25
LETO

Fordította: Jane
Próbáltam leírni mindent az életemről, hogy ne felejtsem el. Hol születtem. A szüleimet. A barátaimat, a szerelmeimet. A férjem, a gyermekem. De minden alkalommal, amikor megpróbálok leírni valamit a naplóba a halandó életemből, a szavak beleolvadnak a papírba, mint a vízjelek. Eltűnnek, amint a tinta megszárad. A napló a könyvtárosok számára készült, nem az emberek számára. Érzem, hogy ítélkezik fölöttem.
De mi történik, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen? Amikor a világ elfelejt engem, és én is elkezdem elfelejteni önmagam? Mivé válok, ha nem leszek más, csupán egy könyvtáros?
Claire Hadley Könyvtáros Tanonc, Kr. u. 1986
Mdina nem tűnt a fiatalok természetes élőhelyének. Unatkozó tinédzserek és kisgyerekek tarkították a bejáratnál folyamatosan áramló turisták sorát, de minél tovább sétált Leto a városban, random befordulva egy-egy keskeny kőfalú sikátorba, annál kevesebb korabeli embert látott. Általában véve is kevesebb embert látott. Az épületek és az utcák ugyanabból a kopott szigetkőből épültek. Vastag járdakőlapok nyelték el a lépteit, ahogyan cél nélkül kanyarodott be. Szigorú táblák lógtak a kereszteződéseknél, amelyek azt hirdették, hogy a város lakói komolyan veszik a Néma Város nevet. Amíg csendben volt, senki sem kérdőjelezte meg, hogy mit keresett egy álmos szemű amerikai tinédzser ilyen messze a turistabuszoktól.
Valószínűleg szerencséje volt, mert úgy érezte, hogy a feje egy nagy olaj paca, ami csak egy lángra vár, hogy belobbanjon.
Sötét és mérgező gondolatok keringtek benne, fájdalommal teli tekervények. Érezte ezeket a sötét gondolatokat már korábban is, amikor behatoltak, leggyakrabban, amikor teljes démoni énjében volt a Pokolban, de nem olyan volt, mint valami mesterséges gonoszság. Amikor korábban érezte, hogy a démoni gondolatokat, akkor olyanok voltak, mint egy számítógépes vírus, ami megfertőzte és megrontotta őt, de lényegében kívülről támadta. A mellkasában forrongó dühöt most nem értette, de természetesnek érezte, ahogy ott lapult, közel a bőréhez.
A kanyargós sikátor egy kis udvarba torkollott. A szökőkútban, ami a közepén állt már egy ideje nem volt víz, de a napmeleg kövek érintése kellemes érzést keltett az ujjai alatt. Nekidőlt, és lehunyta a szemét, hogy lélegezzen. Minél beljebb jutott a városba, annál távolabb került a Pokol kutya visszhangzó üvöltésétől, és annál kevesebb félelem kerítette hatalmába, és csak a saját gondolatai maradtak meg.
Az, hogy kifakadt Claire-re, inkább ösztönös volt, mint tudatos döntés, de a szégyenéből táplálkozni megbocsáthatatlan volt. Claire kedves volt vele, kedvesebb, mint kellett volna. Nem akarta megbántani, de aztán örült neki, hogy megtette, mert annyira dühös volt. Élő dolog volt, ami a zsigereiben forrongott. Annyira belefáradt a csalódásokba, a bántásokba. És ez, valamilyen okból kifolyólag, még mélyebben érintette. Logikusan fel tudta fogni, hogy mindenki a saját hibái miatt került a Pokolba. Tudta, hogy Claire nem csak egy szerző, mert tudott kemény és könyörtelen lenni.
De létezett a bűn és létezett az árulás. A gondolat, hogy eláruljon valakit, aki bízott benne – képek villantak át az elméjén: egy halál, ami a rosszul befektetett bizalom miatt…
Leto a fejéhez kapott, hogy megállítsa a lüktetést. Ez megbocsáthatatlan volt. A legrosszabb bűn. Felbuggyant, a fájdalom forró és ismerős volt, és azonnal bántani mindenkit, aki ilyet tett. Hogy szenvedjenek, ahogyan azt megérdemelték.
Ezt tenné egy démon, nem igaz?
A tenyere sarkát elég erősen a szeméhez szorította, hogy érezze a pulzusát. A fény fellángolt, és a fájdalom valódi volt, ideiglenes alakja ellenére. Leto már nem volt biztos benne, hogy melyik az igazi énje, a démon vagy az ember. Azon tűnődött, hogy egy ponton választania kell-e majd, és hogy melyik a jobb választás.
– Nyugalom. Azokat a szemeket drága pótolni. – Claire lágy hangja hallatán, majdnem feje előre belebukott az üres szökőkútba.
A kőgyűrű túloldalán állt, valahogy parányinak tűnt. A vállai görnyedtek, karjait maga köré kulcsolta, ujjai elfehéredtek, ahogy kapaszkodott önmagába. Törékeny póz volt, emberi. Irracionális módon, ettől Leto torkában düh lángolt fel újra. Elfordult tőle. – Fogadok, hogy össze tudnál varrni, mint a könyveid. A démonokat elég könnyű pótolni.
– Te nem vagy démon.
– És te sem vagy hazug. – Leto utálta a keserűséget a saját hangjában. Claire felsóhajtott. Érezte, ahogy körülnéz, felmérve az üres teret, mielőtt megszólalt volna. – Leto, figyelj, nem kellene elrohannod…
– Vagy mi lesz? – Kicsit ingerülten viselkedett, de nem érdekelte. Ahhoz nyúlt, amiről ösztönösen tudta, hogy fájdalmat fog okozni. – Engem is száműzöl?
– Azok a szavak csak a Pokolban működnek – csattant fel Claire, mielőtt grimaszolt volna. – Úgy értem… Nem. Leto, én soha…
– Soha? Persze, folytasd csak – mondj el mindent, amit halottként soha nem tennél. Eddig olyan jól tartottad a szavadat. – A keze felemelkedett és ökölbe szorította a mellkasánál, hogy elnyomja a szorító érzést. Irracionális volt ez a fekete, sivár érzés, ami a tüdejébe szorult. Nem akarta szabadjára engedni, főleg nem Claire ellen, de úgy érezte, hogy a fertőzés elérte a nyelvét. Szenvedett. – Most mi fog történni? Ellenünk fogsz fordulni: Fogadok, hogy kitalálsz valamit, hogy elárulj minket, csapdába ejts ide, csak azért, hogy elrejtsd a titkodat.
– Ne légy nevetséges! Nem mintha… Én soha nem hazudtam nektek. Én csak nem… – Claire megállt, és az arcán végigvonuló tekintetből ítélve Leto-nak semmit sem kellett mondania ahhoz, hogy ítélkezzen felette. Ő maga tette ezt helyette.
– Nem azt mondom, hogy nem érdemlem meg, Leto – mondta Claire halkan. – Megérdemlem, mindent, amit most érzel. De itt ragadtunk együtt, egyelőre, és ellentétben azzal, amit te gondolsz, én soha nem hagynálak itt. Szóval, ha örökre itt akarsz ülni és gyűlölni engem, rendben van, legyen. Vagy ha soha többé nem akarsz beszélni velem…
Valami savas érzés elsorvadt Leto torkában, és hamuvá alakult, ami szörnyű érzést és ízt hagyott a szájában. Hallotta a suttogást a holló útról. Soha többé nem beszélünk.
– Nem – mondta helyette Leto. – Én csak... Követtelek téged. Mert te… másnak, jobbnak tűntél. Nem tudtam, hova máshova mehetnék, és te… úgy tűnt, hogy törődsz velem.
– Úgy tűnt. – Claire félig bánatosan megismételte a szót. Megfontolt mozdulatot tett a szökőkút körül, lassan és óvatosan. És fáradtan. Kimerültség fátyolozta a szemeit. – Lehet törődni valakivel és mégis kárt okozni. Érezni, törődni valakivel, a legrosszabb fegyver, tapasztalatom szerint. Lehetővé teszi, hogy olyan dolgokat megtegyél, amikről sosem gondoltad, hogy meg tudod tenni, és olyanokat is, amelyekről nem gondoltad, hogy meg fogod tenni. Mindezt valaki más szeretetéért. Ez egy olyan csapda, amelyet elkerültem Beatrice óta, egészen mostanáig.
Valami komolyság, valami könyörgés lágyította meg az arcát, amikor ránézett a férfira. A Pokol Könyvtárának könyvtárosa soha nem volt lágyszívű, de Claire, időnként azzá vált. Ez volt az utolsó csepp, ami Leto utolsó haragját enyhítette. Kiszivárgott belőle, mint egy olajfolt, hirtelen üres, de maszatos érzést hagyva maga után. Nem volt biztos benne, hogy ragaszkodni akar-e hozzá, vagy elengedni. A vállai megrogytak. A hangját inkább elveszettnek, mint dühösnek érezte, amikor újra megtalálta.
– Hogyan bízzak benned?
Claire leült mellé, és komolyan végiggondolta a kérdését. – Azt hiszem, álnokság lenne ezt kérni tőled. Kössünk egy alkut.
Leto a szemét forgatta. – Ne fárassz! A felnőttek csak akkor mondják, hogy „kössünk alkut”, amikor szükségük van valamire, amit nem tudnak megindokolni.
Claire homlokráncolása mosolyra húzódott a szája egyik szegletében. – Úgy tűnik, a tinédzser emlékeid szépen a felszínre törnek.
Leto unott pillantást vetett rá. – Ez is sértő.
– Hát, legyen. Sajnálom. Régen volt már, hogy én… – Claire a vállát a férfi vállához simította. Megnyugtató érzés volt. – Nem kell bíznod bennem. Csak dolgozz velem. Adj esélyt, hogy helyrehozzam a hibákat, amelyeket elkövettem. Vissza kell mennem a Könyvtárba. Valami nem stimmel ezzel az egész helyzettel. A kódex, az, hogy Beatrice éppen itt volt, még te is…
– Már tudtam, hogy nincs igazam.
– Tökéletes vagy – csattant fel Claire, és a védelmező hevességtől Leto elmosolyodott, még ha csak egy kicsit is. A nő tévedett – mindenben, ami a sikoltozó szívében volt, tudta ezt – de jelentett valamit, hogy a nő elhitte. – Úgy értem, hogy mindez egyszerre történik. Véletlenek nem történnek, a Pokolban nem. Brevitynek már kellett volna jelentkeznie, ha a Könyvtárban minden rendben volt. Valami más történik, és a mi kis családunk összes tagja közül most benned bízom meg a legjobban.
Szükségem van rád.
Leto megfordult, és azon kapta magát, hogy nagyokat pislog, hogy feldolgozza a hallottakat. Claire jól bánt a szavakkal, hajlamos volt a zavaros, kusza beszédekre, mint egy tanár, megspékelve könyvtárosi tekintéllyel és tudományos kontrollal. De ennek a kérésnek volt egy kendőzetlen, nyers magja. Őszinte és könnyedén sebezhető. Leto érezte, hogy a világ csendben átrendeződik körülötte, hogy ezt számonkérje. Összezavarta, és már nagyon belefáradt a zavarodottságba.
Claire tévedett vele kapcsolatban. Tévedett az emberi mivoltával kapcsolatban, ami még lakozott benne. Törődött vele, és ezzel a törődéssel bántotta az embereket. De próbálkozott. Csapdába esett, talán még jobban, mint ő. A Könyvtár és a Pokol olyanok voltak számára, mint egy lánc és béklyó a nyakán, de ő sosem adta fel a próbálkozást. Soha nem nézett vissza. Leto kétségbeesetten vágyott erre. – Mikor indulhatunk?
Claire ajka megrándult a hangjában lévő panaszos hangra. Feltételezte, hogy nevetséges volt: a gondolat, hogy egy lélek alig várja, hogy elhagyja a Földet, és a Pokolba menjen. A nő nem látta, hogy valahányszor a Földre mentek, úgy tűnt, hogy a férfi még jobban összezavarodott, úgy érezte, hogy kétfelé szakad. Aggódott, hogy még egy erősebb rántás talán teljesen felszakítja a varratai. Csak a Könyvtár tartotta össze.
– Vissza akarsz menni? – kérdezte Claire óvatosan.
Leto megvonta a vállát. – Nem gondoltam, hogy van más választásom.
– A léleklángjaink elfogytak, és a Pokolkutyák a lelkünkre pályáznak. Enyhén szólva is nehéz lesz a falakon kívülre lépni anélkül, hogy el ne pusztulnánk. Azt mondanám, hogy a kétségbeesés kiszélesítette az alkupozíciónkat. – Claire egy enyhe mozdulatot tett: az udvar felé, az elhalványuló alkonyat felé. – Mit akarsz valójában, Leto?
Egyik körme fityegett, a hüvelykujjával piszkálta, miközben gondolkodott. Ez egy olyan kérdés volt, amit senki sem tette fel neki – a Pokolban sem, és Leto viszonylag biztos volt benne, még emlékek nélkül is, hogy még éltében sem kérdezték meg ezt tőle túl gyakran. A választás egy kissé idegtépő volt. – Azt akarom… hogy utat törjek magamnak. És azt hiszem, én… tudást akarok. Nem bírom ki, ha nem tudom. Ezek az érzések, amiket érzek, nem tudom... melyik részem…
– A Pokol nem igazán segít ezen. Különböző okok miatt küldjük oda a lelkünket, de… tudnod kellene – mondta Claire halkan, és egy komolyan gondolattól ráncba szaladt a homloka. – A birodalmak szeretik a pangást. Minél tovább vagy ott, annál nehezebb lesz, hogy máshol lásd magad. Megvan rá a módja, hogy beszivárogjon.
Ez nem hangzott túl megnyugtatóan. Leto az alsó ajkát rágcsálta. – Én csak tudni akarom, hogy ki voltam. Ki vagyok. Erre itt nem fogok választ találni.
Claire oldalra döntötte a fejét, mintha magába szívná a hallottakat, majd bólintott. – Elég tisztességes kérés. Csak túl kell járnunk a Pokolkutyák eszén.
Úgy jelentette ki, mintha ez egy egyszerű lépés lenne, de nem tett semmilyen mozdulatot azt illetően, hogy felálljon. A csend jó társnak bizonyult, ahogy a kőlapokat hosszabb ideig bámulták, mint amennyit valószínűleg megérdemeltek volna. Leto érezte, hogy a mellkasában lévő feszültség oldódik és megkérdezte: – Szóval, a lányokat szereted?
Claire arcára mosoly kúszott, és felkuncogott. – Szeretem… az érdekes embereket. Mindenkinek megvan a maga bája. A részletek sosem számítottak számomra.
– Szóval te pán vagy?
– Pán?
– Pánszexuális – magyarázta Leto.
– Ez egy fogalom lett már? – kérdezte Claire, és eltartott egy pillanatig, mire Leto-ban újra életre kelt a felismerés. Egy újabb szó, egy újabb emlék. Claire tanulmányozta az arcát, és megnyugodott. – Emlékszem, hogy szerettem, néhányszor. Egy nagyon kedves férfihoz mentem hozzá éltemben. Még egy lányunk is volt.
– Egy lányod? – Leto-t ez váratlanul érte.
– Ő volt… – A könnyedség eltűnt az arcáról. Claire a homlokát ráncolta. – A fenébe. Már nem emlékszem a nevére. A saját lányom. – Valamiféle bánat villant fel az arcán, de ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Megköszörülte a torkát. – Az emlékek a Pokol másik áldozatai. Minél inkább elfelejtenek a Földön, annál inkább elfelejted önmagad. Ez lehet áldás vagy átok.
Claire tekintetének fénye elhalványult, sötét lett, mint a szürkület, amely kezdett letelepedni a térre. – Nos, már rendelkezem ezzel a problémával – mondta Leto, remélve, hogy felvidítja a nőt. Amikor sikerült elérnie a célját, apró győzelemnek érezte. Ringatózva leguggolt. – Nem mintha ezt az egészet elfelejteném. Nem kellene visszamennünk, asszonyom?
Claire erre mély, morgó sóhajtást eresztett meg. – Ó, a fenébe is, vissza kellene. A hősök valószínűleg megint egymás torkának estek. – Legyintett egyet, és Leto segített neki talpra állni. – És még mindig nem mondtam el, hogy miben szeretném a segítségedet kérni. Beszéljünk útközben.
◆ ◆ ◆
Beatrice lakásának első szobájában már káosz uralkodott a kutakodástól, és most úgy tűnt, hogy egy nagyon lusta párbaj színhelye lesz. Beatrice az íróasztala szélén ült, és érdeklődést színlelt a kezében tartott könyv iránt. Úgy tűnt, egyáltalán nem vette észre a hunyorgó tekintetet, amelyet Hero küldött irányába. A férfi az ajtó melletti falnak dőlt, és kihúzta magát, amikor Leto visszatért Claire-rel. A Kutyák újra szagot fogtak, amikor a célpontjaik közelebb értek a falakhoz. Az időnkénti morgások megremegtették Leto lába alatt a padlót, és a hideg futkosott a hátán tőle. Legalább már nem vetették magukat a védőrácsoknak.
– Csak az időt vesztegetitek a visszautasítással – mutatott rá Hero, és úgy tűnt, hogy valamilyen vitát folytatott Beatrice-szel, amíg ők távol voltak.
– A börtönőr nagyon kitartó, ha a könyveiről van szó. Én már csak tudom.
– Túlságosan közhelyes vagy ahhoz, hogy az ő könyvei közé tartozz. – Beatrice megnyalta a hüvelykujját és lapozgatta a könyvecskéjét. – Őszintén szólva meglep, hogy hagytál még valakit megszökni, Claire.
– Nem „engedett” semmit. Én szabadítottam ki önmagam. Segítség nélkül – mondta Hero.
– Milyen okos vagy. Pedig azt mondják, mi, hősök nem vagyunk okosak. – Most Beatrice-on volt a sor, hogy hunyorogva ránézzen. Egy tintafoltos ujját az állához tette. – Azért furcsa dolog. Hero-nak szólítani téged.
Leto most már eléggé ismerte Hero-t ahhoz, hogy biztosan megállapíthassa, ez felbosszantotta. Egy rándulás futott végig az állkapcsában. Hero tekintete Claire-re, majd vissza villant. Nem kekeckedett Beatrice-al egy újabb versengő pillantással. Apró remegő mozdulatokkal túrt bele a hajába. – Pont annyira jó név, mint bármelyik másik.
– Tényleg? – Claire unott arckifejezéssel várta ki a farokméregetési versenyt, aminek hatására Leto elfojtott egy vigyort. Claire kihúzta magát. – Ha ti ketten végre végeztetek... Van már valami hír Andrasról?
Hero megrázta a fejét, Claire pedig felsóhajtott. Átment a szobán, és kikapta Beatrice kezéből a könyvet, amit pajzsként használt, hogy elrejtőzzön mögötte. – A kódex, Bea. Sürget az idő.
– Pontosan az idő az, amire gondolok. – Beatrice hallgatott, de összefonta a karját egy olyan mozdulattal, amely tökéletesen utánozta a szerzőjét, és farkasszemet néztek. – Nem foglak visszaküldeni.
– Így is, úgy is visszamegyek a Könyvtárba. Ott van rám szükség. Az egyetlen kérdés, hogy magammal kell-e vinnem téged, vagy sem.
Beatrice görnyedtsége konoksággá merevedett. – Nem megyek vissza. Előbb adom oda az angyalaidnak.
Claire mosolya elhűlt. – Azt majd még meglátjuk.
Egy szívdobbanásnyi csend következett, amely azzal fenyegetett, hogy megfagyasztja a levegőt. Leto köhintett.
– Éhes vagyok. Használható a konyha, vagy…?
– A folyosó végén. Szolgáld ki magad. – Beatrice nem szakította meg szemkontaktust Claire-rel, csak maga mögé legyintett a kezével.
– Gyere, Hero. Ennünk kéne valamit, amíg még emberi ízlelőbimbóink vannak – mondta Leto.
– Jaj, nem! Ez az erőméregetés túl jó ahhoz, hogy kihagyjam. – Hero, felocsúdva a korábbi hangulatából, egy pillantást vetett Claire-re és a hősére. – Mint egy bika és egy téglafal.
– Feltételezem, hogy ebben a forgatókönyvben én vagyok a bika – mondta Claire.
– Még a kis süteményekért sem? Azt mondtad, hogy szereted a cukormázas süteményeket – mondta Leto.
Hero végül hagyta, hogy eltereljék a figyelmét. – Máltai sütemények?
– Igazából a Little Debbie-k. Azt hiszem, láttam egy dobozzal korábban, amikor a keresgéltünk. Gyerünk! – A beszélgetés során sem Claire, sem Beatrice nem mozdult. Alig pislogtak, pillantásuk közrefogta a megosztott fájdalmukat. Leto teljesen megkönnyebbült, amikor Hero hagyta magát kivezetni a szobából. Végigsétáltak a folyosón, és otthagyták a könyvtárost, hogy szembenézzen a saját hősével.
26
CLAIRE
Fordította: Jane
Mennyivel könnyebb lenne, ha mindenki ismerné a szerepét: a hős, a segéd, a gonosztevő. A könyveink rendezettebbek lennének, és a lelkünk kevésbé lenne viharvert.
De akár vér, akár tinta csörgedezik az ereidben, senkinek a története sem egyszerű.
Gregor Henry Könyvtáros, Kr. u. 1982
Lassú mozgású földrengés volt, a föld ingása és remegése a lába alatt, tökéletesen időzítve a mély, feneketlen üvöltéssel, amely a város vastag falain keresztül is átjutott, libabőrössé tette. A Pokolkutyák nem fáradtak el. Claire tudta, hogy nem fognak, de különbség volt aközött, hogy elméletileg megértette egy halhatatlan, fáradhatatlan, a Pokolból származó, megingathatatlan szörnyeteg létezését és a között, hogy az üvöltése a nyakába zúdította a vakolatot.
A véget nem érő remegés, ahogy a fenevadak Mdina falainak vetették magukat, ahogy a tüdejébe szorult levegő megremegett minden egyes alkalommal, amikor vonyítottak, ahogy a pulzusa emelkedett és süllyedt a morgásuk hallatán, mindez felkorbácsolta és megtépázta az idegeit. Lehet, hogy előbb törik porrá meg az épelméjűsége, mint a Néma Város falai. A könyörtelen ritmus szédítő volt.
Ezért volt egyszerre megkönnyebbülve és bosszús is, amikor Beatrice megtörte a csendet.
– Van valamim a számodra. – Egy ismerős könyvet emelt le az asztalról, bőrkötéses és kopott, mint minden befejezetlen könyv. Beatrice óvatosan a kezében tartotta, az arcán sebezhető bizonytalanság tükröződött, ami idegen arckifejezés volt egy hőshöz képest. Úgy figyelte Claire-t, mintha egy állat lenne, akit a hirtelen mozdulatokkal elijeszthet.
Claire keresztbe fonta a karját. – Hacsak nem a kódex lapjai, akkor nekünk nincs miről beszélnünk.
Tintafoltos ujjai reflexszerűen a könyvre fonódtak. – Az volt a benyomásom, hogy egy könyvtárosnak kötelessége van a könyvei iránt. – Beatrice hangja semlegesen csengett. – Azt reméltem, hogy hajlandó leszel megnézni az enyémet, amíg itt vagy.
Claire dühe minden igyekezete ellenére megingott. – Megsérült a könyved?
– Csak meglazult a kötés. Harminc év a Földön megviseli a testet. Nem akarom megkockáztatni, hogy bármelyik oldal elvesszen belőle.
Claire erre összeszorította az ajkát. A régi bűntudat és kötelességtudat árnya rángatta a lelkét.
– Megjavítom, a kódex lapjaiért cserébe.
– Az a Claire, akit én ismertem, kedvességből tette volna.
– Az a Claire, akit te ismertél, megölte az egyetlen barátját elvakultság és rajongás miatt. Reméljük, hogy azóta sok minden megváltozott. – Előre billentette az állát. – Akkor megteszem egy szívességért cserébe.
– Mindketten tudjuk, hogy ez több volt, mint rajongás – erőltette Beatrice. Megrázta a fejét. – Csak beszélgetni akartam.
– Akkor nem okoz gondot, ha a szükségleteid és vágyaid többé nem érdekelnek. – E szavak ellenére Claire kikapta a könyvet Beatrice kezéből, és a szétfoszló fonalat piszkálta. Valami összerándult benne egy sérült könyv látványától, különösen a sajátja láttán. – Gondolom, hogy nincs hagyományos vászoncérnád jelenleg.
– Máltán bármit lehet kapni, ha tudod, kitől kell kérni. –Beatrice a nemrég rendbe tett íróasztala felé intett. – Skarlátvörösre festett, kézzel húzott, ahogyan szereted. Az alsó fiókban.
Claire leült az íróasztal mögé, és elkezdett kotorászni a fiókban, előhúzott egy gondosan feltekert piros cérnát, vastag tűket és egyéb könyvkötészeti anyagokat. Az ismerős érzés furcsa szúró megnyugvást hozott.
Beatrice közelebb lépett hozzá, az íróasztal szélére támaszkodva. Érezte a nő sötét tekintetét, ahogy követte a kezét, miközben előhúzott egy különösen élesnek tűnő szikét és tűt. Beatrice arcáról eltűnt a szín, a válla megmerevedett, és egyenesen előre nézett.
A könyvek néha finnyás betegek voltak, de ez megfelelt Claire-nek. A könyvre összpontosított, és el kezdte vizsgálni a könyv kötésében lévő feszültséget. A stressz lassan elpárolgott a vállaiból, ahogy ritmusba lendült, tintafoltos ujjait végigfuttatta a cérnaszálakon, gyorsan haladva a felmérésen a rutinja miatt.
Bizonyos értelemben megnyugtató volt. A könyvek mindig is egyszerűbben kezelhetőek voltak így. Pusztán csak papír és bőr. Egyszerű, fizikai, kézzel fogható. De, mint az emberek, a könyvek is ritkán maradtak ebben az állapotban. A történetek sosem csak a tintával írt sorokban éltek.
Beatrice egyenesen előre nézett, de hosszú, bőrkeményesedéses ujjaival türelmes ritmusban dobolt az asztalon. – Úgy tűnik, barátokat szereztél. Ők… kedvesnek tűnnek.
– Egy démon, egy megtört hős és egy amnéziás. Ha kedveset akarsz, akkor ismerd meg az asszisztensemet. – Claire megigazította az asztali lámpát, hogy jobb legyen a fényviszony. – Szerencséd van. Úgy tűnik, a fejléc megkopott, és csak meg kell húzni. Jól van. Nem volt időm vagy erőforrásom egy teljes újrakötésre. – Óvatosan dolgozni kezdett a bőrborító és a könyvgerinc között.
Beatrice visszahőkölt a bőr nyikorgása hallatán. – Eléggé megbízol bennük ahhoz, hogy velük utazz.
– Bizalom, amely szükségből fakadt. – Claire befejezte a bőrborító megmunkálását, és egy vastag köteg erős pergamenlapot hagyott maga után, melyeket cérnával és ragasztóval fűztek össze. A kötés nagy részét figyelmen kívül hagyta, és a gerinc tetején lévő finom, kopottas cérnavonalra koncentrált.
Szaggatott hangok töltötték be a nehéz csendet. Beatrice hangja alig volt hangosabban, mint a cérna szakadása. – Tényleg nem gondolkodtál el azon, hogy maradj?
A kérdés olyan panaszos volt, de a válasz annyira nyilvánvaló. Claire ráncolni kezdte a szemöldökét, de a befejezetlen női karakter túlságosan el volt foglalva a cipője tanulmányozásával, hogy ezt észrevegye. Visszafordította a figyelmét a könyvre. – Szóba sem jöhet. Ha maradok, még rosszabb dolgok fognak történni. Vagy a Pokolkutyák fogják ledönteni a falakat, vagy az angyalok fognak bejutni. Egy időzített bombán ücsörögsz. Totálisan értelmetlen.
A szeme sarkából látta, hogy Beatrice válla megrándul. – Úgy terveztük, hogy sokkal rosszabb dolgokkal is szembe kell néznünk. Együtt.
– Nos, nem éppen együtt menekültünk el, ugyebár? – Claire hangja csípőssé és keményebbé vált, mint azt Beatrice megérdemelte volna, de a lány úgy döntött, hogy inkább a színes fonalcsomókra összpontosít, mintsem a lány reakcióját figyelte volna.
– És ebben tévedtem.
– Igen. Úgy tűnik, azért elég jól alakultak a dolgaid. – Egy ördögien gonosz érzés lángolt fel a mellkasában. Claire igyekezett nem túlságosan meghúzni a cérnát, és kényszerítette a kezét, hogy lazábban dolgozzon. Sokat segített, ha azt képzelte, hogy Beatrice száját varrja össze.
Beatrice egy pillanatig csendben volt, olyan csendben, hogy Claire azon tűnődött, vajon megint eltűnt-e a könyvébe. – Nem tudod, hogy kivel utazol.
– Azt hiszem, hogy én jobban ismerem őket, mint te.
– Tényleg?
A mód, ahogy Beatrice beszélt, arra késztette Claire-t, hogy összevonja a szemöldökét. Amikor felnézett, Beatrice a fény felé billentette az állát, és profilból látta őt. – Ha nem tudlak meggyőzni, hogy maradj itt, akkor tudnod kell, hogy kik a teremtmények, akiket barátoknak hívsz.
Claire habozott. – Ha Andrasról van szó, én…
– A karakterről.
A zavarodottság elhallgattatta Claire-t. – Mi van Hero-val?
– Mondott valami konkrétumot a történetéről? A szerepéről, amit játszik?
Beatrice az íróasztalt tanulmányozta, szándékosan nem nézett a saját könyvére. – Ő nem egy tipikus karakter, igaz?
Claire elkomorult, és visszafordult a munkájához. Hiányzott belőle a türelem, ami a kicsinyes féltékenységhez kellett, legyen szó könyvről vagy sem. – Őrjítően idegesítő. Azt mondanám, hogy ez a fő hősies tulajdonsága. Ez és az arccsontok.
Beatrice köhintett és megrázta a fejét. – Elfelejtem, hogy a könyvtárosok csak a külsőségekre támaszkodhatnak. A külsejével megtévesztett téged.
Claire összehúzta a szemét. – Mire akarsz kilyukadni?
Beatrice szája összeszorult, miközben mérlegelte a szavait. – A külsőségek megtévesztőek lehetnek. A legszebbek mind csalfák. A könyvén kívül és belül is.
A könyvében? Mintha ez számítana: a karakterek hűek voltak ahhoz, amilyeneknek megírták őket, legalábbis eleinte, és igaz, Hero kezdett szokatlanul szokatlan viselkedést mutatni, de ez a szennyeződésnek tudható be. Értelmes feltételezés volt, hogy a sérülés eltorzította őt. Kevésbé kedvessé, de kegyetlenebbé tette. Kevésbé nemessé, inkább kapzsivá. Hiú, önző, megbízhatatlan, szarkasztikus – tény, Claire fel tudná sorolni az összes hibáját. A hozzáállása sokkal inkább önző volt, mint… Claire abbahagyta az öltést, és letette a tűt. Ó, egy átkozott bolond volt. Gondolkodott, forgatta a gondolatot a fejében, és kibélelte tettekkel és az emlékekkel.
Aztán óvatosan, megfontoltan, pragmatikusan összegyűjtötte a következményeket és eltette őket későbbre.
Beatrice nyilvánvaló szánalommal figyelte őt. Egy kéz nyúlt felé, finoman és röviden végigsimított a vállán, amitől Claire megfeszült. – Felfogod a veszélyt? Nem bízhatsz a természetében. Add meg neki a legkisebb lehetőséget, és átváltozik…
És óvatosan, megfontoltan, pragmatikusan, Claire elvesztette a türelmét, az aggódó ex szerelmesek iránt.
A bőr csattant a tenyere alatt, ahogy a könyvborítót a helyére csúsztatta és Claire azon kapta magát, hogy talpra pattan. Eléggé erővel hajolt át az íróasztal fölött, hogy Beatrice megijedt.
– Pontosan nulla jogod van arra, hogy kioktass engem a bizalomról. Hallgass rám, és jól figyelj, mert bár nem kellene magyarázkodnom a saját teremtményemnek, csak egyszer fogom elmondani. Én nem vagyok egy bajba jutott leányka, akinek megmentésre van szüksége. Nem te vagy a hős ebben a történetben, és pokolian biztos, hogy nem te vagy az én fényes páncélba bújtatott lovagom. Nem… – Claire vicsorgott, amikor Beatrice próbált megszólalni. – Soha nem is voltál az! Nézz magadra, és használd végre egyszer a tintás agyadat! Ugyanaz a haj, ugyanaz a szempár. Fogadok, hogy még az osztrigát is szereted, és utálod a salátákat. És nem azért, mert én vagyok a szerződ. Azért tudom, mert amikor megálmodtam a történetedet, nem az a nő voltál, akit szeretni akartam, hanem az a nő, aki lenni akartam.
Kifutott a szín és a vér Beatrice arcából. A szája tátva maradt.
– Az nem lehet…
Claire nem állt le. Ez egy tátongó seb volt, és Claire meg akarta sebezni, valakit, bárkit. Már csak azért is, hogy ne csak neki fájjon. – Én magam, ahogy lenni szerettem volna, egykoron. Független, kompetens, művelt és gazdag, a család állandó elvárásai felett állva, és legfőképp mentes a társadalom szabályaitól. Miért ne akartam volna ezt? Férfinak kellett volna alkotnom téged, amikor megvolt rá a lehetőségem.
Abban a pillanatban, hogy a szavak kicsúsztak a száján, Claire már meg is bánta őket. Beatrice visszahőkölt, mintha megütötték volna, ajka ijedt fintorba görbült, miközben ellökte magát az íróasztaltól. Egy lépést hátra tántorodott, elvesztette a természetes kecsességét.
– A francba. – Claire erősen rágta az arca belső oldalát, miközben szidta magát. A keze megdermedt a könyvön. – Bea, nem úgy értettem.
– Tudom, hogy értetted. – Beatrice hangja törékeny volt.
– Nem, úgy értettem – ahogy a világ volt, amikor én éltem, ahogy a családom volt, én csak úgy értettem…
– Felfogtam. – Beatrice állkapcsa összeszorult, és nem volt hajlandó Claire szemébe nézni. – De a nő, akit szerettem, nem mondta volna ezt.
A fájdalom sistergett a levegőben, keserűen, mint a hamu. A bűntudat, sikamlósan és hidegen, lecsapódott Claire gyomrában. Sóhajtott, és egy pillanatra megdörzsölte az orrát, mielőtt előrébb lépett. – Pontosan ez a lényeg. Már nem vagyok az a nő. Nem vagyok az a magányos lélek, akit elvarázsoltál a Könyvtárban. Én vagyok a könyvtáros. Nincs szükségem a védelmedre vagy az aggodalmadra. Nem kívánatos.
Beatrice a homlokát ráncolva nézte a kettejük között az asztalon heverő könyvet, mintha hirtelen egy másik történetben találta volna magát. – Ez most már nem számít, hogy ki vagy. Te magad mondtad, hogy a Pokol…
– Ha úgy döntök, hogy el akarom hagyni a Könyvtárat, a saját felelősségemre távozom. Ez nem egy mentőakció. Nem én vagyok a küldetésed. Sajnálom. – Claire nem volt hozzászokva, hogy kedves legyen, de Beatrice kedvéért megpróbálta.
Tükröződő fájdalmat érzett, ahogy a nő vállai megroskadtak. Beatrice elfordult, és nehézkesen leült az asztal szélére. Feszültség gyűlt a hátában, ahogy üres tekintettel nézett kifele az ablakon.
Claire várt egy pillanatot, amíg biztos lehetett benne, hogy a hangja visszanyerte a magabiztosságát, mielőtt rátért volna a lényegre. – Az én feladatom a kódex elveszett darabjainak visszaszerzése. A javításaiddal már majdnem készen vagyok – a borítót magad is leragaszthatod. Most pedig elmondanád, hogy hol vannak, mielőtt az egész Menny és Pokol ránk szakad?
Beatrice egy hosszú pillanatig mozdulatlan volt, elég sokáig ahhoz, hogy Claire elkezdjen kételkedni abban, hogy válaszolni fog. Aztán észrevétlenül bólintott. – Nézd meg hátulját.
Claire egy pillanatig elemezte a szavakat, mielőtt rájött volna a jelentésére, és tátva maradt a szája. A tekintete a régi, befejezetlen könyvre esett, ami a kezében volt. Megfordította a könyvet, és addig lapozgatta a hátsó oldalakat, amíg egy összehajtogatott még régebbi papírokból álló köteg ki nem esett belőle. – Megtartottad őket a saját könyveddel együtt. Így amikor megkértél, hogy javítsam meg…
Beatrice hideg, életlen kuncogást adott ki. – Még egy bolond is tudja, hogy az ilyen veszélyes dolgoknak hol van a helyük. Te vagy az egyetlen, akire rábíznám őket. És magamat is.
Mint a tűzből felcsapó hő, úgy suttogott az erő a lapok körül, suttogások sötét, meg nem történt eseményekről és dolgokról. Claire egy pillanatig csak bámulta, aztán nagyon óvatosan a szoknyája szélét a könyv megmaradt lapjai köré tekerte.
– És most mit fogsz csinálni? – kérdezte halkan Beatrice.
A lapokat súlyosnak és melegnek érezte a csípőjén lévő zseben keresztül. Claire megtörölte a kezét, amikor befejezte a lapok elhelyezését, de a maradék rettegést nem tudta eltüntetni a bőréről. Az ajkai kemény vonallá húzódtak. – Elmegyünk. De előbb beszélnem kell egy hőssel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése