkán Szárnyban, de egyre hangosabb lett, ahogy közelebb értek a hátsó részhez. A sarkon befordulva egy magas polcsor mögött rozzant ketrecekből álló hollótanya tárult eléjük, mindegyikben egy-egy fekete madárral. Felborzolt tollak és gyanakvó szemek fordultak feléjük. Andras megállásra intette a csoportot, és egy nagy kulcskarikával babrált, időnként egy-egy kulcsot egy ketrec zárjához illesztett, miközben motyogott.

– Feltételezem, ismered az efféle szállítóeszközt – mondta.

– Elméletben, igen – válaszolta Claire, és körülbelül olyan elégedetlenül nézte a hollókat, mint azok őt.

Andras végül egy nagy lendülettel kinyitotta az első ketrecet, és megállt, hogy egy oldalpillantást vessen rá. – Biztos vagy benne, hogy te és az embereid készen álltok erre, Könyvtáros?

– Képesek és hajlandóak. Kedves, hogy aggódsz, Andras, de fölösleges.

Claire meghúzta a táskát a mellkasán. – Még bőven van időnk, mielőtt el kellene kezdenünk aggódni. Egy út a Valhalla szárnyba szokatlan, de még mindig a könyvtárosi kötelességeim keretein belül van.

– És azután? Biztosan nem gondolod komolyan, hogy a Valhallában van, amit keresünk.

– Valhalla után... – Claire tétovázott, és Leto elkapta, ahogy a lány szemei végigmérik a férfit. – A léleklángok időt nyernek nekünk, ha egyszer elérjük a Földet. Gyanús lesz, de a ŐGonoszsága nem fog Vadászkutyákat küldeni a Földre, amíg nem lesz nyilvánvaló, hogy titokban, engedély nélkül húztuk el a csíkot. Remélhetőleg csak el kell kerülnünk bárminemű katasztrófát huszonnégy óra leforgása alatt, és vissza kell térnünk, mielőtt kialszanak a lángok.

– Megalapozott feltételezés. – Andras nem tűnt ennyire biztosnak, de visszafordult a ketrecbe zárt hollókhoz. – Ahogy mondod. A démonoknak nem kell aggódniuk az ilyen dolgok miatt. De a túlvilág szürkébb hely lenne nélküled, ezt ne feledd.

– Ó, hagyd már abba. Egy szempillantás alatt beköltöznél a részlegembe – mondta Claire, miközben igyekezett elfojtani egy mosolyt. – Induljunk.

– Rendben. – Andras megköszörülte a torkát, és a csapat minden tagjához szólt. – Egyszerű folyamat. Húzzatok ki egy tollat, adjátok oda a madárnak a kincseteket, majd utána fussatok, mint az őrült.

– Futni, hova futni? – kérdezte Hero homlokráncolva.

– Ahová csak visz a lábad. Minden holló tudja, hogyan juthat el Valhallába, ők Odin teremtményei. De makacs, konok állatok, határozott kezet és irányítást igényelnek, amennyire én tudom. A birodalmak közötti út alattomos. – András olyan hangnemben beszélt, amelyből nyilvánvalóvá vált, hogy hozzászokott a parancsok kiadásához, és általában nem válaszolt a kérdésekre. – A hollók rövidlátó, mohó természetű teremtmények. Megvehetők, ha jó árat ajánlasz. Olyasmit kell felajánlanod neki, amit drágán megbecsülsz. Minél fényesebb, annál jobb, de a másik oldalon gyorsan vissza kell követelned.

Várakozóan felvonta a szemöldökét Claire-re, aki bólintott.

– Leto-nak és nekem megvannak a léleklángjaink. Hero, te felajánlod a kardodat. És Brevity...

– Jobb, ha a hülye holló nem karmolja szét. – Brevity máris piszkálni kezdte a csuklóján a bőrt. Leto nagyokat pislogott, amikor az egyik propán kék tetoválás széle lassan levált a bőréről. Brevity két ujja közé szorítva tartotta, miközben a finom, áttetsző vonalak csavarodtak és tekeredtek a levegőben. Megcsillant a halovány fényben, mint valamilyen gyönyörű és ritka lény levedlett bőre.

– Mi az? – kérdezte Leto. Próbált halkan beszélni, de tudta, hogy csak tátott szájjal képes bámulni.

Brevity válasza elfojtott motyogásként érkezett, elég halkan ahhoz, hogy Leto alig hallotta.

– Inspiráció. – Egy pillanat múlva a múzsa felemelte a hangját, de egy pillantásnál többet nem vetett Leto-ra. – Megtartottam. A múzsák csak arra valók, hogy szállítsák az ihletet az emberekhez, a megfelelő időben és helyen átadni, segíteni a dolgok alakulásában. Ennyi az egész. Ezért rúgtak ki. Eleinte jó múzsa voltam, de... nos, miután temérdek álmot építesz fel másoknak, eljön az idő, amikor saját magad számára is akarsz valamit.

– Inspiráció? – ismételte meg Leto. – Úgy érted, hogy ez valaki más…

– Az enyém. – Brevity hangja megtört.

Claire egy ferde pillantást vetett abba az irányba, ahol Andras és Hero épp azzal foglalatoskodtak, hogy heves vitába keveredtek a kardja miatt, aztán Brevity vállára tette a kezét, hogy udvariasan távolabb vezesse tőlük. Halkabbra fogta a hangját.  – Brev, semmi baj.

Brevity összerezzent. Szokatlanul komor pillantást vetett Claire-re, mielőtt a tekintete ismét a karjára siklott.  – A múzsáknak nem lenne szabad megtartani bármit is a saját maguk számára. Engem büntetésből küldtek a Könyvtárba.

– A múzsák nem a legnagyobb rajongóim – magyarázta Claire.

– Te magad sem voltál éppen elragadtatva, főnök.

Claire elhúzta a száját. – Nem vagyok hajlandó senki büntetése lenni.

– Ha mindannyiunknak megvannak a kincseink… – Andras megköszörülte a torkát, megtörve az együttérző csendet, amely a két könyvtárost körülölelte. Tekintet élesen villant, és Leto-nak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy semmi sem kerülheti el a démon figyelmét és semmi sem történhet az engedélye nélkül. – Úgy gondoltam, hogy talán előbb a kísérőidet akarod átvezetni, én pedig majd követlek benneteket.

Claire összeszedte magát. – Te vagy itt az árkán szakértő, Andras. Talán neked kellene vezetned az utat.

Az arkanista és a könyvtáros egy pillantást váltott, csak egy másodpercig tartott tovább, mint általában, aztán Andras bólintott. – Akkor indulhatunk. Próbáljatok meg lépést tartani.

Andras kinyitott egy ketrecet, és az egyik madarat a lábánál fogva kihúzta, elég esetlenül ahhoz, hogy a teljes hollótanya panaszosan hangot adjon tettének. Elkerülte a csattogó csőröket, és keményen megütötte a feje oldalát, míg végre szegény madár mozdulatlanul nem feküdt. Egyetlen fekete tollat tépett ki az oldalából, és cserébe egy apró ezüsttőrt vett elő a zsebéből. Egy megrepedt ékkő, ami a tőr markolatában volt, csillogott és felvillant a ráeső fénytől függetlenül. A holló szemügyre vette, egyik oldalra billentette a fejét, aztán a másikra, mielőtt felkapta a csecsebecsét. Andrásnak vissza kellett rántania a kezét, hogy megőrizze az ujjai épségét. Káromkodott, de szeszélyes szárnycsapkodásba kezdett a holló, majd felröppent és elillant a folyosón.

Leto tágra nyílt szemmel figyelte. – De hol van...

A holló, Andrással a nyomában, átment a távolabb lévő sziklafalon. A szikla elmozdult, majd ingatagon visszacsusszant a helyére. Leto gyomra felfordult, miközben végignézte.

Claire zörgött a következő ketrec zárjával. – Ez volt a bemutató. Haladjunk! Brevity, te következel. Aztán Hero és Leto.

Claire sokkal óvatosabban nyúlt be a ketrecbe, mint Andras tette, és egy nyugodt – bár mélységesen bosszús –, csuklójába kapaszkodó hollót vett ki. Átadta a madarat Brevitynek, aki vett egy nyugtató lélegzetet, mielőtt kirántotta volna egy tollat, és felajánlotta a madárnak a csillogó fényszalagját. A madár felkapta, és elindultak, ugyanaz a sziklafal felé futva, ami a folyosó végén volt.

Hero egy ravasz pillantást vetett Claire felé. – Gondolom, nem hagyod, hogy a saját könyvemet vigyem. Még az is lehet, hogy mégiscsak eltévedsz.

Claire felhorkant, és megrázta a fejét. A jólétemmel való törődésed megható, mint mindig. Ott leszek a nyomodban a könyvvel együtt.

– A kapcsolat...

– Megkockáztatom, hogy ki fogja bírni. Most menj, könyv.

Hero egyetlen csalódott mosolyt villantott, mielőtt megismételte az eljárást. Hollója felszállt, könnyedén repült a karmaiban szorongatott hatalmas kard ellenére. Leto feltételezte, hogy a halhatatlan mágikus madarak iszonyatosan erősek.

Claire Leto felé fordult. – Rendben. Láttad, hogyan csinálták a többiek.

– Igen. – Leto szemügyre vette a falat, amely aggasztóan szilárdnak tűnt. A többiek még csak meg sem rezzentek. Kíváncsi volt, mi történt, ha valaki összerezzen. Kíváncsi volt, mi történt, amikor ezt is elbassza valaki.

– A futás a könnyű része. – Claire megsimogatta a várakozó holló fejét. – A lényeg az, hogy a hollóra figyelj. Trükkös lehet odabent. Ez egy út a világok között, egyszerre sehol és mindenhol. Nem számít, hogy mit hallasz, mit gondolsz, mit látsz –, csak kövesd a madarat. Koncentrálj. Megértetted?

Leto kételkedett benne, hogy bármi a világon képes lenne arra, hogy elhagyjon egy mágikus mentőövet, de a könyvtáros homlokának ráncai arra késztették, hogy bólintson, nagyobb magabiztossággal, mint amit valójában érzett

– Megértettem.

– Jó. Mindjárt jövök utánad. – Claire átnyújtotta neki a hollót. A karmai gyengéden fogták körül a csuklóját, szárazak, de ugyanakkor simák és forrók. A madár meglepően nehéz volt, miközben az alkarján ringatózott. Sötét, gyöngy szemei ravasz ítélkezéssel nézték. A madár csak elégedetlenül károgott egyet, amikor Leto kitépte a legkisebb tollat, amit csak talált a mellkasában. Nagyot nyelt, aztán kinyitotta a kezét, hogy felfedje a léleklángot.

A Pokolba való visszatérése után ismét fehér gyertyává változott, bár kissé rövidebb volt, és a kanóc körül olvadt viasztócsa díszelgett. Leto aggódott, hogy nem lesz elég fényes számára ahhoz, hogy elfogadja, de a holló egy óvatos pillantást vetett rá, majd felkapta. Kemény körmei egy pillanatra összeszorultak a bőre körül, ahogy a levegőbe emelkedett.

Aztán már futottak is. Leto annyira igyekezett lépést tartani a madárral, hogy átmentek a sziklafalon, mielőtt még esélye lett volna arra, hogy felfogja a becsapódást. Abban a pillanatban, ahogy átértek, árnyak úsztak felfelé és elnyelték őt. A világ összeszűkült, és csak az előtte billegő madár látszott, fehér gyertyával a karmaiban, mint egy nyílvesszővel, ami az utat mutatja. Fagyos borzongás kúszott fel a tarkóján, de a tekintetét egyenesen előre szegezte.

Nem is olyan rossz, gondolta Leto.

Aztán elkezdődött a suttogás.

◆ ◆ ◆

„– Fiúk, hagyjátok abba a bohóckodást egy kis időre, és mosolyogjatok egy kép erejéig.”

Leto megtorpant. A gyomra felfordult, miközben a hang irányába fordult. Visszhangzott körülötte, mintha egy hangszóró elveszett volna a barlangos sötétben. Megfordult, és épphogy megpillantotta a fekete madarat, ahogy eltűnt a ködben. Ismét futásba kezdett, de lassabbnak érezte a futást, mintha kevesebb távot tett volna meg, mint korábban.

„– Ezt meg kell nézned.”

„– Ez őrültség.” Leto ajkai mozogtak a válasz körül. Az ő hangja volt, és az ő ajkairól bukta ki a szavak, de ez rossz volt, totálisan helytelen. Mintha messziről nézte volna magát. A lábai megrogytak maga alatt, és egy rövidebb zuhanás követte, amely sokkal közelebb volt a földhöz, mint kellett volna. A térdei nekicsapódtak a puha felületnek, ami hirtelen csúszós és rugalmas volt. Leto érezte a klór és a napmeleg gumi szagát, egy belső cső egy árnyékos kerti medencében. A nevetés, ami átszáguldott az összeszorult torkán idegennek hatott. „– Láttad azt, amelyikben…”

„– Tudom, durva mi? Tutira indíthatnánk egy saját csatornát.”

A másik hang fiatal volt és vidáman magabiztos, a háta mögül érkezett. A szeme sarkából egy alakot látott kavarogni a mélyben, és minden önuralmát bevetette, hogy ne forduljon meg, és ne nézzen szembe vele. Talpra állt, bár érezte, hogy a teste megváltozik. A ringatózó lélekláng egy pötty volt a sötétben. Futott, még akkor is, amikor a lábai hirtelen megnyúltak és visszatértek a normális állapotba.

„– Mostanában sosincs időd lazítani.” És most a hangok azonban idősebbnek tűntek.

„– Csak elfoglalt vagyok. Tudod.” A szavak fagyos közömbösséggel csengtek. Leto megpróbálta nem kimondani őket, de azok mégis ki akartak törni belőle.

„– Igen, tudom.”

Minden ismerősnek tűnt, mint egy visszhang. Leto ökölbe szorította a kezét a mellkasa előtt, ahol belenyilallt a fájdalom. A föld megingott, a fátyolos köddel együtt ringatózott és kavargott, és egyre nehezebben tudott megállni a lábán. A holló nem törődött vele. A madár után úszott, de hová, előre? Hátrafelé? Mélyebbre vagy távolabbra? Az idő kitágult, fáradtság csöpögött az ereiben. Mintha elvérzett volna. Altató kimerültség, rettegéssel teletűzdelve. Ajkai ismét szétnyíltak, és nem lehetett harcolni e fájdalmas forgatókönyv ellen.

„– Hagyd abba, Darren. Nincs időm...”

Ne, ne tedd, gondolta Leto.

„– Csak arra gondoltam...”

Hagyd abba! Leto megpróbálta minél szorosabban összezárni a száját. Nem tudhatod, de mindent tönkretesz. Ne mondd ki, ne...

A fájdalom szárba szökkent és kivirágzott a rémület fölött, és Leto ajkai vérben úsztak, ahogy szétváltak.

„– Hát ne tedd. A francba, Darren. Ne fáradj a gondolkodással. Csak egyszerűen ne tedd.”

A toll összegyűrődött az öklében, és egy újabb fájdalom térítette vissza. A toll átlyukasztotta az ujjbegyét. Nem volt benne a forgatókönyvben. De pont elég volt. Zihálva torpant meg a ködben. A holló távoli alakja hirtelen elkanyarodott. Pánikszerű kapálózás után Leto rátalált arra a helyre, ahol a talaj elhajolt, felfele ívelve a folyékony árnyak fölé, amelyek úgy tűnt, hogy a nagy semmi egy résén ömlöttek be, és valahogy sűrűbbnek és még sötétebbnek látszottak.

„– Ki? Darren? Istenem, nem! Csak mindig errefelé lóg…”

A hangja megint elárulta, elvette a lélegzetét. Ezúttal számító hidegséggel érkezett. Remény. Az ősi kamaszkori ösztön, amikor valaki gyengébbre irányítod a figyelmet annak érdekében, hogy te erősebbnek látszódj.

A maró sav égette Leto torkát, és összegyűlt a nyelvén. Keserű volt, mint a gyűlölet. Leto utálta ezt a hangot, és gyűlölte önmagát is. Talán megérdemli, hogy itt elvesztődjön. Talán a többiek jobban boldogulnának nélküle. Így lenne, nem igaz? Leto megfordult, hogy megtalálja a hangot, de félúton megtorpant. Aztán zuhanni kezdett. Leto karja szélsebesen kinyúlt, próbált valamibe, bármibe belekapaszkodni. Idegen hang tört be az éterbe, egy digitális ping, amit Leto nehezen tudott felfogni a bepánikolt helyzetben. Aztán egy utolsó hang, amely sziszegve pattant ki és merült bele a sötétségbe:

„– Ha ennyire meg akarsz halni, akkor miért nem teszed már meg?”

Leto ezúttal meg sem próbált küzdeni ellene. A hang kegyetlen volt és elvetemülten hideg. Az ő hangja volt.

Fény. A levegő. Hűvös kezek nyomódtak a tarkójára. A fű csiklandozta a kezeit, és a levegő megtöltötte a tüdejét a zöld, napsütötte dolgok illatával.

12

CLAIRE

Fordította: Jane

A könyvtáros a könyvek szolgálatában áll, és békét lel a könyvekbe.

A jövő könyvtárosai, figyelmeztetlek benneteket: ne avatkozzatok bele a Pokol ügyeibe, és ne foglalkozzatok a halandó világgal sem. A mi időnk ott már lejárt, de a történetek, amelyekre mi vigyázunk, halhatatlanok. Amit itt teszünk, az visszhangzik az örökkévalóságban.

Ise-i Ibukun Könyvtáros, Kr.u. 971

 

[Egy sokkal későbbi időpontban, kissé hanyag kézírással:]

 

Vérezd össze. Feladatunk van, persze, de mire jó egy könyvtáros, ha nincs saját története?

Bjorn, a Bárd Könyvtáros, Kr. u. 1253

 

 

A hegyek sötétek és élesek voltak, mint egy ősi óriás bordái, amelyek egy virágmezőt öleltek körül. A legközelebbi csúcsokat fehér hófoltok és a gleccserjég csillogása tarkították. Napfény volt, de az északi fény nyomai még bújócskát játszottak a távoli felhők között, amelyek úgy sodródtak, mint az elmében átvonuló gondolatok. Tökéletes keveréke volt ez a mitikus áhítatnak és az álomszerű lehetetlenségnek. Nevetséges, félig elfeledett hősiesség változó arcokkal, félig mézsör és hit, amely legendává vált, majd átváltozott popkultúrává. Ez volt a Valhalla.

Claire-nek csak azután volt ideje magába szívni a látványt, miután visszaszerezték a holmijukat a hollóktól, akik ingerült csapkodással távoztak. Brevity volt a leggyorsabb, elragadta a saját csillogó szalagját a hollójától, és megállt, hogy finoman rátekerje a csuklójára. Az tiltakozásképpen megrándult, majd zökkenőmentesen visszaolvadt a karjára tetovált bonyolult minták sokaságába.

Egy fojtott kiáltás keltette fel a figyelmét. Leto érkezett végsőként, bár Claire volt az, aki utolsónak indult el. Ez önmagában nem volt aggasztó; a hollók útvonalai mindig változtak. Minden út kifürkészhetetlen és személyes volt. Azonban, ahogy zihálva a fűben guggolt, kezeivel a hajába markolt, mindenki figyelmét felhívta magára.

– Leto. – Claire letérdelt mellé. A vállai megrándultak a nő érintésére, bár úgy tűnt, hogy a testének többi része nem is vesz tudomást Claire jelenlétéről. Kapkodva, sípoló hangot hallatva vette a levegőt. A nő gyengéden elhúzta az ujjait a hajától, mielőtt Leto gyökerestől ki nem tépte őket. – Mi a baj?

Leto válaszul a kezeit bámulta, ökölbe szorított, majd kitárta őket. Claire érezte, ahogy a pulzusa egyetlen izgatott dobbanássorozattá olvadt össze az érintése alatt. Már éppen megpróbálta volna felrázni, amikor Brevity közéjük lépett.

– Pánikrohama van – mondta Brevity élesen, miközben megragadta Leto nyirkos kezét, és gyengéden megdörzsölte a karját. – Leto, hé, haver! Biztonságban vagyunk. Nem úgy tűnik, de biztonságban vagyunk. Addig várunk, ameddig csak szükséged van rá, rendben?

Leto nem válaszolt, ezért Brevity letérdelt mellé.

– Igazad van. Az elmék kibaszottul hazugok. De megoldod. Nem kell sietni. Nem kell sietni. Négyig számolok; talán lélegezhetnél párat a kedvemért. Négy be, négy ki. – Néhány pillanattal később újra megszólalt. – Akarsz sétálni? Nem? Jó választás, ez a fű eléggé érdes, nem gondolod? És a levegőnek olyan szaga van, mint a pillangófing, ugye? Nézd azokat a puha, furcsa virágokat. Kíváncsi vagyok, hogy meg lehet-e enni őket… Brevityből tovább ömlöttek a szavak, földbe gyökereztette őket, létrehozott egy egyenletes, lágy dallamot, amely néhány perc alatt lassan enyhítette Leto feszültségét, vállai kezdtek elernyedni. Brevity elővett egy kis kék üveget a táskájából, és a kezébe nyomta, mielőtt a többieket elzavarta volna a közelükből, hogy Leto-nak esélyt adjon arra, hogy összekapja magát.

– Úgy tűnik, erre jól felkészültél – mondta Claire, akit teljesen megdöbbentett a saját asszisztense. Brevity mindig meglepte őt, de hát ez volt a múzsák alaptermészete. Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy Brevity annyira sokat beszélt, hogy Claire meg tanult félig figyelni, amikor nem a könyvtárral kapcsolatos dolgokról volt szó. Talán változtatnia kellene ezen a stratégián.

– Múzsa voltam. A közhiedelemmel ellentétben, nehéz inspirálódni, ha pánikolsz. Nem először látok valakit szorongással küzdeni. – Brevity hanyagul megvonta a vállát, nem egészen nézett Claire szemébe.

– Soha nem beszélsz a korábbi munkádról – mondta Claire.

– Te sem kérdezel soha, ugye? – Vádaskodást hordozott magában a kérdés, de aztán Brevity felderült, ám egy kissé erőltetetten. – Semmi baj, főnök. Annál okosabb vagyok, hogy én meg a te korábbi munkádról faggassalak.

A könnyedség a hangjában végigtáncolt Claire idegein, de tisztában volt vele, hogy közönségük van. Szerencsére Leto magához tért, és bizonytalanul felállt. – Nem mondtad... nem mondtad, hogy olyan lesz, mintha meghalnék. – Leto hangja rekedt és érdes volt, mintha hosszabb ideig kiabált volna. Sápadt volt, a bőre még mindig nyirkos, de a mellkasa egyenletes, nyugodt ütemben emelkedett és süllyedt.

Claire bólintott. – Ez mindenkinél más. Ez az utat amolyan tesztnek szánják. A legrosszabb félelmedből táplálkozik.

– Érdekes, hogy arra kíváncsi, hogy félsz-e a haláltól, hiszen már halott vagy. – Andras hangja inkább tűnt mulatságosnak, mint együttérzőnek. Ezért Claire rávillantott egy dühös pillantást, de Leto figyelmen kívül hagyta a megjegyzését.

– Ez az a hely? – Leto visszavette a léleklángot Brevitytől. Egy távoli ujjongás hangzott fel nyugat felől, amelyet fémcsattanás kísért. Egy emberként fordultak a zaj felé, és Claire bólintott.

– Ó igen, egyértelműen a Valhalla. – Elindult a dombon felfelé a hangok irányába. Átvágtak a törmelékeken, amik úgy néztek ki, mint egy leomlott fal maradványai, amelyet valamikor óriások építettek fel. Hatalmas kőtömböket halmoztak egymásra. Az emelkedőn túl halványan megcsillant egy hatalmas háztető. Claire hunyorogva nézett rá. Egyszerűbb volt továbbmenni. Bármi jobb volt, mint visszanézni.

Andras érte utol Claire-t először, magasra emelve a térdét, hogy a durva bogáncsok ne akadjanak bele a finom nadrágjába. Grimaszolva nézte a környezetét, mielőtt fürkésző pillantást vetett a lányra. – Kedvesem, rosszul vagy?

– Micsoda? – Claire lenézett, és észrevette, hogy remeg a keze, ujjai ökölbe szorultak. Élesen vett egy nagy levegőt, és beledugta a szoknyája zsebébe. – Jól vagyok.

– A holló út még a tapasztalt halandók számára is megerőltető lehet – mondta Andras.

– Jól vagyok, Andras – mondta Claire, már csak azért is, hogy elhallgattassa.

Égő könyvek, vér egy íratlan szőnyegen, a tarkója, a felhúzott vállai, ahogy elfordult tőle. Az epe megalvadt a gyomrában. A legrosszabb félelmei, mondta Leto-nak. Soha nem voltak olyan dolgok, amelyek felé menekülni akart, vagy amik becsábították volna a sötétségbe. Csak olyan dolgok, amik elől menekülni kellett. Claire egy vékony vonallá préselte össze ajkait. – Egyszerűen pompásan.

Megköszörülte a torkát és figyelmét a legközelebbi elérhető célpontra szegezte.

– És mit látnak a fiktív hősök a sötétségben?

– Semmit. Pusztán csak… ürességet. – Hero-nak a szokásosnál egy pillanatig tovább tartott, hogy a szokásos gőgös arckifejezését magára öltse, és a gúnyos mosolya kissé eltorzult. – A társaságod persze elég rémálomszerű. Mi mástól félhetnék még?

– Akkor el kellett volna engedned a tollat – mondta Claire -, maradtál volna a nagy üres semmiben. Elbűvölő hely. A zagyváló hangok megtaníthattak volna némi illemre.

– Szemben a jelen halandzsázásával?

– Vigyázz a szádra, könyv.

– Vigyázzak a számra? Pedig ez a legbájosabb tulajdonságom.

– Talán az alázatosság az elveszett lapjaival együtt eltűnt – motyogta Leto, és Hero egy apró vigyorral jutalmazta.

– És az árnyék humorérzékre lel! Nem is tudtam, hogy lakozik benne. Rossz befolyással vagy rá, az biztos, börtönőr!

◆ ◆ ◆

Egy nagy csarnok kúszott be a látóterükbe, amint felértek a domb tetejére. Egy nagy szállásház terült el a gyakorlóudvar közepén. Az épületet sötét fa oszlopból állt, mindegyik olyan magas volt, mint amekkora Hero. Minden fa arannyal volt díszítve, és sötét faragványok kígyózó állatokká alakultak, amelyek egymásba tekeredtek, ahogy Claire közelebb ért hozzájuk. A tetőt, ereszcsatornától a házoromig, mindenféle színű fapajzsok díszítették. Festett heraldikájuk fényesen ragyogott a késő délutáni napfényben.

A lépcső tetején lévő kétszárnyú ajtó volt az, ami megállásra késztette a csoportot. Az ajtók tetejét veretes bronzszínű nap díszítette, amely egy óriási farkas fogai közé szorult. A faragványok között, amelyek a napból áramlottak, aranyszalagok futottak, és a farkas fogai közé szivárogtak. Minden felismerhető lény, legyen az valós vagy mitikus, ábrázolásra került, és bár a faragványok durvák és kidolgozatlanok voltak, láncolatos energia lüktetett bennük. Hollók tanyáztak a legmagasabb oromtetőn. Fekete tollak kavargó felhője károgott és csivitelt a társaságra, miközben ők a lépcső alján tétováztak.

– Milyen sok madár. Mennyire tisztátalan – jegyezte meg Andras, miközben hunyorogva nézte őket. – Hogy is nevezik egy csoportosulásukat? Fészek, kolónia... A sereget a varjaknál használjuk…

– A hollók csapata – motyogta Claire.

– Találó.

– Szerintem szépek – mondta Brevity, miközben Claire a lábát az első lépcsőfokra tette.

Ez hiba volt.

Az egyik legnagyobb holló kitört a madár seregből, és támadó ívbe felemelkedett, majd ahogy elérte a tetőpontot lefele vette az irányt, és egyenesen a csoport felé tartott. Brevity figyelmeztetően felkiáltott, de hangját elnyomta egy rikoltás. Először madárszerűnek hangzott, majd… megváltozott.

Sötét homály csapódott Claire-be, és a lány a földre zuhant. Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa, de egy hosszú, görbe penge, amely az állkapcsának szorult, a hegye pedig a füle még ért, megállította a mozdulatban.

– Puha, gyenge dolog – mondta egy női vicsorgó hang. – Te nem vagy harcos.

Claire hunyorgott a napfényben, hogy szemügyre tudja venni a rajta lovagló alakot. A nő magas és széles vállú volt, sötét bőrruha borította, és enyhe tűz és izzadtság illatot árasztott. Szikár, kemény izomzat fedte azt, amit a bőrruha nem, és éles, csőrszerű arca volt, sötét, szénfekete szemekkel. A haja kétoldalt le volt borotválva, tollakkal díszített koromfekete hajsáv fodrozódott a feje tetején, ami összeborzolódott, amikor előre dőlt.

– A harcosok a Valhallába mennek. A gyávák a Pokolba. A betolakodók a nyájba mennek.

A nő ajka a késéhez illő mosolyra görbült.

– Hero… – nyögte ki Claire, de a penge megfeszült a bőrén. A kuncogás olyan önelégült volt, hogy még a gúnyos vigyort is hallotta benne. – Bocsánat... nem értettem a parancsot, börtönőr. Szüksége van valamire, ugye? Mindig készen állok, hogy segítsek egy rászoruló hölgynek. Kér egy csésze teát? – Hallotta, hogy Brevity sziszeg valamit neki, amitől Hero csak még hangosabban nevetett.

Tényleg meg fogja ölni azt az átkozott embert.

A holló nő társai emberi alakban csatlakoztak hozzájuk, körülvéve a társaságukat. Claire grimaszolt, és felemelte a kezét, széttárta az oldala mellett. Talán nem hal meg a Valhallában, de hogy felnyársalják és visszaküldik a Pokolba, az nem szerepelt a tervei között. – Nem akarunk rosszat.

– Még akkor sem tudnátok ártani nekünk, ha komolyan gondolnátok, puhány nőszemély.

– Elnézést, madárhölgy? – Brevity hangja elvonta Claire támadójának a figyelmét. – Attól tartok, meg kell kérnem, hogy engedje el a főnökömet. Különben nekem kell lecsapnom. Nagyon nagy könyvekkel.

– Valóban, kis féreg? – Claire valami melegséget érzett lecsorogni a nyakán, ahogy a kés egyre erősebben nyomódott a nyakának. Kezdett azon tűnődni, hogy az asszisztense vajon gyors előléptetésre hajt-e.

– Ki érkezett, Arlid? – Egy új hang szólalt meg valahonnan a lépcsőn túlról. – Lehet, hogy nehezen tudnak bemutatkozni, ha el van metszve a torkuk.

A holló asszonyság, Arlid, undorodó hangot adott ki, de elvette a kést Claire torkától. – Betolakodók, Ragna. A seregem hozta a hírt. Ők azok, akik egy másik birodalomban tartják fogva az utódainkat, gonosz teremtmények. Most megpróbálnak bejutni a csarnokokba, beosonnak, mint a gyávák.

– Nem vagyunk gyávák. Könyvtárosok vagyunk! – Brevity tiltakozott, de a kialakult csend arról árulkodott, hogy az őrök nem látták a különbséget a kettő között.

Claire, a torkánál lévő vágáshoz szorította a kezét, letörölte a csöpögő vért, miközben felült. Egy vaskos, szőrmékbe bújt és régi hegekkel borított nő állt a lépcső tetején. Harcias könnyedség lengte körül, de a karja keresztbe volt téve a mellkasa előtt, és a tekintete kevésbé volt ellenséges, mint Arlidé.

– A Pokol Befejezetlen Szárnyának tagjai vagyunk, és Bjornhoz jöttünk.

Claire felállt, lesöpörte a port a szoknyájáról, ma már tizedszer, és felmérte a helyzetet.

Arlid föléje magasodott, a kést úgy szegezte, hogy Claire-nek eszébe se jutott túl gyors mozdulatot tenni. Brevity a többiekkel együtt állt, és még mindig a táskáját emelte a magasba, remegő karjait fenyegetően lóbálta a legközelebbi őr felé. Hero elégedetten állt félre, az aggodalom szemernyi szikrája nélkül. Haszontalan könyv.

A lépcső tetején álló erős nő nem tett semmilyen lépést, sem azért, hogy segítsen nekik, sem azért, hogy megakadályozzon bármit is. – És mi hozná Lucifer népét a mesemondónkhoz?

Mesemondó. Claire sosem gondolt még így a könyvtárosokra, de hát, Bjorn jóval előtte volt könyvtáros. – Könyvtári ügyek. – Amikor a harcos felhúzta a szemöldökét, hozzátette: – Bizalmas könyvtári ügyek.

– Tiszteljük a mesemondók munkáját. Bejöhetnek, Arlid – mondta Ragna, és a holló nő egy morgással félreállt. A társaság elindult felfelé a lépcsőn, most már óvatosabban kémlelték a fejük fölött lévő hollókat. – Biztos vagyok benne, hogy Bjorn szóba áll veletek, miután sikeresen teljesítitek a próbát.

– Próba? – kérdezett vissza Brevity.

– A Valhalla a hősök mezeje. Te nem haltál meg méltó csatában, így bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy rá, ha szeretnéd élvezni a vendégszeretetünket.

Claire megrázta a fejét. – De mi csak látogatóba jöttünk – csak egy pillanat az egész…

– Attól függetlenül bizonyítanotok kell harcos mivoltotokat, hogy beléphessetek a Valhallába – mondta Ragna.

– És ha nem teszitek... – Arlid felugrott utánuk a lépcsőn. Egy elvadult mosoly futott át marcona arcán, és a hollók felé intett. Ez volt az első alkalom, hogy Claire észrevette a csontdarabkákat és a beazonosíthatatlan szőrcsomókat az ereszek között. Arlid énekes károgásának ütemére zörrentek össze. – A betolakodókat felszolgáljuk a seregnek.

◆ ◆ ◆

– Mikor azt mondtad, hogy ismered az utat a Valhallába... – Claire szemei gyorsan alkalmazkodtak a csarnokban lévő fényhez. Bentről még nagyobbnak tűnt. A Valhalla hosszú csarnoka az ősi mítoszok zavarba ejtő keverékéből és a modern hatások eltúlzott áramlásának egyvelegéből állt. A tető vastag lándzsákból készült szarufákon feküdt, a falakat pedig pajzsok és faragványok díszítették, amelyek mintha a végtelenségbe nyúltak volna. A lakósok között minden korosztály, alak és méret megtalálható volt, persze nem olyan tagbaszakadt, faragatlan óriások voltak, mint amilyenekre a dekorációból számítani lehetett, de a csarnok belseje hemzsegett a dalok, a bor és a kedélyes jellegű erőszak keverékétől. Édes füst és mézsör illata nehezedett rá a meleg levegőre. – Feltételeztem, hogy van egy terved erre a részre.

– Tudtam az útról. Nem járok ki olyan gyakran, mint te, ne feledd.

Andras félrecsúszott, amikor egy lándzsás harcos tántorgott el mellette a hordó felé tartva. – A pletykák talán… nem szóltak bizonyos részletekről.

Fel kellett emelnie a hangját, hogy hallható legyen a harsány doboláson keresztül, amely az egyik sarokban összegyűlt társaság irányából érkezett, Claire tekintete a kör közepén lévő idősebb férfira esett, aki egy akkora bőrből készült dobot vert, mint egy asztal. A kezét használta, botokat, bármit, ami a keze ügyébe került, és a fejét hátravetette, elveszve a tomboló ritmusban. Nem ő volt a legnagyobb harcos a teremben, de az energia, ami az erős karjaiból áradt, gyakorlatilag minden dobost háttérbe szorított maga körül.

Claire azon kapta magát, hogy elkomorult a felesleges túlzások és bőség láttán. – Andras, kedves mentor voltál, de ha az elméleti tudásod miatt megölnek minket, visszavonom a szakmai ismeretségemet.

– Értettem, kölyök.

– Ki lesz a képviselőd a próbákon? – Ragna befejezte a tanácskozást egy másik norvég emberrel, és visszafordult hozzájuk. – A legjobb harcosotokat válasszátok. A mai harcmester Uther, az Özvegyveszedelem nevű harci kalapács forgatója.

– Gondolom, épp csak elkerültük a teasütemények és a tea forgatóját.

Claire összeszorította az ajkait, és a társaira nézett. Szótlanul minden tekintet Hero-ra és a hátán lévő kardra szegeződött.

Hero összerándult, elvonva szomjas tekintetét az ezüst serlegek soráról, és talán a hozzájuk csatlakozó sovány harcosoktól. – Ezt nem gondolhatjátok komolyan.

– Hát, te vagy az egyetlen, akinek fegyvere van. Vagy bármi fogalmad arról, hogyan kell használni – mutatott rá Brevity a nyilvánvalóra.

– És az egyetlen, akinek elég esze van ahhoz, hogy ne menjen a közelébe egy Özvegyveszedelem nevű embernek!

– Valójában ez a kalapács neve – mondta Andras. – Érdekes emberi furcsaság, hogy a norvégok csak akkor nevezték el a pengéjüket, ha…

– Elbűvölő – csattant el Hero, tekintetét végig hordozta a társain, mielőtt Claire-re nézett volna. – Biztosan van jobb terved, mint feláldozni engem a helyieknek.

– Ha van bárminemű ötleted, nyitott vagyok a javaslatokra. – Claire nem örült a dolgok alakulása miatt, de igyekezett közömbös arcot vágni. – Nem tudjuk folytatni, amíg nem bizonyítunk, és addig nem mehetünk el, amíg nem találkoztunk Bjornnel. Hallottad, hogy mi forog kockán.

Hero homlokráncolása enyhült, és fogva tartotta Claire tekintetét, a haragot csendre cserélte, amitől a nő úgy érezte, hogy mindenhol viszketni kezd a bőre. Elmélkedőnek tűnt. Claire úgy vélte, hogy inkább a mogorva és dühös férfit kedvelte. – És ez parancs, Könyvtáros?

– A párbaj becsületes küzdelemnek számít. Önként kell részt venni – mondta Ragna.

Ha Claire nem tudta megparancsolni Hero-nak, hogy tegyen eleget a párbajnak, akkor az, minden reményüket szertefoszlatta. Claire körbepillantott a csarnokban, új terv után kutatva. Azon gondolkodott, hogy mit tud az északi kultúráról, azon tűnődött, vajon mi lesz a reakciójuk, ha felpattanna és megpróbálná egymaga megkeresni Bjornt.

Bekerítené és megfenyegetné, ha kellene. Kellett, hogy legyenek protokollok, védelmek. Bizonyára tiszteletben kellene tartaniuk a helyzet súlyosságát...

– Rendben.

Hero mereven állt, mint a penge a hátán, sötét szeme Ragnára szegeződött. Sikerült savanyú megvetést belevinnie ebbe az egy szóba. – Mint az egyetlen Hős, aki jelen van, a becsület próbája rám hárul. Részt veszek a barbár sportotokban – morogta. – Valójában talán élvezném, ha megüthetnék pár dolgot…

Ragna, ha egyáltalán észrevette, immunis volt a megvetésre.

– Kiválaszthatod a fegyvered.

Hero a hátán lévő, filigrán kardra mutatott. –  Széles kard. Hacsak nincs más pengétek.

– Akkor kard. – Ragna Claire felé fordult. – És te, mesemondó. Milyen fegyvert választasz?

Claire fuldokolni kezdett. – Tessék?

– Te vagy a vezetője ezeknek az… embereknek. – Ragna a Könyvtár társaságra intett. – A vezetők nem hagyják, hogy a sajátjaik magányosan vérezzenek el.

– Ki beszélt itt vérzésről? – Hero szerencsétlenül közbeszólt.

– Meg kell bocsátanod nekem, Ragna. – Claire gondosan megválogatta a szavait. – Arlidnak igaza volt, odakint. Nem vagyok gyáva, de nem is vagyok harcos. Én egy könyvtáros, tudós vagyok, csak a szavakhoz értek. Attól tartok, hogy én csak a szavakkal tudnám felvenni a harcot. Félek, hogy egy nagyon gyenge előadásban lenne részük az itt összegyűlteknek.

– Nem igaz! – A hang, amely a veremből dübörgött, az egész zenét hirtelen leállította, ezzel felkeltve a csarnok többi tagjának is a figyelmét. A beszélgetések motyogássá halkultak, ahogy a vézna férfi, akinek a bőre majdnem olyan volt, mint az előtte elterülő dobé, felállt.

Ugyanaz a férfi volt, akit Claire korábban látott, aki úgy dalolt és dobolt, mint egy megszállott lény. Megkerülte a túlméretezett dobot, és utat tört magának a dobok verméből, miközben néhány harcost vállon veregetett, ahogy elhaladt mellettük.

– Azt hiszem, nagyszerű élvezetben lesz részünk. És túl régen volt már, hogy kinyújtóztattam az állkapcsomat.

Ragna csuklyás szeme felcsillant. Megszorította a férfi karját. –Megtisztelsz bennünket, mesemondó?

– Mesemondó? – Claire-nek tátva maradt a szája. – Te vagy Bjorn?

– Ezt mondják. -A férfi végighúzta izzadt kezét a lenyűgöző szakállán. – Úgy hallottam, a Könyvtárból jöttél.

Nem igazán hasonlított egy rendes könyvtárosra, de Claire megkönnyebbült. Talán még elkerülhetik ezt az ostoba jelenetet. – Igen. Kérdéseink vannak a…

– Hogy van a vízköpő? – kérdezte Bjorn hirtelen. – Még mindig megvan az a vágás a jobb szárnyán?

– Valószínűleg. Igyekszem nem túl közelről szemügyre venni. – Claire megosztott egy elkeseredett pillantást Andrassal. – Rendkívül fontos, hogy beszéljünk...

– És sokat fogunk beszélgetni, könyvtáros. A párbajunk után.

– Nem egy harcos. Nincs rá idő. – Claire megrövidítette a szavait, hogy ne vágjanak a szavába harmadszor is. Szorosabban markolta a könyvekkel teli táskáját. Ismerte a viking történetek furcsa természetét, de ez az utazás gyorsan kicsúszott az irányítása alól.

– Egy mesére mindig van idő – mondta Björn. – Bizonyára ismered a történeteket, Könyvtáros. Győzzön a legjobb.

– De...

– Egy csata és egy történet! Igazi csemege – harsogta Ragna, és megveregette Claire hátát elég erősen ahhoz, hogy egy lépést előre lépjen. – A ringbe!