19
BREVITY
Fordította: Jane
Egy könyvtár a könyvtárosa nélkül annyira sebezhető, mint egy bégető bárány. A könyvtárosok a befejezetlen könyvek olyan olvasóiként szolgálnak, amelyekben soha nem volt részük. Lehorgonyozza, lecsendesíti őket, és segíti őket abban, hogy a könyvek tovább aludjanak a kötetükben. Járj óvatosan az elhagyott polcok hosszú árnyékában, mert nyugtalan álmok ösvényein jársz.
Ise-i Ibukun Könyvtáros, Kr. u. 991
A Befejezetlen Részleg ajtajai nem voltak olyan vészjóslóak, mint az Arkán Részlegé. A Könyvtár eltért a gótikus kovácsolt vasaktól, és helyette a csiszolt sárgaréz és a világos tölgyfák felé vette az irányt. Brevitynek nem sokszor volt alkalma arra, hogy az ajtókat csukva lássa, és azok mégis ott magasodtak fölötte. A keze lebegett a sárgaréz kilincsek fölött, de nem tudta rávenni magát, hogy lenyomja.
A hollók a közlekedési irodában tették le, megijesztve Waltert, aki majdnem elejtett egy befőttesüveget. Túlságosan izgatott és túl kedves volt ahhoz, hogy kérdezősködjön, de látta, ahogy a férfi tekintete a válla fölé vándorolt, és Claire-t kereste, hogy megjelenjen mögötte. Az igazi könyvtárost, az ügyetlen asszisztense helyett. Claire nem fog jönni – legalábbis egy darabig nem –, és a feladatok, amiket a könyvekkel együtt Brevityre zúdított, most olyanok voltak, mintha vassúlyok nyomnák a bordáit.
Brevity kezdte érezni a repedéseket. Nyissa ki a Könyvtárat, vezesse a Könyvtárat, védje a Könyvtárat. Ezt kellett tennie. Ezt tette Claire-rel együtt évekig, de mindig Claire-rel. Claire-nek fogalma sem volt arról, hogy mit kér tőle. A múzsák lehetővé tettek dolgokat, támogattak, inspiráltak; de nem cselekedtek.
Ugyanakkor a múzsák nem is álldogáltak a folyósokon butuskán és elzöldülve a félelemtől. A szeme sarkából látta, hogy a vízköpő bámulni kezdte, ezért Brevity kitárta az ajtókat.
A lezárt könyvtár a tinta és a suttogások színtere volt. A sötétség teljesen beszippantott mindent; a csuklóján lévő ihlet kék fénye alig világította meg az arca előtti homályt. A mögötte lévő folyosó fényét azonnal elnyelte a lába előtt összegyűlő árnyék, amely majdnem kézzelfogható volt, olyannyira, hogy Brevity majdnem megbotlott, ahogy befelé tartott.
– Hallgatni fog rád. Hallgatni fog rád. Hallgatni fog. Te rád.
Ha elégszer megismételte, akkor elfojtotta a mellkasában pislákoló aggodalmat. Brevity hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó, és felemelte a hangját. – Fények.
Még a saját fülének is feltűnt, hogy Claire magabiztos parancsának utánzása elég gyengére sikeredett és túl gyorsan elnyelte hangját a sötétség. Brevity összeszorította az öklét, és megpróbált eljutni oda, ahol tudta, hogy a recepció van.
– Könyvtár… a fényeket.
A csípője egy kemény saroknak ütközött. Egy halom könyv lavinaszerűen omlott le a válla mellett. – Ó, te cickófülű faszfej.
A múzsák nem cselekedtek, de a legjobbakkal is fel tudták venni a káromkodási versenyt. Folytatta a morgolódást, miközben leguggolt, hogy a könyvek után tapogatózzon. – Gyerünk. Fényt… Kérlek? Tudom, hogy hallasz!
Szinte mogorva lassúsággal, halványan felragyogott az asztalon a lámpa. Lassan, kibontakozott a fény, majd átterjedt a következő lámpatestre, aztán elkezdte bevilágítani a könyvkupacokat. A Könyvtár lemondó sóhajjal válaszolt, lapok borzolódtak fel és álmos árnyékok suhogtak.
– Nem kell bunkónak lenni, tudod. – Brevity befejezte a könyvek felszedését, és felmérte a szemközti kötegeket. A fény túlságosan tompa volt, hogy élénk és vidám legyen, mint, ahogy Claire esetében szokott lenni, de a ragyogása elég volt ahhoz, hogy kivehetőek legyenek a könyvek a polcokon, szótlanul és szunnyadva, a színük halovány és sápadt volt.
A Befejezetlen Szárny a színek világa volt Brevity számára. Minden könyv egy elsöprő, kutakodó fénytekercs volt, amikor felébredt. Mint múzsa, látta őket. A könyvek kétségbeesetten meg akartak íródni, és folyamatosan indákat küldtek ki a nagyvilágba, abban a reményben, hogy valamelyik egy fogékony elmével összeakad. Ez majdnem elsöprő volt, amikor először megérkezett, elutasítás és alkalmatlanság. Claire akkoriban mindenkire neheztelt, és nyíltan vállalta az új asszisztense iránti érzéseit. A valóság az volt, hogy az évek sem puhítottak rajta. Brevity gyakran elgondolkodott azon, hogy ha Claire is úgy látná a könyveket, ahogyan ő látta, akkor nem-e érezne több rokonszenvet a gondjaira bízott történetek iránt? Brevity igyekezett mindkettőjük helyett is törődni velük.
Alvó állapotukban a könyvek visszafogottak voltak, beburkolták a borítóik, csupán tompa impulzusokat bocsátottak ki, ahogy Brevity elhaladt mellettük. Véletlenszerűen kiválasztott egy sort és lassan végigsétált a kötegeken, ellenőrizve őket, miközben a nyugtalanságával küzdött. Ezek könyvek voltak. Ő volt a múzsa. Ez volt a Könyvtár. Ez volt az otthona, vagy legalábbis amilyen közel csak tudott kerülni az otthon fogalmához. Teljes szívét beleadta, hogy ezt az otthont megteremtse. Nem volt ok arra, hogy a szőrszálak felálljanak a nyakán, hogy a bőrén lévő aranyozott ihlet nyugtalanul tekeredjen és zizegjen.
De az árnyékok egy kicsit túl mélyen gyülekeztek a polcok sarkaiban, és a könyvek nyugtalanul pihentek az ujjai alatt, ahogy végigsimított a gerincükön. Por szállt a lámpák fényében, mintha valaki ismeretlen épp most ment haladt volna el, és hagyta maga mögött a Könyvtárat. A homály egyre nagyobb lett, ahogy beljebb merészkedett a polcok között. A levegő olyan nyomasztó lett, hogy majd megfulladt. És ahogy befordult egy sarkon, hideg kezek landoltak a libabőrös bőrén.
Egy sikoly, és valószínűleg több év a halhatatlan létéből, szökött ki Brevityből. Megpördült, kezeit az arca elé tartotta, bár nem tudta egészen pontosan, hogy ökölbe szorítsa őket vagy pajzsot formáljon. Eltartott egy pillanatig, amíg a szíve újra verni kezdett, amikor felismerte az előtte álló kék bőrű lányt. – Aurora! Meg akarsz ölni?
Aurora egy űrthrillerben szereplő kisasszony volt –, valószínűleg a hatvanas évek végéről, a szűk miniszoknyából és a derekát kivillantó felsőből, amiben érkezett. Az évek alatt, amióta a kisasszony lakosztályban volt, több ruhatárat is felhalmozott, és most idegesen babrálta a pamut overallja szélét. A lány eleinte néma volt – valószínűleg valami író ötlete volt, hogy egy őzikeszemű űrlénnyel jutalmazza az űrbéli hősét –, és bár az évek során meg tanult beszélni, még mindig ritka gyöngyként tartotta magába a szavakat.
A lány válasza csupán annyi volt, hogy bűnbánóan nézett, majd átkarolta Brevity karját. A haja fehér fürtök tömkelege volt, ezüstös csíkokkal tarkítva, melyek a végükön rúgóként rángatóztak. Brevity felsóhajtott, és hagyta, hogy a karjába kapaszkodjon. Megnyugtatóan tenyerét végighúzta Aurora ujjpercein. – Mit csinálsz itt kint? Hallottál valamit?
Egy bólintás. Brevity igyekezett nem tudomást venni arról, ahogyan ez táplálta a gyomrában lakozó nyugtalanságot. – Valószínűleg semmiség volt. Csak én botorkáltam. Vagy a Könyvtár átrendeződik.
– Nem. – A bizonyosság elég volt ahhoz, hogy a szavainak súlya legyen. Aurora hangja kevésbé volt emberi, inkább összeillő csengettyűk hangja. Brevity gerincén végigfutott a hideg.
A könyvekkel teli polcok elnyelték a hangot, de Brevitynek ellen kellett állnia a késztetésnek, hogy elhallgattassa a lányt. Mintha csoszogást hallott volna, ami könnyen lehetett egy festmény áthelyezése, egy szőnyeg bolygatása, vagy egy könyv álombéli forgolódása.
De érezte, hogy nem így van. Aurora körmei le voltak reszelve az éles karmokból kerek kis ujjakká, de még mindig tudott karcolni velük, ahogyan Brevity karjára szorultak. A lány összerándult, és rájött, hogy önkéntelenül is belehajolt az ölelésébe. Kihúzta magát, és megpróbált gondolkodni. Talán a Könyvtár csak próbára akarta tenni, talán csak hagyta, hogy a félelmei eluralkodjanak rajta, vagy talán tényleg valami baj volt.
Bármelyik forgatókönyv szerint is, Claire visszatértéig a leánylakosztályban bujkálni nem volt egy könyvtároshoz méltó. De ez nem jelentette azt, hogy Brevity ok nélkül tenne bármit is. Aurora ijedt ezüst szemekkel figyelte őt. Brevity felsóhajtott, és visszament a recepció felé. Nem lepődött meg, amikor meghallotta Aurora űrszürke lábainak csattogását, ahogy árnyékot vetve mögötte slattyogott.
Az íróasztalon mindent rendben talált. Brevity hagyta, hogy Aurora óvatosan szemmel tartsa a köteteket, miközben megtalálta az éjkék főkönyvet az egyik fiók mélyén, az összecsomózott madzagok és teáskannák alá temetve. Claire úgy tett, mintha minden szigorúan rendezett lenne, de valójában csak jól rejtegette a rendetlenséget. Kinyitotta a könyvet az asztalon, és megköszörülte a torkát. Egyik ujját az üres oldalra tette.
– Leltár elvégzése: teljes.
Ha valami nem volt a helyén a Könyvtárban, vagy valami hiányzott belőle – hamarosan tudomást szerzett róla. Vagy, ha szerencséje volt, a többiek azelőtt visszatértek, mielőtt még esélye lett volna elszúrni a dolgot. Az idegei pattanásig voltak feszülve, Brevity megragadott egy üres teabögrét és a mellkasához szorította, miközben a könyv dudorászni kezdett.
20
CLAIRE
Fordította: Jane
Elvárjuk, hogy a könyvek megpróbálják kikényszeríteni magukból a változást, de nem a könyvtárosoktól. A halott dolgoknak nem szabadna változniuk, növekedniük. De itt vagyok én, egy évszázada ebben a szerepben, és… már nem ismerek magamra. Talán jobb, ha azt mondom, hogy a Könyvtárat sem ismerem fel. Nem tudva, amit most tudok.
Azon tűnődök, hogy léteznek – e más helyek is számunkra. De nem fogom magára hagyni a védenceimet és a feladatomat.
Poppaea Julia Könyvtáros, Kr. e. 48
Claire arra ébredt fel, hogy a nap kezdte leégetni a nedvességet a bőréről. Kinyitotta a szemét és napbarnított por, meg az káprázatos akvamarin világ tárult elé. Ugyanakkor tengervíztől fuldokolva ébredt.
– Claire? Ó, köszönöm… nos, á… Köszönöm valakinek. Jól vagy? – Leto mellette guggolt a kövön, remegő kézzel a vállán, miközben igyekezett kiköhögni a tüdejéből az öreg gleccserek és az égett fenyő ízét.
Megtörölte könnyező szemét. Egy sikátorban voltak, amelyet fakó kövekkel burkoltak. Homokkő, állapította meg Claire, miközben érezte a homokszemcséket az ujjai alatt, ahogy felfelé tolta magát. Lerázta Leto aggodalmát, és egy pillanatra elidőzött azon, hogy tájékozódni tudjon.
Ez a Föld volt. Claire ezt már a levegőből is meg tudta állapítani. A levegő a túlvilágokon, mint a Valhallában és a Pokolban, ritkább volt, szinte világosabb, akár fénylőbb, minden egyes szippantásnál a birodalom szellemeinek színeivel színezett. A Valhallában vadvirágok és jég illata volt, keverve némi acéllal, míg a Pokol a hamu és az ánizs ízét hagyta a szájában.
De a Föld nem volt ilyen egyszerű. A levegőt az ellentmondások tömkelege tarkította és lakosainak kusza összetettsége. Érezte a kő és a meleg föld illatát, és az élő, lélegző város több tucat aromáját. És a tengert. A rakpart felől áramló víz enyhén sós és zöld jegyei csípték az orrát. Egy régi kikötővárosban voltak. Remélhetőleg Máltán.
A kódex. Riadalom rázta fel teljesen éberré, és Claire összeráncolta a homlokát, megpróbálta felidézni a könyv elbeszélő dalát, ahogy Bjorn tanította neki. Addig kotorászott átázott szoknyája zsebeiben, amíg meg nem találta a halvány pergamendarabot.
Kicsi volt, még annál a kódexmaradványnál is kisebb, ami náluk volt. Ez volt a behívókártya maradványa –, azé a kártyáé, amit Bjorn megsemmisített... kivéve ezt a hamuszínű papírfoszlányt. Behunyta a szemét, hogy meghallgassa. Nem volt teljesen ismeretlen érzés, állapította meg Claire.
Olyan volt, mint amikor még élt. Amikor egy-egy könyvet mámorosan olvasott el, egy nap alatt, kis szünetekkel, mindig megragadt a fejében, úgy, mintha köd lepte volna el az elméjét. Az elbeszélő hang megragadt benne, és egy darabig még utána is olyan volt, mint egy éber álom, mintha valaki más gondolatait élte át. A könyv szellemként kísértette a fejében, és addig színezte a hangulatát, amíg le nem rázta magáról.
Egy dal követése, ahogy Bjorn tanította neki, pontosan ilyen érzést váltott ki belőle. Csak ahelyett, hogy egy homályos, enyhe érzés lett volna, ez most egy lüktetés volt, amit hallott, ha elég közelről figyelt. A kódex dala nem volt kellemes. Sötét, feneketlen és szilánkos, törött üveg és remegés a mélyben, mint sérült latin szavak és mint a bálna énekének egyvelege. De létezett, és most, hogy a Földön voltak, még erősebbé vált, és a nő le tudta nyomozni.
Ez legalább megnyugtató volt. Összpontosított. Leto nagy barna szemekkel bámult rá. Eléggé kölyökkutyaszerűen nézett ki, így emberként, az egész tinédzserkori nyúlánksággal együtt. Hirtelen eszébe jutott, hogy milyen kemény útja volt a Valhallába. – Jól vagy?
Leto pislogott, aztán megdörzsölte az orrát, nem igazán nézett a nő szemébe. – Ó! Igen, ez nem volt olyan… nem éreztem annyira… valóságosnak.
A fulladás, úgy látszik, jobb volt, mint bármi, amit látott a holló úton. Claire felsóhajtott, és elkezdte kicsavarni vizes szoknyáját, grimaszolt, miközben a kócos hajához nyúlt. – Andras hamarosan itt lesz, ha minden jól ment. Hol van Hero?
– Elment törülközőt és valami ennivalót keresni.
Claire félúton megpördült. – Hagytad, hogy elmenjen, egyedül, a Földön, a könyvével együtt?
– Igen? – Leto hirtelen elbizonytalanodott. – Nem ébredtél fel, és aggódtunk, szóval…
– Ó, lefogadom, hogy aggódott. – Claire feltápászkodott, és hátrafordult. Egy sikátorban voltak. – Merre ment? – Leto megmutatta az irányt és Claire megparancsolta neki, hogy maradjon a helyén, mielőtt kirohant az utcára.
A sikátorba torkolódó úttest szélesebb volt, mint maga az útszakasz, de nem sokkal. A vastag falak, amelyeket azért építettek, hogy visszatartsák az óceánt és az azon közlekedő betolakodókat, hatalmas nagyságú homokkőtömbökből álltak, akárcsak a porral borított utcák. A régebbi épületek közül sokuk ugyanebből a homokkőből emelkedett ki, bár látott újabb építményeket is, fényes vakolatúak és acélból készültek, és amelyek úgy kapaszkodtak a vastag falak könyöklőfalaiba, mint kagylók a móló oszlopaiba. Az építészet mindenütt a legfelháborítóbb vonásokat vegyítette össze tucatnyi kultúrából, hogy középkori falakat és minareteket hozzon létre mesebeli nemtörődömséggel.
Az utca forgalmas volt, és arra kényszerítette Claire-t, hogy időt pazaroljon arra, hogy a gyalogosok között lavírozzon. Nyomakodva a tumultus között haladt egy olyan hely fele, ami kikötőnek nézett ki. Ez volt a legközelebbi közlekedési eszköz, ami egy szökésben lévő könyv számára ideális volt, és Claire átkozta magát, amiért feladta a szerszámait. Nem tudta egykönnyen lokalizálni, nemhogy előhívni egy VKK-t a Könyvtáron kívül. Biztos volt benne, hogy Hero is erre számított. Oda láncolna a hőst önmagához, ha…
Az út egy négyzet alakú térbe torkollott. Claire-nek fel kellett küzdenie magát egy szökőkút szélére, hogy átlásson a tömeg fölött. Egy bronzos villanást pillantott meg, így ismét belevetette magát a tömegbe.
Hero-t a taxiállomáshoz vezető sor végén találta. Igyekezett belesüppedni a kabátjába, de az említett kabát bársonyból és szaténból készült, ami nem rejtette el őt a farmer tengerben. Claire megköszörülte a torkát. – Étel és törölköző? Tényleg?
Hero megijedt, de amikor elfordította a fejét, már egy ártatlan mosoly ült az ajkán. – Egyszerűen csak az egészségedért aggódom. Biztos vagyok benne, hogy a következő faluban lesz a legjobb kebab…
Jóképű volt, szimmetrikus arcvonásokkal, és ugyanakkor csábítóan elverhető. – A figyelmességed lenyűgöző. Taxik, tényleg, Hero? Sértve érzem magam – mondta Claire. – Azt hittem, amikor úgy döntöttél, hogy feladod a szavadat, egy kicsit kreatívabb leszel.
Hero keresztbe fonta a karjait, és nagyképűen figyelte Claire-t.
– A taxik túl egyszerűek, egyetértek. Módosítsunk rajta. Mi lenne, ha úgy döntenék, hogy elfutok? Milyen az állóképességed, börtönőr?
Claire már fáradt volt a hajszától, de megpróbálta elrejteni ezt a tényt egy mély sóhajjal. – Már most is VKK vagy.
– És te a hivatal eszközei nélkül vagy. Mennyi időbe telne, amíg visszajutnál a Pokolba ezzel a kis megbízatással, amin épp részt veszel?
– Elég sokáig. De amikor visszajutnék, te akkor is a Könyvtárban kötnél ki, és sok mindenért kellene felelned. Hacsak nem gondolod, hogy soha nem jutok vissza, mert inkábba a Mennyországra fogadsz ebben a kis versengésben. Ez az álláspontod?
A szeme fűzöld volt, fényes és éles, ahogy a nőt tanulmányozta. Claire egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi megfontolja, amit mondott és elszalad. De a mosoly az ajkán elhalványult, és egy kínos köhintéssel lefelé pillantott. Claire mintha látott volna némi színt a férfi arcára vándorolni, amikor Hero felmordult: – Soha nem voltam jó szerencsejátékos.
– Tudtam, hogy okos vagy. – Claire kifújta a levegőt, amiről nem is tudta, hogy visszatartott, és meggyőződött róla, hogy Hero előtte megy.
A férfi sértett hangot adott ki. – Végtelenül nehéz felfogásúnak találom a Mennyország küldönceit.
– Hát, amíg nem próbálsz ellógni, addig igyekszem nem untatni téged.
– Na, ebben biztos vagyok, hogy nem fog megtörténni. – Hero a zsebébe dugta a kezét, miközben visszamentek.
◆ ◆ ◆
Mikor visszatértek a sikátorba, hogy összeszedjék Leto-t, Andras már a fiú vizes fürtjeinél pufogott.
– Ez gyorsan ment – morogta Hero.
– Nem Walter az egyetlen, aki olyan műtárgyakkal foglalkozik, mint a léleklángok. Könnyű megtalálni titeket. – Andras megvonta a vállát.
– Az angyalok nem okoztak neked gondot? – Claire végignézett alaposan a démonon, hátha lát rajta bárminemű sérülést.
– Gyerekjáték. Elmentem, amikor a magas dührohamot kapott. A Pokolban minden rendben van, egyébként.
– Mi ez? – Hero egy nyüszítő hangot adott ki, ami felhívta rá a figyelmet. A férfi két ujja közé szorítva egy nagy pisztolyt lóbált. Olyan grimaszt vágott, mintha döglött állatot szagolt volna.
– Pisztolynak hívják, Hero. A kardod egy kicsit kirívó lett volna egy mobiltelefonokkal teli utcán. A kardod úgy alakult át, hogy illeszkedjen, mint a mi léleklángjaink. – Claire a szemét forgatta. – Vagy mutassam meg, hogyan kell használni? Olyan, mint egy kard. Csak célozz a hegyes végével, és…
– Tudom, hogyan kell használni egy fegyvert – mondta Hero ravaszul, és még egyszer szipogott, hogy ezzel teljes mértékben kifejezze undorát. Meglepő ügyességgel ellenőrizte a fegyvert, majd a kabátja zsebébe dugta. – A múzsa mindenféle harci kézikönyvet tuszkolt elém okítás gyanánt, mielőtt elindultunk. De ez nem jelenti azt, hogy nem sértő választás. A lőfegyverek zajosak és harsányak. Semmi intelligens nincs a használatukban.
– Akkor jól megleszel vele – mondta Andras.
– Ó! Egy szarkasztikus démon. Milyen eredeti!
– Ú, az enyém is megváltozott? – Leto elővett egy ismerős kék öngyújtót és a nap felé tartotta. Még mindig izzott, de láthatóan halványabb volt.
A fénycsóva egy hüvelykujjnyira halványodott, és Claire vállán végigfutott a borzongás. A léleklángok mérése pontatlan volt, de Claire sosem volt elég sokáig kint a Pokolból ahhoz, hogy ez számíthasson. Általában, amikor egy megbízatásra ment, akkor feljegyezte, hogy mikor hagyta el Walter irodáját, és mikor lépett be a Földre. De a Pokolba és a Pokolból való utazások, valamint a Valhallában töltött órák között elmosódott az idő. Claire nem tudott mást tenni, mint homályosan megtippelni, mennyi idejük volt még.
– Semmi baj – mondta Claire komor hangon. – Folytathatjuk, ha mindannyian befejeztük a panaszkodást?
Claire az utca felé mutatott. Leto megalázó pillantást váltott Hero-val, de nem volt hajlandó szót ejteni a kitérőjéről. Claire bízott benne, hogy megoldják maguk között. A kódex dalára koncentrált, a zsebében lévő behívókártya darabjára szorultak az ujjai, és elkezdte vezetni őket felfelé a sikátorba, majd le egy másikba. Végül megálltak egy olyan hely előtt, ami úgy tűnt, hogy a turista negyed egyik fénypontja. A falon lévő térkép alapján Leto beazonosította, hogy hol vannak. – Valletta. Az Máltán van? – Igen. A sziget az én időmben brit kereskedelmi kikötő volt – mondta Claire.
– Úgy tűnik, mostanra a rossz ízlésű öregemberek fellegvárává vált, akik ízléstelen lábbeliket viseltek. – Andras a homlokát ráncolta, ahogy egy köpcös úriember elviharzott mellette, flip-flopja csattogott az ősi kőutcákon.
– Ettől függetlenül… – Claire a falnak támaszkodott. – A kódex lapjai nincsenek itt.
– Azt hittem, ennek az expedíciónak az a célja, hogy megtaláljuk azt a valamit, nem? – kérdezte Andras.
– Képes vagyok rá. – Claire keze lagymatagul intett északkelet felé, ahol a városfalakon túl már látták a macskaköveket, amelyek hömpölygő, száraz vidékre vezettek. – Arra van, de nem indulhatunk el anélkül, hogy pontosan tudnánk, mennyire messze. Még mindig nem értem, hogy az ösvény miért nem közelebb vezeti minket.
Leto figyelme ismét a turistatáblára terelődött. Egy térkép volt kinyomtatva, élénk színekben virított, és cukormázasan aranyos ikonokkal volt ellátva, amelyeken a turisták számára kívánatos látnivalók helyezkedtek el. Ujjai elsodródtak az „Itt állsz” jelzéstől. – Lehet, hogy Mdina lesz?
Claire a válla fölött hunyorgott. – Lehetséges. De lehet bárhol máshol is a vidéken. Lehetetlen megmondani anélkül, hogy közelebb kerülnék hozzá.
– Van egy turistabusz, ami arrafelé megy. – Leto egy vastag kék vonalra mutatott.
Claire óvatos pillantást vetett a busz beállókra, amelyek az utca távolabbi részén álltak, és bosszúsan gondolt a hátrahagyott táskájára.
– Akármennyire is szeretnél turistát játszani, Leto, elfelejted, hogy nincsenek nálam a könyveim, hogy fuvart hamisítsak vagy mesét találjak ki.
Az biztos volt, hogy a tétlenkedő turisták egyenletes sora vásárolt jegyet, amit felszálláskor átadtak a buszon ülő kísérőnek. Claire érezte, ahogy Leto elméje pörög, ahogy végigpásztázta a tömeget, mielőtt megállt.
– Talán van még valamin. Kölcsönkérhetem Hero-t?
– Kölcsönkérni? – kérdezett vissza Hero.
– Nem minden porcikádat. – Leto határozottan pimaszul vigyorgott rá, és megrántotta őt az egyik karjánál fogva, egyre magabiztosabban mozgott. – Csak a mosolyodra van szükségem.
Köszönöm szépen!🥰
VálaszTörlés