21 - 22. fejezet

 

21

LETO

Fordította: Jane

Vannak repedések a világban. Így kerülnek a műtárgyak az Arcane Szárnyba. Így csusszannak át a múzsák a félig feledésbe merült dalok hangjain. A világ átjárható, és az elme is.

Vannak apró repedések a világban, és vannak nagyok is. Remélem, találtál egyet, ami elrejt téged, B. Egy olyant, ami teljesen elbújtat.

Soha többé nem akarlak látni.

Claire Hadley Könyvtáros, Kr. u. 1989

– Ez megalázó volt – motyogta Hero.

– Nézd másik szemszögből – szebbé tetted a napját. – Leto megingott a busz hánykolódása miatt, és érezte, hogy vigyora mindjárt felszínre tör. Furcsa érzés volt, fájt tőle az arca. Persze, nem emlékezett rá, de úgy érezte, mintha a nevetés olyan valami lenne, amit nem csinált már egy ideje. Egy felemelő érzés rángatta belülről, egy pillanat erejéig elfojtva és lenyugtatva a démoni érzékeket. Ez segített neki, hogy elkezdjen emlékezni dolgokra, emberi dolgokra. Mint a tinilányok és az internet.

Ami jól jött, amikor a zavarodott Hero-nak el kellett csábítania a jegyárust. Segített Claire-nek, és ami még fontosabb, jól érezte magát.

Leto jól szórakozott. Biztos volt benne, hogy ez valami olyan volt, amit démonok nem tehettek. Ez egyfajta kielégítő botrányként csapódott le benne.

– Ő tett nekem javaslatot és ő nyomult! – nyafogott Hero. – Mintha egyáltalán szívesen beadnám a derekam, mint valami olcsó…

– Megkérdezte, hogy fent vagy-e a Tumblr-en. Ezt bóknak kellene venned; a lányok sosem akarják megosztani a Tumblr-jüket a pasikkal. Jézusom, nyugi. – Leto szünetet tartott, egy gondolat erejéig. – Talán ha visszamegyünk a Könyvtárba, keresnünk kellene nektek néhány befejezetlen könyvet az internetről. Biztos van valami, amihez Doctorow nem fért hozzá, talán. Várjunk csak… a Könyvtárban egyáltalán van Wi-Fi?

Claire felé fordult válaszért, de a könyvtáros görnyedten ült, és az ablakon keresztül bámulta a kemény agyagbarázdákat, amelyek elsuhantak mellette. Leto nem tudta pontosan hogy egyáltalán hol van Málta, azon kívül, hogy a Földön, de azt tudta, hogy borzalmasan nagy volt a hőség. És ez sokat elmondott, hiszen a Pokolból jött. A forróság elöntött az utakat, ami a buszt arra késztette, hogy minden göröngyöt és lyukat fog kocogtató vonalban átéljen. Leto, és mindenki más a buszon, az ülésbe kapaszkodott.

Mindenki, kivéve Claire-t. A „dal”, amit követett, úgy tűnt, gondot okozott neki. A nő ringatózott a busszal, csukott szemmel és összepréselt ajkakkal koncentrált. Miután sorozatban harmadszorra is majdnem felborult, Hero valamit motyogott az orra alatt. Belökte a lányt egy szabad helyre, ügyesen figyelmen kívül hagyva Claire halálos pillantását.

Újabb megművelt mezők, poros háborús emlékművek, művészi enklávék között lavíroztak, míg végül egy domb mellett elkanyarodtak egy ősi, fallal körülvett város felé. Claire rövid lélegzetet vett, és a szeme ismét felpattant. – Itt van.

Andras hunyorogva nézte a sofőr feje fölött világító táblát. – Mdina, ahogy az eltévelyedett mondta. Biztos vagy benne?

– Az eltévelyedettnek van neve, tudod – mondta Leto.

Claire bólintott, miközben a szeme céltalanul meredt ki az ablakon. – Itt van.

Kiszálltak a buszból a többi turistával együtt. Egy egyenes zöld parkban voltak, amely kitöltötte a teret egy modern – ha valami, amit az elmúlt háromszáz évben építettek modernnek lehetett nevezni –, külvárosi rész és a város vastag, ősi falai között. Mint minden turistaállomáson, itt is számos különleges túraajánlatot és „csak ma” ajánlatot kellett visszautasítaniuk az utcai kufároktól, miközben átvergődtek rajtuk. Egy modern város épült a régi létesítmény körül, élénk színű műanyagból és fémből készült épületek vettek körül egy a poros kőközpontot.

Leto megnézte a brosúrát, amelyet az idegenvezető osztogatott. – Néma Városnak hívják. Teljesen befalazták, hogy megvédjék a fosztogatók és… Hú, azt hiszem, az egykoron egy vizesárok volt?

Egy alacsony kőkorlát fölé hajolt, hogy megnézzen egy mély, zöld szakadékot, ami a falak tövében terült el, mielőtt Hero a gallérjánál fogva visszarántotta volna.

– Ledobhatlak oda, hogy közelebbről is megnézd.

Leto elvigyorodott. – Félsz és ideges lesz a magasban, Hero?

– Persze, hogy nem. Most pedig ne hajolj át a tátongó, halált okozó mélység fölé. – Hero elegánsan hazudott; ezt Leto-nak el kellett ismernie.

Egy zömök kőhíd ívelte át az egykori vizesárkot, és a városba vezetett. Andras félúton járt, amikor Claire homlokát ráncolva megállt a sűrű homokszínű falak előtt.  – Ez problémát fog okozni.

– Nincs időnk a problémákra, kölyök – mondta Andras.

– Nagyon sok mindenre nincs időnk, amivel mégis kénytelenek voltunk megküzdeni – mondta Claire mogorván, és olyan pillantást vetett Hero felé, hogy Leto örült, hogy nem neki címezték. – Ez nem… ez csak furcsa. Még mindig hallom. A kódex lapjai valahol itt vannak a városban. De minden zavaros, elnémult. Elmosódottá vált.

– Talán nem véletlenül hívják Néma Városnak? – kérdezte Leto.

– Badarság. – Claire önkéntelenül is a vállához nyúlt, ahol táskájának kellett volna lennie. A mozdulat közepén megtorpant, és úgy tűnt, hogy eszébe jutott a hiánya, és felsóhajtott. – Ez nevetséges – senkinek sem lenne szabad ezt végig csinálnia megfelelő felszerelés nélkül. Soha nem lett volna szabad…

– Segíthetek, asszonyom?

Leto megijedt a hangtól. Egy apró, olajbogyó bőrű férfi jelent meg Claire könyökénél, aki vélhetően Mdina széles bejárat felől tévedt arra felé. Mintha csak rájuk várt volna.

Ez persze lehetetlen volt. Nem tűnt gyanúsnak. Úgy nézett ki, mint a legtöbb helybéli, kifakult pólót és farmert viselt, ami barátságos ellentétben állt a régi híddal, aminek támaszkodott. Nyitott és barátságos arca volt, olyan valaki volt, akitől Leto nyugodtan szívvel kért volna útbaigazítást, vagy akár segítséget egy házi feladat megoldásában.

Hú! Házi feladat. Ezt is elfelejtette.

– Azért jöttél, hogy megnézd a mi gyönyörű és mesés városunkat? – kérdezte a férfi, vállait halványan leengedve.

Claire igyekezett elhessegetni a férfit, mint minden kereskedőt, akivel eddig találkozott.

– Nem, köszönöm. Mi nem…

– Tudósok, ugye? Pedig olyan a kinézetük – szakította félbe a férfi. Oldalra döntötte a fejét, és volt valami mindentudó a szavaiban. – Javasolhatnék egy régiségtúrát?

Andras megfordult. – Ezt most miért mondja?

– Ne vegye sértésnek, uram. Ne vegye sértésnek. – Az alacsony férfi lekapta a baseballsapkáját a fejéről és meghajolt. – Azt az utasítást kaptam, hogy itt várjam meg a látogató tudósokat. Önök megfeleltek a munkaadóm által adott leírásnak.

Claire összehúzta a szemét. – És ki a munkaadója?

– Ms. McAllister, asszonyom – fújtatott a férfi. – Az ország legjobb antikváriusa. Angliából származik. A legritkább könyvekkel és régiségekkel kereskedik, keletről, nyugatról, bárhonnan a nagyvilágból.

– Bárhonnan. – Claire összeszorította az ajkait, és gyanakvóan pillantást vetett rá, olyat, amilyent Hero-ra szokott. – Pontosan milyen könyvek?

– Ms. McAllister egy nagyon ritka gyűjteményt gondoz. Az írott szó egyedi műkincsei.

Ó! Ez hasznos volt. Leto reménykedni kezdett, de Claire egy pillantást vetett Andrasra. – Nincsenek fizető eszközeink.

– Nem okoz gondot, asszonyom. Ms. McAllister hisz az információ szabad kereskedelmében, és…

– Ez teljes mértékben gyanús – sziszegte Hero az orra alatt.

Andras megvonta a vállát. – Mi a kockázat? Ők csupán emberek. Elbírnál egy ilyen törékeny lénnyel, mint ő, nem igaz, Hero?

Hero legalább képes volt, figyelmen kívül hagyni Andras piszkálódását. Leto az ajkát rágta. Igazuk volt; valószínűleg gyanús volt, de nem mintha a szerencse eddig ne cseszte volna át őket mindenféle módon. Talán ezzel kiérdemeltek egy kis jó szerencsét. Leto szerint így lett volna igazságos.

– Nem mintha lenne sok más lehetőségünk, tekintve, hogy – mondta Claire, nyilvánvalóan hasonló következtetésre jutott. – Rendben, uram. Szeretnék beszélni ezzel a Ms. McAllisterrel a gyűjteményéről. Ha megtenné, hogy oda irányít minket…?

– Ó, asszonyom. A magamfajta soha nem engedné, hogy egy hölgy kíséret nélkül kóboroljon a városban.

Leto nagyon szerette volna látni, ahogy Claire felvilágosítja a férfit, azzal kapcsolatban, hogy egy férfi mit engedne, vagy nem engedne meg egy ilyen hölgynek, mint Claire. De mielőtt ez megtörténhetett volna, a férfi megragadta a könyökénél fogva, és átvezette egy furcsa, ódon hangulatú kocsihoz, amelyet egyetlen ló húzott. Egy kis fellépőt nyitott le és mélyen meghajolt.

Hero és Andras vonakodtak követni, ezért Leto engedett a kísértésnek, odasétált a hintóhoz, és tétován megsimogatta a lovat. A szőre kellemesen simult a tenyere alá, és Leto gyanította, hogy még soha nem volt ilyen közel élő lóhoz. Biztosan városban nőtt fel, ezek szerint? Ezt az információt elrakta későbbre.

Egy pillanat múlva elfordult, és azon kapta magát, hogy Claire a fejét rázza és szórakozottan nézett rá. Andras és Hero nyilvánvalóan túllépett az ellenvetéseiken, és már fel is szálltak a kocsira. Leto félénken bemászott a középső ülésre.

Miután mindenki felszállt, az idegenvezető akcióba lendült. Felcsatolt egy könnyű bársonykötelet az ajtókra, miközben olyan udvarias szavakat mormolt, ami akár egy dal is lehetett volna: – Üdvözöljük önöket, tisztelt vendégeink, Mdina-ban. A Néma Város üdvözli önöket. – Újra és újra. Leto feltételezte, hogy ez az a fajta előadás volt, amiért a turisták külön fizetnek, bár nem látta értelmét. Valójában egy kicsit hátborzongató volt.

Átcsattogtak a hídon a nagy bejárat felé, a falakkal körülvett város irányába. Az óriási boltív tetején egy hatalmas kőpecsét díszelgett. Papírtekercsek és kivájt körök meg keresztek vették körül, mindeniket negatív tér szelte át a csúcsuknál. Leto úgy gondolta, hogy az árnyékok, amelyeket a papírtekercsre vetettek, úgy néztek ki mintha tőröket döfködnének a lapokba. A hideg végigfutott a hátán, ahogy elhaladtak alatta, és Leto elnyomott egy borzongást. A turisták észrevétlenül haladtak ki és be a városba, mint egy szelíd áradat.

A kapu egy kőépületekkel szegélyezett udvarra nyílt, amelyek majdnem olyan magasak voltak, mint a falak, és ugyanolyan régiek. Itt semmi sem volt új. Fél tucat sikátor ágazott ki az udvarról, bár a látogatók többnyire megelégedtek azzal, hogy csendben kóvályogtak az üzletek között.

Kísértetiesen csendes volt; a Néma Város kiérdemelte a nevét. Totális csend telepedett a városra abban a pillanatban, amikor elhaladtak a boltív alatt. Még a kinti árusok és buszok zaja sem szivárgott be; minden hangot elnyomtak a fenyegető, vastag kőfalak.

Leto éppen mondani akart valamit – bármit –, hogy megtörje a csendet, amikor Claire összerándult mellette. Meredten nézett a déli falak felé, ahogy a kocsi egyre beljebb vitte őket a kőépületek kaptárába. A keze a zsebében pihent, amelyben a névjegykártya törmeléke volt. – Itt van.

– A kódex? – kérdezte Andras. Szipogott egyet. – Ha megint halljuk, akkor szabaduljunk meg az idegenvezetőtől. Nyilvánvalóan készül valamire.

– Pontosan öt perccel ezelőtt ugyanezt mondtam –vetette oda Hero.

– Nem, még mindig jó irányba vezet minket. – Claire lehalkította a hangját. – Amíg afelé visz minket, addig elviseljük, bármi ostobaságról is legyen szó. Lehet, hogy ennek a McAllister birtokában vannak a kódex lapjai.

– És ennek melyik része nem azt ordítja, hogy „szörnyű csapda”?

Claire átengedte ezt a pontot. – Hős létedre néha szörnyen óvatos vagy.

– Az élők általában azok.

A vezetőjük egy sor egyre keskenyebb sávban vezette őket, amelyek kevés árnyékot kínáltak. A nap már magasan járt az égen és rendíthetetlenül sütött. Andras grimaszolva piszkálta egyre nedvesebb ingét.

– A Föld mindig ilyen… kellemetlen?

– Te még sosem voltál fent? – Claire meglepettnek tűnt.

Andras tekintete savanyúvá vált. – Ritkán és csak akkor, ha nem tehetek róla. Semmiképp sem nappali fényben. Szörnyű idézéseknek voltam kitéve annak idején, mielőtt még hatalomra kerültem. A műtárgyak általában elég engedékenyen jönnek hozzám, nem pedig fordítva.

– Ez biztos jó lehet – mondta Claire.

– Hallottam ám – mondta Hero.

Megálltak egy keskeny építmény előtt. Ez nem igazán volt kirakat, mint inkább ablakok és erkélyek tárháza, amelyeket a külső falba építették be. Andras kiropogtatta nyakát, és megrázta a fejét. – Furcsa hely egy könyvgyűjtőnek.

– Ms. McAllister a dolgozószobájában várja önöket. –  Az idegenvezetőjük egy kis ajtóhoz nyúlt, és olyan mélyen meghajolt, hogy a kalapja gyakorlatilag súrolta a járdát. – A kollégám odabent majd megmutatja önöknek az irányt.

Hero félre biccentette a fejét. – Nem kísér be minket?

– Sajnos nem. A kapunál kell gondoskodnom az újonnan érkezőkről. Legyen kellemes napjuk, barátaim.

A furcsa kis emberke hátrált egy lépést, és elsietett az utcán. Nézték, ahogy eltűnik a sarkon, mielőtt megfordultak, hogy megbámulják az előttük nyitva álló ajtót. Hero mereven nézett Claire-re, de ő felemelte a kezét.

– Ki se merd mondani, Hero.

Az ajtón túl egy kis, gondosan berendezett előcsarnokba léptek. Leto pislogott, hogy a szeme alkalmazkodjon a félhomályhoz, miközben megkönnyebbülten szusszant fel, miután megmenekült a hőségtől. A vastag falak célt szolgáltak: a belső részben sokkal hűvösebb volt, mint a forrongó utcán.

Éppen kezdett volna megnyugodni, amikor egy ijesztő izomkolosszus lépett előre. A testőr Murdockként mutatkozott be, de nem igyekezett közölni vagy fényt deríteni arra, hogy pontosan ki is volt McAllister, vagy hogy miért választották ki őket erre a megtisztelő túrára. Ehelyett egy szűk lépcsőház felé mutatott, és udvariasan kérte, hogy kövessék, mintha lett volna választásuk.

A lépcsőház görbe és keskeny volt, olyan valakinek készült, aki sokkal kisebb termetű volt, mint bárki az ők csoportjukból. Egy lépcsőfeljáróra tódultak ki, ahol a padló ugyanabból az anyagból volt, mint a falak, halvány homokkőből és festett vakolatból.

– Ms. McAllister fogadja önöket. – A feljáró végén Murdock oldalra lépett a kétszárnyú dupla ajtó mellett. A falak simák és ablaktalanok voltak, így az ajtókra foltos árnyékok vetültek. A levegő íze kissé áporodott volt, papír és só íze keveredett benne. A napfény hiánya, amely korábban megkönnyebbülés volt, hirtelen baljós érzés ketyegett fel Leto-ban.

– Hát, annyira örülök, hogy egyáltalán nem érzem ezt csapdának. – Hero keresztbe fonta a karját, és ujjai a zsebe körül játszadoztak, ahová a fegyverét dugta.

– Melyik rész, az elhagyatott kúria vagy a nagy darab fickó? – kérdezte Leto.

– Akárhogy is van, a dal ide vezet – mondta Claire –, csapda vagy sem. A kódexért megyünk be.

Hero felhorkantott. – Hát ha már van tervünk, akkor legyen.

Claire kihúzta magát, és előre lépett. A keze megpihent egy antik kilincsen, mielőtt szélesre tárta volna az egyik ajtót, és belépett rajta.

Leto szorosan a nyomában követte, nem akart hátra maradni Murdockkal. Az ajtókon túl a tér egy tágas, fényesen csillogó teremre nyílt, egy fényesen kivilágított dolgozószobára. Pontosan az ellentéte a lépcsőháznak. Napfény áramlott be a számos magas ablakon keresztül, és az üveggel borított könyvespolcok falain keresztül hullott be, amelyek úgy tűnt, hogy nagyon régi és nagyon drága bőrkötéses kéziratokat sorakoztak. A sarkokban nagyméretű bőrfotelek helyezkedtek el, és egy íróasztal, Claire hatalmas könyvtári íróasztalához hasonlító darab, az ablakfal közepénél állt. A levegőben még mindig érezni lehetett a nemrégiben elfogyasztott tea illatát.

Leto kiengedte visszatartott lélegzetét. Vidám zsúfoltság volt jelen, könyvek és kényelem. Talán ez a gyűjtő barátságos lesz. A dolgok jóra fordulnának.

A szóban forgó gyűjtő egy ablaknál állt, láthatóan elmerülve a kezében lévő könyvbe. Olyan magas volt, mint Hero, de ragyogó bőrű és szolid, míg Hero sápadt és könnyű volt –, inkább diófa és tölgy, mint elefántcsont és bronz. A nő egyszerű nadrágot és inget viselt, amelynek ujja fel volt tűrve, hogy láthatóvá váljanak az alkarján kígyózó fakó tintafoltok. Volt benne valami ismerős az éles arcában, amit Leto nem tudott hova tenni, de az összeszűkült tekintetét lágyította a melegnek tűnő barna szempár.

Hero elment mellette, magára vonva Leto figyelmét, és megállt, Claire mellett.

– Börtönőr? – Hero kérdése alig volt több suttogásnál, és Leto látta, miért.

Feszültség hasított végig a hátán, és az állkapcsa izmai összeszorultak, ami vicsorgássá alakult, ahogy a gyűjtőre koncentrált. A dühöt döbbenet és félelem árnyalta, és hirtelen Leto tudta, hogy semmi sem lesz rendben.

A gyűjtőnő nem tett erőfeszítést arra, hogy megmozduljon, de a lágy mosolya feszülté vált. – Üdvözöllek, Könyvtáros.

A csend elnyúlt, elég hosszúra ahhoz, hogy Leto idegei pattanásig feszüljenek zavarában. Úgy tűnt, nem volt semmilyen fenyegetés. Egy gyors pillantás vetve a többiekre, Andras és Hero is ugyanolyan zavarodott volt, mint ő. Claire szaggatottan lélegzett, és Leto reménykedve várta a magyarázatot, egy racionális indoklást…

Aztán Claire kirántotta a pisztolyt Hero kabátzsebéből, és megpördült, majd célzott, és ekkor elszabadult a pokol.

A lövés mindenkit megsüketített a szobában. Egy virág nyílt ki az idegen torkán, nem vörös, hanem lehetetlenül sötét, pedig vérnek élénk színűnek kellett volna lennie, gondolta Leto távolról, és a nő egyetlen reszkető mozdulatot tett a kezével, mielőtt a földre zuhant. Minden ott lebegett a lövés pillanatában. Mennydörgés és csend volt. Leto csak a döbbenet zihálását hallotta, ami valahol a torkában akadt meg.

A fekete vér elkezdett szivárogni a gyűjtő füle alól, és úgy markolt bele a poros szőnyegben, mint valami poros ujjak. Megragadta a lábát, gyökeret eresztve a padlóra. A könyv, amit a nő olvasott, a lába közelében landolt.

A lapjai megcsavarodtak és meghajlottak a gerince alatt, mint a törött lábak. Leto számára illetlen érzés volt. Rendbe akarta hozni. A lába nem akart megmozdulni.

Claire visszadobta a fegyvert Hero-nak, és elfordult. – A lapok itt vannak. Zárd be az ajtót, és keressük meg.

22

RAMIEL

Fordította: Jane

Hiányozni fog a világ. Ez így van rendjén, hiszen régen a tiéd volt. De van okunk, hogy miért nem utazhatunk szabadon az élők világa között, még könyvtárosként sem. A Föld nem való annak, aki nem tudja megbecsülni. Az idő ügyetlenné tesz minket, eltompítja az érzékeinket. Ha túl sokáig élsz a sírköveden túl, akkor egy kicsit te magad is kövületté válsz.

Semmi sem égeti ki az emberiséget olyan alaposan, mint az örökkévalóság.

Ezért feltételezzük, hogy ez az oka annak, hogy nem állandó könyvtáros állás. Meg kell őriznünk önmagunkat, meg kell őriznünk a lelkünket, ha a könyvek hasznára akarunk válni. A tanítványomnak bőven van lelke. Ettől lesz jó könyvtáros. És ez fogja boldogtalanná is tenni.

Gregor Henry Könyvtáros, Kr. u. 1986

A tó hullámai a partnak csapódtak és nyaldosták a peremét. A csikorgó hang akár lehetett volna az is, ahogy víz koptatja a kavicsot, vagy Uriel fogainak hangja. – Nyomon követheted őket – vetette oda Uriel. Ez parancs volt, nem pedig kérdés.

Rami bólintott. – Igen. Felmértem a lelkét a Valhallában. Ha bárhol a Földön eltéved, meg tudom találni. – Nem volt nehéz megítélni, hogy a könyvtáros és a pokolbéliek hová mehettek. A ködön keresztül mentek a temetkezési rítust használva, és ezek csupán egy helyre vezettek, noha általában épp az ellenkező irányba.

– Csináld – mondta Uriel, és már fordult is el a parttól. – Nekem dolgom van.

– Dolgod? – Rami pislogott. – Mi lehetne fontosabb, mint a kódex?

A Valhalla-i nap már lemenőben volt. A birodalom hamarosan feltámasztja halottait, és újra kezdődik az egész szörnyű körforgás. A fény féloldalasan érte Urielt, megvilágítva fehér hajkoronáját, de arcának többi részét félárnyékban maradt. A mosolya árnyéktól fátyolosan villant. – Egy lehetőség a nagyobb képet illetően. Túl beszűkülten gondolkodsz, Ramiel.

 ◆ ◆ ◆

Időbe és áldozatba került egy lélek nyomára bukkanni: a hideg csillagok és a hamu áldozatot igényélt, a saját repülőtollainak hamvait. De végül, amikor a tudás felszínre tört, ismerős érzés kerítette hatalmába, mintha jól bejáratott cipőbe bújna, és követné a nyomokat az életszálak szövevényén keresztül, hogy megtaláljon egyetlen elejtett szálat. Ahogy felvette a szerepet, amitől megfosztották, kényelmesnek érezte, és helyesnek, annyira helyesnek, hogy fájdalmat érzett, amikor szabadjára engedte az erőt. Távozása ürességet hagyott Ramiban, mint a hegedűs ujjbegyein a mélyedések, melyek a húroktól távol használhatatlanok voltak.

De meg volt egy hely. Üzenetet küldött, és amikor megérkezett Máltára, Uriel már a városon kívül ült egy homokkőhalmon. Nem törődött az emberekkel, akik időnként áthaladtak alatta, és bár láthatatlan volt számukra, Rami megkönnyebbült, hogy mérsékelte a megjelenését: vékony, krémszínű, katonai szabású kabátot viselt a palástja helyett, és ragyogó fehér haja halandói szőkévé tompult. Egy kicsit alacsonyabb lett, így csak néhány centivel magasodott a legtöbb ember fölé. De a tömeg még mindig nagy ívben kerülte őt. Semmi sem tudta elrejteni a jelenlétét: ő volt Isten Arca, függetlenül attól, hogy milyen bőrbe bújt, és most ez az arc egy intenzív, csikorgó vicsorként mutatkozott.

Ökölbe szorított kézzel bámult a bejárat felé, mintha csak pusztán a tekintetének erejével le tudná rombolni a falakat. – Itt vannak? – kérdezte, amikor Rami odalépett, és követte a tekintetét.

– Igen. A könyvtáros lelke Mdinában van.

– A démonokkal – ugatta Uriel. Rami feltételezte, hogy a könyvtárosra és a társaira gondolt. De ahogy a nő felmordult, Rami gyomrát fagyos érzés markolta meg.

Óvatosan válogatta meg a szavait, miközben megpróbálta kitalálni, hogy Uriel milyen tervet forgat a fejében.

– Nos, akkor meglep, hogy megvártál engem.

– Nem mintha lett volna más választásom. – Uriel végül elfordította a tekintetét a falakról, és felsóhajtott. – Védelem van rajta, ellenünk.

Rami pislogott. – Mi, az egész városon?

Uriel bólintott. – Hallottam már róla, de soha nem volt szükség arra, hogy a saját szemmel is lássam. Az egész város, őrséggel védve. Valami, ami az emberek kicsinyes háborúi közül maradt hátra. Semmi, ami nem az emberiség szülötte, legyen az angyal vagy démon, vagy egy másik birodalom által magának követelt lény, nem jut be a lakosok meghívása nélkül.

Rami új érdeklődéssel nézte a vastag homokkőfalakat. – Akkor hogyan jutottak be a könyvtárosok?

– Ez egy nagyon jó kérdés – mondta Uriel. – Ha fogékonyak lettek volna a Teremtőre, akkor a templomokon keresztül is bejuthattunk volna.

Ez megdöbbentette Ramit. – A Teremtő iránti hitet is eltávolították a hívőkből?

A gondolatai mélyén nyugtalanság kavargott. Egy birodalom állapota kötődött valamihez – a hithez, de az uralkodó istenséghez is. Ha ezt a kettőt elválasztják egymástól… nos, Rami nem volt biztos benn, hogy milyen következményekkel járna.

Uriel legyintett, mintha el akarná hárítani az ingerültséget. – Nem számít. Én már végeztem néhány előkészületet. El fognak jönni hozzánk.

Rami a homlokát ráncolta. – Ezt nagyon kétlem. Miért tennék…

– Már intézkedtem. A démonok második szabálya: mindig akarnak valamit. – Uriel önelégülten, szinte mosolyogva felvonta a szemöldökét. – Ők fognak megkeresni minket. Biztos forrásból tudom, hogy nem lesz más választásuk.