7 - 8. fejezet

 

7

CLAIRE

Fordította: Shyra

 

Egy könyvtáros már akkor megbukott, ha egy könyv javításra szorul. A könyvek öregednek, igen, még a könyvtárban is. Új kötésre, felülvizsgálatra, rendbetételre van szükségük. De igazi kár csak akkor keletkezik, ha egy könyv megszökik.

Elvárom, hogy te, tanonc, soha ne hibázz a feladataidban. De ha egy könyv javításra szorul, készülj fel rá, hogy minden idődet és türelmedet neki szenteld. Egy könyv papírformáját elég egyszerű megjavítani; még a manifesztált formája is megjavul. De egy könyv a Befejezetlen Szárnyban egy történet megnyilvánulási lehetősége – a szavak a lényeg. A lehetőséget nem lehet kitépni és kicserélni, mint a pergament vagy a bőrt. A saját szavaidat nem tudod helyettesíteni. Egy történetet táplálni kell, bátorítani, hogy saját gyökeret eresszen.

Óvd meg a könyveket a sérülésektől, Gregor. Javítsd meg azokat, amiket meg tudsz menteni. De vigyázz a történetekre, amelyek megtalálják a szabadságukat.

Yoon Ji Han könyvtáros, Kr.u. 1817

Mikor Claire pislogott, a szemhéja alatt vég nélkül táncoltak a vörös pöttyök. Felnyögött, megdörzsölte a szemét, és kiitta a hideg tea maradékát.

Visszakerültek Walter irodájába, úgy csapkodtak, mint a halak, és egy kiadós adag öbölvizet hoztak magukkal. Walter ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőjüket bebugyolálja a kabátjába – ez elég nagy volt ahhoz, hogy gyakorlatilag Claire-t és Leto-t is elnyelje –, és személyesen kísérje vissza őket a könyvtárba. A nagydarab kapuőr egész úton az ilyen bánásmód szégyenletes voltára fanyalgott.

A hős még mindig eszméletlen volt. Claire hagyta, hogy Brevity elfogadhatóan nagy hűhót csapjon, mielőtt visszavonult a helyreállító szobába a hős könyvével, a felszereléssel és azzal a darabkával, amelyet Leto csodával határos módon megkaparintott a menekülésük során. A tágra nyílt szemében tükröződő pánik ellenére gyors gondolkodásról tett tanúbizonyságot; Claire kénytelen volt felülvizsgálni a zavarodott tinédzserről alkotott véleményét.

Beengedte Brevityt, hogy egy kanna forró teát és tiszta váltóruhát hozzon, mielőtt figyelmét a könyv helyreállításának folyamatára fordította volna. Ha Claire választ akart kapni arra, hogy miért egy bukott angyal, pláne egy Őrző érdeklődik egy befejezetlen fantasyregény iránt, akkor gondoskodnia kellett arról, hogy a hős elég sokáig életben maradjon ahhoz, hogy válaszolhasson a kérdésekre.

Több órányi fáradságos munka után már nem tartott attól, hogy teljesen elveszítik a könyvet. Egy befejezetlen történet törékeny volt, ha megsérült. Ha túlságosan erőltetik, széteshet, mint a fagylalt egy nyári napon, amely szerzői szándék híján elolvad. Nem volt idő arra, hogy egy teljes újrakötéssel rendesen megcsinálja, de Claire cérnával és ragasztóval tartotta össze a könyvet. Minden ismert átkot elmormolt az orra alatt, miközben üres lapokat varrt a megsebzett első oldalakhoz, és apró, piros kötőcérnákkal gondosan összefűzte a megkínzott elülső anyagot. Az új lapok erősek voltak, de még mindig lehet, hogy az egész hiábavaló, ha nem állítja helyre a történetet. Az elmúlt két órát azzal töltötte, hogy megpróbálta rávenni a szavakat, először lágy biztosítékokkal, aztán parancsokkal, végül a toll tompa végével bökdösve a remegő szöveget, hogy újra benépesítsék az üres lapokat.

De azok nem mozdultak. A legtöbb, amire képes volt, hogy rávett néhány értelmetlen lábjegyzetet, hogy az első oldal címlapján terjedjen el. A többi csereoldal dühítően üresen maradt, a szövegük örökre elveszett. Ami a hőst szorult helyzetbe hozta. A történeteknek szükségük volt egy kezdetre, hogy értelmet nyerjenek. Claire-nek vissza kellett állítania a könyvet, ahhoz, hogy a karakter vissza tudjon térni oda, ahová tartozott. Valami hiányzott. A nő a darabkához fordult, amit a Őrzőtől szereztek.

Csipesszel finoman kivette a műanyag zacskóból, és megfordította a lámpa alatt. A papír megsárgult és rostos volt. A zuzmózöld tinta megcsillant, amikor a fény ráesett, és finom ánizs és hamu illatát érezte, amikor az orra alá szállt. Az előtte lévő könyv többi részén nem volt sem zöld tinta, sem ilyen illat. Megrázta a fejét, félretéve a furcsaságot, hogy megpróbálja megfejteni, hová illik.

Nem illett. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjön a következtetésre. Akárhová is helyezte Claire, akárhogy is csavarta a foszlányt, a könyv elutasította. Még ha az egyik hiányzó, elégetett oldalhoz tartozott volna is, a könyv akkor sajátjaként ismerte volna fel. Ehelyett Claire-nek minden erejére szüksége volt, hogy a kötet ne pattogjon le az asztalról, és ne meneküljön el az apró pergamendarab elől.

A könyv ismét megrándult. Claire elvesztette a csipesz fogását, és a foszlány századszorra is lesodródott az asztalról. A könyv a papír és a bőr rétegeivel a távoli polcra menekült. A könyvtáros sötét szitkot sziszegett, és lehajolt, hogy két ujja közé kapja a makacs foszlányt.

És a vér zubogott az ereiben.

Az árnyékok megdőltek, és a látása összemosódott, ahogy a papírról egy hideg borzongás futott végig az egyik karján, egészen a lábujjáig. Egy villanás. Egy árnyék széle, egy szikla repedése, egy hajlékony ízület a világ lüktetésében. Törésre tervezett gyengéd mélyedések. És az idő, az idő, annyi idő, üvöltött alatta. Képek futótüze csapott le rá, felégetve minden gondolatot, hamut lehelve a nyomában. Megsemmisülés. Végtelen. Hajthatatlan. Visszatért önmagához a széken összegörnyedve, levegő után kapkodva, miközben a papírdarab a lábujjai felé siklott.

Ez egészen biztosan nem egy befejezetlen könyv volt, és nem is egy ember által elképzelt vagy megírt dolog.

Claire összeszorította a kezét, és elfojtotta a fenyegető borzongást. A pulzusa még mindig hevesen zakatolt, de elővette a csipeszt, és óvatosan felemelte a darabkát. Már látta a túlvilági pergamen korát, a szálak finomságát. Nem papír, nem pergamen. Kizárt, hogy a hős könyvéhez tartozott volna, hogy bármelyik könyvéhez tartozott volna. Lehetetlen, hogy eddig elkerülte a figyelmét.

– Mi vagy te...? – Claire megfordította a fény alatt. Bármi is volt, régi volt. Erős. A bukott angyal mégsem a hős könyvét akarta – ez valami más volt. Egy bukott angyal kereste, aki a Mennyországnak dolgozik. Azt hitte, hogy a könyvtárban van.

De nem a Mennyországhoz tartózott, ebben Claire biztos volt. Semmi sem lehetett az, ami ezt a dalt énekelte. Ez a dal a pusztítás és a végtelen éhség dala volt.

Ez volt a Pokol dala. De a Pokolnak nem volt saját irodalma.

Tompa nyögés szűrődött ki a csukott ajtón. Ez a hős lesz. Claire óvatosan, sóhajtva tette le a foszlányt, és eltolta magától a sürgetőbb gondok kedvéért. Homályos mormogás szűrődött be az ajtón, és magához hívta. Most a hősnek lesz szüksége a figyelmére; utána majd az előtte lévő foszlány rejtélyére koncentrálhat.

Claire megmozgatta fájó kezét, mielőtt kinyitotta volna az ajtót, és valószínűleg válaszolt volna Leto újabb, véget nem érő kérdéseire. Úgy tűnt, az ember-démonnak kimeríthetetlen készletei voltak.

A tekintete ismét a suttogó lapra siklott. Kérdések.

Volt néhány.

◆   ◆   ◆

Mire Claire csatlakozott a csoporthoz a Könyvtár főtermében, a hős már ült. Egyik karcsú, izmos karját a kanapé háttámlájára vetette, miközben Brevity a teáskannája fölött instrukciókkal látta el. Leto az ülőalkalmatosság túlsó szélén foglalt helyet, feszengve, mint egy rugó.

Leto visszanyerte démoni vonásait, de Brevity kihasználta az átázott állapotát, hogy rosszul szabott öltönyét lecserélje egy kényelmesebb nadrágra, nadrágtartóra és egy gombos ingre, felhajtott ujjakkal, élénk kék színben, amely illett a múzsa tetoválásaihoz. Valamivel kevésbé nézett ki hullának, inkább úgy, mint egy középiskolás srác, aki éppen gyakorlaton van. Claire elmosolyodott. Brevity épp a kihallgatás közepén volt, hevesen gesztikulált a teáscsészék és aljak, valamint a tejszínhab fölött.

Leto pillantotta meg először Claire-t, és beleköhögött a teájába. Brevity felkapta a fejét, és Claire felé trappolt. – Titeket megtámadott egy Őrző?

Claire éles pillantást vetett Leto-ra. – Látom, valaki beavatott.

– Megtámadtak – erősködött Brevity. – Egy Őrző. Egy angyal a világ teremtése előtti időkből.

– Gyakorlatilag egy bukott angyal. Ha jól emlékszem Enochra, Ramiel az emberekkel szimpatizálók egyike volt. – Claire szünetet tartott. – Bár most már határozottan kevésbé tűnik szimpatikusnak.

– Megtámadtak.

– Megfenyegettek – javította ki Claire, vállat vonva, és hagyta, hogy a megjavított könyv egy puffanással az asztalra essen. – Leto elég hősies közbelépést rendezett, mielőtt bárkit is megtámadtak volna.

Leto elvörösödött, miközben a padlóra nézett. – Nos, én csak... tényleg...

– Miért üldözne egy karaktert?

– Egyszerre csak egy vészhelyzet, Brev. – Claire a hős felé fordította a figyelmét.

Az felemelte a csészéjét. – Máris vissza a fogdába, parancsnok? Én még mindig a teámnál tartok.

Claire összehúzta a szemét. A hős még mindig sápadt volt, sápadt, mint az őrjítően üres pergamenek a könyvében. De a szeme ragyogott, és a keze elég szilárd volt ahhoz, hogy egy tisztelgéssel gúnyolja a lányt. Elég stabil, egyelőre.

– A történeted még mindig létezik. Ez azt jelenti, hogy ideje hazamenned. – Claire megkocogtatta a könyvet. – De sokkal több kárt sikerült okoznod magadnak, mint amennyit bármilyen történet esetében lehetségesnek tartottam. Legalábbis bármelyik épeszű történetnek.

– A karakterek megőrülhetnek? – pislogott Leto.

Claire intett a kezével. – Bármi, ami hosszú életű, időről időre megküzd a megkérdőjelezhető épelméjűséggel. A befejezetlen karaktereket is beleértve.

– Talán ha feleannyi energiát fordítanál arra, hogy velünk dolgozz, mint amennyit arra fordítasz, hogy itt tarts minket kordában, nem lenne szükség ilyen drasztikus intézkedésekre – mondta a hős.

– Egy keresztes hadjáratot folytató hős. Milyen jellegtelen – mondta Claire. – Hogy érzed magad?

A hős savanyú mosolyt eresztett meg. – Csapdában. És híresen, ahogy hallom. Talán hagynod kéne, hogy itt maradjak, ha már a Menny és a Pokol harcol értem.

– Ha még több bajt okozol, lehet, hogy a Mennyországnak adlak – mondta Claire, bár ez üres fenyegetés volt. Még ha a Mennyország akarta is őt, esze ágában sem volt lemondani a gondjaira bízott könyvekről. – A történetedben azonban teljes biztonságban leszel. A lapok megjavítva, de a szavak nem jelennek meg. – Brevity egy apró, zaklatott hangot adott ki, de Claire továbbra is a hősre szegezte a tekintetét. – Reméltem, hogy hallgat rád, és megjavítja magát. De ez eléggé bizonytalan.

– A próbálkozások a... hősök specialitása – mondta a hős bizonytalanul, miközben felállt. Laza volt, de nem olyan kecses, mint órákkal korábban. A könyvéhez lépett, és kezét a borítóra tette. – Mit kell tennem?

– Először is nyissuk ki a könyvet. – Claire félresöpörte a kezét, hogy kinyissa a tiszta, üres oldalakat. – Most pedig beszélj a hozzád hasonlókkal, készítsd fel őket. Emlékeztesd őket, hogyan kezdődik a történet. 'Egyszer volt, hol nem volt', meg minden.

– Én arra gondoltam, hogy 'Kezdetben...' jól hangzik – duzzogott a hős. A kezét a lapra szorította, és elhallgatott. Mindannyian így tettek, könyvtáros, múzsa és démon egyaránt. Claire érezte, hogy a könyv abbahagyja eszeveszett, apró rezgéseit, és figyelt. A lapokon megmaradt szavak lelassították szökdécselő mutációjukat, csendesen rángatóztak, miközben valami magánbeszélgetés folyt. Egy láthatatlan vonal feszült meg.

Aztán elszakadt.

A könyv megborzongott. A hős keze visszahőkölt a lapokról, ahogy az összecsukódott. Összevonta a szemöldökét, ahogy hitetlenkedve felnézett. – Ők... Pofátlanság! Úgy tettek, mintha nem ismernének engem! Engem! Túlméretezett tintapacák csak...

– A történet nem ismert fel. – A várakozásnak az a szikrája, amit Claire magában tartott, eloszlott. Sejtette, hogy ez fog történni, de remélte, hogy meglepik. Egy pillantást váltott Brevityvel. – Ennek van értelme.

– Nem, ez nonszensz. – A hős hangja keserű volt, szúrós akcentusa felszínre tört a szorongásával együtt. – Én vagyok a rohadt... – Hirtelen becsukta a száját. – Nélkülem nem lenne történet.

– Úgy tűnik, a könyved nem ért egyet – mondta Claire, mire a hős felnézett rá. – Mindenképpen tegyél még egy próbát.

A hős nyugtalanul megmoccant. – Annál is inkább, hogy visszatehess a polcra?

– Félelmet hallok?

A férfi viharos pillantást vetett rá, és ismét a könyvhöz lépett. Megállt, hogy egy pillantást és egy biccentést szánjon Brevityre. – Köszönöm a teát, múzsa. – Rákacsintott Leto-ra, mielőtt hideg pillantást vetett Claire-re. – Ez teljes mértékben kellemetlen volt.

Claire mosolya ugyanolyan jeges volt. – Mindig örülök, ha találkozom egy rajongóval.

A hős ajka megrándult, és egy lendülettel lecsapta a kezét a borítóra. Amikor nem történt semmi, az a kevéske maradék szín is kiszivárgott az arcából.

Claire megköszörülte a torkát. – Brev, talán megint ülőhelyhez kéne vezetned hősünket.

Brev segített neki visszabotorkálni a kanapéhoz. A hős zöld szeme csillogott. – Mit jelent ez?

– A sérülésed elszakított a saját történetedtől. Gratulálok – ez aztán a bravúr. Ez azt jelenti, hogy legalábbis addig, amíg a könyved úgy dönt, hogy újra elfogad téged, szabad préda vagy. – Claire szünetet tartott, majd módosította: – Hát, nem szabad. Még mindig a Különleges Gyűjtemény tagja vagy, és nekem fogsz felelni.

A hős arca megdermedt. A tekintete körbepásztázta a szobát, mielőtt újra a könyvre tévedt.

– Hűha, a saját hősünk. A kisasszonyok ki fognak akadni. – Brevity tapsolt, csak egy kicsit megilletődve. – Nem hívhatjuk őt folyton így. Hősnek. Ugye?

Claire vállat vont. – Rendben, majd átnevezi magát, ha magához tér a sokkból. Azt hiszem, a 'Házmester' jól hangzik.

A hős visszafogottan megrázta a fejét. – Ez nem történhet meg…

Claire ezt annyiban hagyta. Valószínűleg az volt a legjobb, ha hagyta, hogy a férfi maga dolgozza fel a dolgot. Elég valószínű, hogy az örökkévalóságig tartó ideje volt rá. – Brev, ha tudod tartani itt a frontot, nekem el kell intéznem valamit. Leto, szeretném, ha te is jönnél. – A tinédzser felpattant onnan, ahol eddig a csoport szélén téblábolt, és összefonta a kezét. – Már korábban is olyan hasznosnak bizonyultál.

Brevity összevonta a szemöldökét. – Most jöttél vissza. Most mi van?

– Az Őrző darabkája nem tartozott a hős könyvébe. Le kell futtatnom az arkanistával, hogy biztos legyek benne, mielőtt ennél többet magyaráznék. – Claire egy pillantást vetett a restaurációs szoba felé. – De lehet, hogy nem csak egy könyv hiányzik.

8

LETO

Fordította: Shyra

A démonok ismét kölcsönzési jogért folyamodtak. A napló szerint három évszázadot vártak, mielőtt újra megpróbálták. Ezúttal egy kisebb herceget állítottak maguk mellé.

Felismerem a dögevők hangját. A Befejezetlen Szárny kényes egyensúlyt tart a Pokolban: sem nem hűbéres, sem nem egyértelműen különálló. A könyvek természete tart itt minket, de az ördögök a könyvek természetét akarják. Mindent akarnak, ami a halandó elme ízét hordozza. Egy befejezetlen könyv nem más, mint tiszta potenciál, és a lélek potenciálja itt lent hatalom. A pokol teremtményeit természetesen csak a hatalom érdekli. Sáskarajként szállnának le a polcokra, ha hagynánk, hogy lecsapjanak.

Ise-i Ibukun könyvtáros, Kr.u. 786

Egy hang, inkább morajlás, mint horkolás, hangzott fel az alvó vízköpőből, amikor elhaladtak a könyvespolc mellett. Leto nagy ívben kitért előle, miközben igyekezett lépést tartani a könyvtáros hosszú lépteivel. A pokol folyosóin homályosan haladtak el, és Leto már régen felhagyott azzal, hogy nyomon kövesse az utat, amelyen mentek. Úgy döntött, hogy marad az alapoknál. – Hová megyünk?

– Az Arkán Szárnyba. Az arkanista, Andras, egy kollégám és régi barátom. – A lapocskát rejtő tasak meggyűrődött Claire összeszorított ujjai között, mintha attól félt volna, hogy kiszabadul. Felgyorsított egy széles lépcsősoron, és kényszerítette Leto-t, hogy ő is gyorsítson.

– Arkanista. Valamiféle varázsló? – kérdezte Leto.

– Nem egészen. Ő az Arkán Szárny kurátora. Az a Könyvtár része. A Befejezetlen Szárny nagyobb, és a befejezetlen műveket tárolja, az Arkán Szárny pedig... kuriózumokat tartalmaz.

– Mint egy múzeum?

Claire megrázta a fejét. – A könyvtárak hagyományosan a kuriózumok tárháza; gondolom, ezért létezik itt az Arkán Szárny is. Arkán ereklyéknek ad otthont – próféciáknak, varázskönyveknek, majomkarmoknak és lélekköveknek. Efféle badarságok. A dolgok, amik ha a Földön hatalomhoz jutnak... sikamlóssá válnak. Sikamlósak és veszélyesek. Hajlamosak átcsúszni a valóság repedésein, és itt kötnek ki, ahol meg tudjuk őket fékezni. Az arkanista feladata, hogy ezt megtegye, és begyűjtse a veszélyes dolgokat. Kényes munka, örülök, hogy nem az enyém. A könyvek sokkal egyszerűbbek.

– Szóval ő a főnököd?

Claire kuncogása nem volt teljesen őszinte. – Biztos szívesen venné, mivel már egy örökkévalóság óta itt van, de nem. A Befejezetlen Szárny és az Arkán Szárny szövetségesek.

– Szövetségesek? – Leto a homlokát ráncolta. – Mi ellen?

A kérdés Claire-t lelassította. Leto-nak egy oszlophoz kellett vágódnia, hogy ne fusson bele. Claire mintha mérlegelt volna, mielőtt komolyan válaszolt. – Minden ellen. Amióta léteznek olyan helyek, mint a könyvtárak – helyek, amelyek megpróbálják megőrizni és gondozni –, azóta vannak erők, amelyek megpróbálják megszerezni. A Könyvtár nagyon szaftos célpontot jelent a pokol démonjai számára, még akkor is, ha állítólag ők a házigazdáink.

Ennek semmi értelme nem volt. – De hát ezek csak könyvek – fakadt ki, mielőtt azon aggódhatott volna, hogy megsérti a könyvtárost.

Claire nem tűnt úgy, hogy megsértődne. Csak kuncogott. Száraz, rekedtes nevetés volt, amitől idősebbnek tűnt, mint amilyennek látszott. – Lehet, hogy neked csak könyvek, Leto, de ezek befejezetlen könyvek. Színtiszta lehetőségek. Olyasvalami rejlik bennük, ami a démonoknak nincs: képzelőerő. Ez az emberek dolga. A teremtés ereje. Itt lent ez döntő erő. Vannak olyan frakciók itt a Pokolban, amelyek semmit sem szeretnének jobban, mint bekebelezni a könyveket, a pillanatnyi hatalomért. Ha az Arkán Szárny és a Könyvtár nem működne együtt, hogy egységes frontot képviseljen, a könyveket már régen elégették volna.

Még egy dolog, amit Leto talán tudott volna, tudnia kellett volna, ha az a démon lett volna, akinek lennie kellett volna. Ehelyett egy ostoba ember volt, aki ostoba kérdéseket tett fel. Képes volt még a kárhozatba is elbukni, és most a pokolban volt, olyan árnyakkal körülvéve, amelyek olyan veszélyeket tartalmaztak, melyek létezéséről sem tudott. A karjait hidegnek érezte, így átölelte magát. Nem emlékezett a torkában feltörő önutálat forrására, de a keserű íz beborította a nyelvét.

Végighaladtak a sötét előcsarnokon. A széles borostyánszínű padló poros és csupasz volt, és úgy tűnt, elnyeli a fényt. Claire megtorpant a vastag bronzajtók előtt. A rácsokon olyan figurák voltak kiöntve, amelyeket annyira megviselt a kor és a kosz, hogy Leto nem tudta kivenni őket. Claire keze habozott a kilincs felett. – Andras a barátom – nem fog bántani –, de van egy szabály: ne nyúlj semmihez.

– O-oké?

– Andras nem fog bántani minket. De az Arkán Szárny... – Ha Claire a mosolyát megnyugtatásként gondolta, akkor szívás volt. – Az Arkán Szárny... más.

– Más? Mármint a Befejezetlen Szárnyhoz képest, vagy... – Leto elhallgatott, amikor Claire betolta az ajtót.

A levegő hűvös és porral teli volt. Leto-nak, ahogy beszívta az áporodott levegőt, az volt az érzése, hogy egy elhagyott múzeumi páncélteremben vagy talán egy rossz hírű zálogház félreeső zugában van. Kuriózumok tárháza, mondta Claire. Ez pontos leírása volt a helynek. Poros kis dobozok tucatjai sorakoztak a fekete fapolcokon, homályos anyagból készült löttyök, elszíneződött elefántcsontból készült csavart figurák, egy éles fogakkal szegélyezett tál, tele apró magvakkal, amelyek úgy csillogtak, mint a véres rubinok. Néhány ereklye szabadon állt, néhányat pedig érthetetlen módon üveg mögött, összeláncolva tartottak. Mindet mindenféle logika nélkül pakolták és halmozták egymásra. A túlsó fal felől ütemesen csikorgó hang hallatszott, és egy magas, hollókkal teli kalitkákból álló halom hideg vasrúdjai fenyegető árnyékvonalakat vetettek a padlóra.

Az Arkán Szárny kisebb és hidegebb volt, mint a Befejezetlen Szárny. Az árnyékok a kelleténél messzebbre húzódtak és nyúltak. Éppen csak annyi fény volt, hogy a sötétség alakjait meghatározza, nem pedig elűzze. A hangok összefolytak és zúgásba vegyültek, amitől libabőr keletkezett. Az árnyak és a sötét ambíciók palotája volt.

Claire szenvtelenül kopogtatott a karcos pulton. – Andy? Itt vagy?

A fekete madarak hangja egyre erősödött, amikor valami csörömpölt a kollekció hátsó szegletében. – Egy kölyköt hallok? Senki más nem elég szemtelen ahhoz, hogy ezt a nevet használja. – A hang éppoly érdes és előkelő volt, mint az azt követő úriember.

Egy úriember démoni vonásokkal: élesen hegyes fülekkel és a természetellenes, folyékony arany árnyalatú szemekkel, amelyek felborzolták Leto idegeit. Leto-nak futólag egy ketrecbe zárt tigris benyomása támadt róla. Összerezzent, majd pislogott; aztán a tigris házimacskává zsugorodott. Andras nem volt ijesztő alak. Egy hajszállal alacsonyabb volt Leto-nál, és régimódi, csillogó brossokkal ékesített zöld kabátot viselt, amelyet fekete szaténövvel díszített. Ezüstgyűrűs kezét udvariasan összefonta. A haja rövid, aranyszínű vonalakkal átszőtt szénszínű volt. Figyelmesen csillant fel és ragyogott, összhangban a szárnya csillámlásával és tündöklésével.

– Kedves könyvtárosom. – Andras ajkán mosoly ült, ahogy átsuhant a padlón, hogy üdvözölje őket. Andras megérintette Claire arcát, és ide-oda forgatta. A keze sápadtnak és fakónak tűnt a lány teafa bőréhez képest. – Túl sokat dolgozol, kölyök. Soványnak tűnsz.

Ez volt az első alkalom, hogy Leto látta, hogy valaki megérinti a szúrós könyvtárost – úgy tűnt, még Brevity is tiszteletben tartja Claire személyes terét. De az arkanista ismerősen nyomult előre, és Leto nagy meglepetésére Claire egyszerűen elhárította a kezet. – Egy utazás fentre ezt teszi.

– Hát persze. Borzalmas hely. Nem is értem, miért nem küldöd az asszisztenseidet.

Claire kuncogott. – Néhányan közülünk jobban szeretik, ha mi magunk csináljuk a dolgokat.

– Hát persze. Nem is tanítottalak másra; kár, hogy nem veszem figyelembe a saját leckéimet. Ha már az asszisztenseknél tartunk... – Leto felé fordította a figyelmét, és a tekintete elég éles volt ahhoz, hogy savas izzadságcseppek csorduljanak Leto nyakán. Andras ajka mosolyra görbült, és egy hegyes fogat villantott ki, ahogy a férfit tanulmányozta. Udvariasan, de pontosan, mint egy szike. Leto felboncoltnak érezte magát, és ostobának, hogy valaha is azt hitte magáról, hogy köze van egy démonhoz, vagy bármilyen más teremtményhez, akinek ilyen éles tekintete van.

Claire egy nagy intéssel előre lökte Leto-t. – Leto, ismerd meg Andrast, a Pokol Arkanistáját és a Keleti Pokoli Hercegség egykori hercegét. Andras, ő Leto, az én... asszisztensem, gondolom.

Leto gyomra a bemutatkozás hallatán egyfajta szaltót vetett. Meglepő melegség volt, ami egy pillanatra elterelte a figyelmét a homályos rettegés érzéséről, amit Andras közvetített. – Öhm, örülök, hogy megismerhetem, uram.

– Még nem láttalak korábban. – Andras ravaszul hunyorgott Leto-ra. – Melyik légióhoz tartozol, fiam?

Leto reflexből dadogott, de Claire megmentette. – Ő ember. Démont csináltak belőle idelent a vezekléshez. – A nő kíméletlenül megszorította Leto vállát. – És nagy szerepe volt abban, hogy talált valamit, ami szerintem téged is érdekelhet.

– Egy ember, na? Hát ez fantasztikus. – Andras megérintette az ajkát. – Feltételeztem, hogy dolgod van. Sosem voltál a csevegés híve. Mit tehetek érted, kedvesem?

Claire felemelte a darabkát tartalmazó tasakot, és óvatosan lerakta egy közeli asztalra. – Belefutottam valamibe, amit reméltem, hogy be tudsz azonosítani.

 

Andras felderült, és megtörölte ujjait a zsebkendőjébe, mielőtt az asztalhoz lépett volna. Csettintett az ujjaival, és egy fénygömb jelent meg a feje fölött, amely lágyan ringatózott, és Leto-t a nyári szentjánosbogarakra emlékeztette. – Milyen ajándékot hoztál nekem ma?

Claire türelmetlen mozdulatot tett. – Felismered? Úgy tűnt, mintha a tiéd lenne.

– Ez nem egy befejezetlen könyv – ezt határozottan meg tudom erősíteni. Úgy tűnik... – Andras elhallgatott, és hirtelen éles és gyanakvó pillantással nézett rájuk. – Honnan szerezted ezt?

– Leto egy angyaltól nyúlta le, aki meg akart ölni minket. Azt mondta, ő Ramiel, ha jártas vagy a mondákban. Teljesen kellemetlen ember, modortalan, és egy nagyon éles kardot mutogatott. Úgy tűnt, az volt a benyomása, hogy van nálunk valami, ami az övé.

– Ramiel. – Andras egy hosszú pillanatig hallgatott, keze a foszlány fölött lebegett. – Erre vadászik?

– És eléggé ragaszkodott ahhoz a verzióhoz, hogy tudjuk, hogy mi a fenéről beszél. – Claire a homlokát ráncolta. – Ez egy könyvből van?

Andras visszatért a foszlány bámulásához. – Érdekes.

– Igen, annyira érdekes, hogy valójában úgy gondoltam, meglátogatom kedves öreg barátomat, mert az volt a benyomásom, hogy többet fog segíteni, mint kérdezni – morogta Claire, amikor az öreg démon nem nézett fel. – Nos?

– Hmm.

– Andras. – Claire megdörzsölte a homlokát. – Ma már elvéreztem, majdnem felnyársaltak, és leginkább megfulladtam. Szavakat kérek.

A démon megrázta a fejét, és egy gondolat vonult végig az arckifejezésén. Egy foghíjas gondolat volt, de aztán eltűnt. Andras ismét elmosolyodott. – Ez... egy nagyon ritka darab.

– Gondoltam, tekintve, hogy megpróbálta szétrobbantani az áramköreimet, amikor hozzáértem. – Leto ijedt hangot adott ki, de Claire leintette. – Mi ez?

– Egy olyan darab jeleit viseli, aminek nem kellene léteznie. – Andras tekintete visszasodródott a darabra. – A Gigászi Kódex. Hallottál már róla?

– Gigászi kódex. Az... óriáskönyv?

– Találó fordítás, tekintve az eredeti könyv méretét, de úgy is ismerik, hogy 'az Ördög Bibliája'.

Claire felvonta a szemöldökét. – Felkeltetted a figyelmemet.

Andras ujjbegyei minden alkalommal eltáncoltak a papírdarabtól, amikor megpróbálta megérinteni, mintha égetné. – Az antikvitás történetének különös darabja, ahogy az emberek mesélik. Valami mocskos dráma egy középkori szerzetesről, aki alkut kötött az ördöggel, hogy egyetlen éjszaka alatt megalkosson egy szent kötetet.

– Micsoda ostobaság.

– Hát persze. Egyetlen igazi démon sem foglalkozna egy ilyen triviális üzlettel. – Andras megvonta a vállát. – De létrejött egy könyv, és Lucifer magának követeli a tulajdonjogát.

Claire a homlokát ráncolta. – Lucifer... írt egy könyvet? Az lehetetlen. Démonok nem alkotnak könyveket.

– Ők nem írnak könyveket. – Andras feltartotta az egyik ujját. Hangja egy tanító tónusára emlékeztetett. – Ez nem egy történet volt, hanem egy műalkotás. Egy hordozó. Nagy erő kell ahhoz, hogy valaki egy olyan birodalmat, mint a Pokol, olyan sokáig megtartson, mint Lucifer. A hatalom ugyanúgy kiéget egy istent, mint egy halandót. A legöregebb lényekről is ismert, hogy az évek során elvesztették önmaguk egy részt, elrejtve darabkáikat itt-ott. Hogy épelméjűek maradjanak. Hogy bebiztosítsák magukat. Minél ártalmatlanabb a darab, annál jobb. – Andras bizonytalan mozdulattal mutatott a körülöttük lévő kuriózumok felé. – Valami ilyesminek itt kellene lennie, minden bizonnyal. De gondolom, nem bízta az elődeimre. Valójában sértő, hogy a Földet biztonságosabbnak tartotta.

Claire összeráncolta a szemöldökét. – Ez tényleg... excentrikusan hangzik. Még tőle is.

– Nagyon is. Mindig is gyanítottam, hogy nem csak puszta hatalmat rejtegetett abban az izében. Talán egy titkot, egy kulcsot, valamit, amit valamiért nem tartott magánál. Valamit, amit távol kellett tartania a birodalomtól. Kínzó rejtély, nem igaz?

– Szerinted minden titok és összeesküvés, Andy.

– Azért, mert minden az, kölyök. És ugye tudod, hogy nem szeretem ezt a becenevet.

Claire elmosolyodott. – Majdnem annyira, mint amennyire én nem szeretem, ha kölyöknek hívnak.

– Pontosan így van – mondta Andras különös módon gyengéden. – Mindenesetre ez a kódex évszázadokig észrevétlen maradt a Földön. Aztán Lucifer váratlanul magához hívta az arkanistáját és a könyvtárosát – az elődeinket –, és megparancsolta nekik, hogy szerezzék vissza a könyvet, és cseréljék ki egy evilági másolatra. – Az öreg démon ajka erős undorral rándult össze. Leto kezdte érteni, honnan származhat Claire véleménye a pokol uralkodójáról. – Valami biztos megijesztette.

Leto aggasztónak találta az egész beszélgetést, és a nyugtalanság végül Claire ujjainak ideges kopogtatásába kezdett torkollni a pulton.

– Miért nem értesítettek engem erről? – kérdezte.

– Miért kellett volna? Ez egy tökéletesen megírt könyv. Nem a te finom, befejezetlen dolgaid közül való – mondta András. – Ha jól tudom, a könyvet valami halandói lázadás során szerezték vissza. Egy tűz alkalmas álcát szolgáltatott. Az ügynökeink a káoszban egy ártalmatlan, evilági példányra cserélték. Ezután eltűnt – ki tudja, mit csinált vele a mi jóindulatú diktátorunk?

– De nem került vissza minden – mondta Leto. Amikor Andras ráncolta a homlokát, mintha csak most jutott volna eszébe a jelenléte, Leto az asztal felé biccentett.

– Nos... igen. Lehet, hogy voltak komplikációk – mondta Andras. – Úgy pótolták a könyvet, mint volt... de az emberek azt mondják, hogy pontosan tíz oldal elveszhetett a tűzben. Mi azt hittük, hogy csak a másolat sérült meg.

– Tíz oldal. Egy Pokol cuccából készült könyvből. Vette valaki a fáradságot, hogy ellenőrizze az eredetit, mielőtt odaadta volna?

Andras ajka elvékonyodott. – A feljegyzések nem pontosan ezt mondják.

– És nem jártál utána, nem kutattad fel ezeket a lapokat?

Andras felhorkant. – Nem vagyok hülye. Már évtizedekkel ezelőtt felvetettem az ötletet, amikor egyszer belefutottam az ellentmondásba. De parancsot kaptam, hogy ne tegyem. Megtiltották. Egy rendelet magától a nagy uralkodónktól. És nem engedélyezték a könyv további vizsgálatát. Bármi is az, bármi is volt, Lucifer nem hagyta, hogy bárki is utánanézzen.

Ennek semmi értelme nem volt. Leto azon kapta magát, hogy lyukat rág az ajkán, miközben megpróbálta követni. – Ha annyira fontos volt, miért kockáztatta volna...?

Andras elegánsan megvonta a vállát. – Az egész ügy még az én dicstelen bukásom előtt lezajlott. Jóval azelőtt, hogy arkanista lettem. Akkor még herceg voltam. Az egész meglehetősen titokban történt, és az udvar csak jóval később értesült róla. Az egyik elődöd volt az, aki visszaszerezte. Ha valaki eltussolta a kudarcot, az ő volt.

Leto a szeme sarkából látta, hogy Claire összerezzen. A szín kifutott az arcáról. – Elődöm...  Úgy érted, Gregor könyvtáros.

– Nem, nem. Régebben, mint néhány évvel ezelőtt. Ő lett volna – Andras elutasítóan legyintett az idő egész gondolatára –A Barbár. Szakállas. Hangos típus. Részeg. Örökre itt ragadt. Hogy is hívják? Nem tudom megkülönböztetni az embereidet.

A Claire vállában lévő feszültség kissé enyhült. Ez volt a második alkalom, hogy Leto észrevette a lány furcsa ellenszenvét az elődje iránt. – Bjorn? Bjorn, A Bárd. Neki volt a leghosszabb hivatali ideje, átívelve a középkoron. Kettővel Gregor előtt.

– Nagyjából pontosnak hangzik. Mindenesetre a te szárnyad története, nem az enyém.

Claire és Andras haragos képet vágott. Leto aligha tudta, de volt egy sanda érzése, hogy még rosszabb hírek várnak rá. Úgy tűnt, a könyvtáros egyetértett vele, mivel megrázta a fejét. – Ha már újra felbukkant, nem hagyhatunk egy ilyen dolgot csak úgy itt lebegni.

Andras óvatosan figyelte Claire-t. – A parancs az parancs, kölyök.

– Legalábbis jelenthetjük ezt a legutóbbi felbukkanást, és újraindíthatjuk a nyomozást. Vér és tinta, Andras. Angyalok is érintettek, az isten szerelmére. Ez nem a politika ideje.

Andras megrázta a fejét. – Nem bölcs dolog. Több információ nélkül nem, ami indokolná, hogy az udvarhoz forduljunk.

– Olyan információk, amelyeket nem kaphatunk meg, amíg nem kapunk engedélyt. Ami nem történik meg – mondta Claire határozottan. – Olyan információ, amit eleve nem akar, hogy az udvar tudomására jusson.

– Így működik a Pokol.

Claire keresztbe fonta a karját. Távoli karmok kattogása hallatszott, ahogy a hollók megmozdultak a ketrecükben. Leto látta, hogy Andras szakállas arcán finom rángás futott végig, ahogy a lány tekintetével találkozott a pillantása.

Claire felkapta a tasakot és a fecnit, mielőtt Andras tiltakozhatott volna. Sarkon fordult, és az ajtó felé sétált. Andras bámult, először Claire-re, majd Leto-ra. Aztán futásnak eredt a lány után. – Kölyök! Könyvtáros! Claire! Azonnal állj meg!

– Gyere, Leto! – szólt Claire, és nem lassított a tempóján, majd olyan hangerőre emelte a hangját, amitől a hollók zengtek, és Leto gerincén végigfutott a hideg. – LUCIFER.

– Ne légy bolond! – András gyorsabb volt, mint ahogy őszülő haja mutatta, és a lány után szaladt. Leto-nak sprintelnie kellett, hogy szem előtt tartsa őket, miközben végigszáguldottak a folyosón. Ha Claire megidézte őt, akkor nem volt benne biztos, hogy utol akarta érni.

– Nem, ez nevetséges. Nem tűröm... – BELIAL.

– Claire... figyelj...

– MORNINGSTAR. GYERE IDE!

– Claire!

– IBLIS. AZ ÚR...

– Háborút akarsz indítani? – Andras a lépcső alján megragadta Claire vállát. Claire szúrós pillantása láttán ugyanolyan gyorsan elengedte. – Nem akarod ezt tenni, kölyök. Nem mondhatjuk neki, hogy ez egy angyal kezében bukkant fel.

Claire állkapcsa megfeszült, és az ujjai a műanyag tasak köré szorultak. – Egy perced van, hogy egyetlen jó okot mondj, miért. És anélkül, hogy a 'lány' vagy a 'kölyök' szót használnád, különben kisétálok innen, Andras. Komolyan mondom.

Leto egy lépéssel távolabb állt meg. Andras elrántotta a kezét Claire válláról, és végigsimított a barázdált haján. – Vedd figyelembe a tényeket, Claire. Valahogyan a Pokol Könyve ennyi idő után újra felbukkant, és bekerült a Mennyország kezébe. Nagyon valószínű, hogy nem tudják, mi van náluk, de nem mást küldtek utána, mint Ramielt. Isten mennydörgése, egy átkozott Őrző. Bukott vagy sem, megbocsáthatatlan vagy sem, ő nem kifutófiú. Gondold végig. Mi lesz, ha ezt jelented az udvarnak?

Claire felszisszent. – Nyilván utána küldenek minket. Pontosan úgy, ahogy korábban is tették. És ezúttal rendes munkát fogok végezni.

– Akkor is utána küldték a Könyvtárat, amikor ez csupán Lucifer kínos személyes titka volt, amit emberek őriztek. Ismered a történelmet, Könyvtáros. Mi történik, ha hatalmas embereket ijesztgetsz, akiknek seregeik vannak? Mit tesz a Pokol udvara, ha a Mennyország ellenük lép?

– Ne légy nevetséges. – Claire arcáról kifutott a szín. – Ez egy könyv. Ők nem...

– Kevesebbért is háborúztunk már. Én ott voltam. – Andras úgy mondta ki az "ott" szót, hogy azzal üvöltő ürességet és veszteséget sugallt. Leto megborzongott.

Claire felemelte a kezét. – Ez felesleges. Ez egy könyv. Lucifer tudja, hogy sokkal hatékonyabban tudnánk...

– Lehet, de az udvar nem. Tudod, mi a véleményük a Könyvtárról, amelyet egy egyszerű ember és egy lecsúszott démon vezet. – Andras hangja rideggé és keserűvé vált. – Bábok vagyunk, földfoglalók a kívánatos kincsek tetején. Nemcsak hogy nem bíznának bennünk – megragadnák az alkalmat, hogy bebizonyítsák, hogy alkalmatlanok vagyunk, hogy kifosszák a Könyvtárat.

Claire szünetet tartott, mintha kissé megingott volna. – Hogy a Könyvtárat a birodalom fölé helyezzék...

– És mi lesz a Földdel?

– Mi?

– Gondolkodj – csattant fel Andras. – Még ha a kapzsi csürhe ki is húzza a fejét a seggéből annyira, hogy a nyomokat kövesse és elvégezze a munkát, mit gondolsz, hol fog ez elintéződni?

Andras Claire-t fürkészte a válaszért. A nő elhallgatott, és aggódó pillantást vetett Leto felé. Andras úgy nézett ki, mint aki pontot szerzett. – Most már érted, miért vakmerőség ezt jelenteni?

Leto látta, hogy Claire álla szinte észrevétlenül megemelkedik, és a makacs vasszigor, amelyet a könyvtáros akarataként kezdett felismerni, felszínre tör. – Az udvarnak talán, de ha ezt magánügyként közelítenénk meg vele...

– A Purgatórium.

Claire megállt. – Az egy teljesen más helyzet volt.

– A micsoda? – Leto érezte, hogy zavarodottsága elérte a törésvonalat.

– Egy... tragédia a Pokol történetében. – Claire mogorván nézett Andrasra. – Egy bolond könyvtáros kihívta Lucifert a Könyvtár feletti uralomért. Megpróbált függetlenséget követelni, és vesztett. Ő... Nos, a könyvek megmaradtak, de az egész Könyvtárat újraalkották, lepecsételték. Ez könyvégetések sorát indította el a Földön – ha hallottál valaha az Alexandriai Könyvtárról, ő abból az időből származik. Gondolom, azzal akarta megbüntetni, ami fájt neki. A múzsák fel voltak háborodva. Káosz uralkodott, amíg a Könyvtárnak újra rendes könyvtárosa nem lett. Tragikus, de nem ez a lényeg, mert mi nem hívunk ki senkit.

– Próbáld meg, ha akarod. – Andras finoman megvonta a vállát. – De a mi bolond királyunk elég sok gondot fordított arra, hogy a kódexet első alkalommal távol tartsa a pokoltól. Nem ez lenne az első eset, hogy a saját népét likvidálja, hogy megvédjen egy titkot. Inkább nem mennék át még egyszer ezen.

Claire ujjai néma számítást végeztek, miközben megrándultak a kezében lévő táska körül. – Tegyük fel, hogy nem kérjük Lucifer jóváhagyását erre. Ez még mindig egy titkos tárgy, feltehetően a Földön, és veszélyt jelent az emberiségre és ránk is. A te felelősséged, hogy cselekedj.

Andras mosolya alábbhagyott. – Nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ebben igazad van. Szívesen üldözőbe venném ezt a leletet, és visszavinném a Pokolba, mielőtt még több kárt okozhatna. De legutóbb, amikor ezt a könyvet üldözték, a Könyvtár együtt tette, Arkán és Befejezetlen. Miért van ez így? Vajon miért?

Claire összehúzta a szemét. – Van egy mentességünk, amikor könyvek vesznek el, igen. De ez nem az enyém, és én nem vagyok démon. Nem tehetem ezt engedély nélkül. Épp most hoztuk vissza az egyetlen könyvet...

– Visszahoztad és mennyi idő van még hátra a léleklángodból?

– A nap nagy részéből, de... Ó, nem. Ezt nem mondhatod komolyan. – Leto röviden elgondolkodott azon, hogy az arkanista hogyan tudta ilyen szorosan nyomon követni a mai nap eseményeit, vagy, hogy ez köztudott volt-e. Claire egy nagyobb problémának adott hangot. – Az utazáshoz még mindig szükségünk lenne Walter segítségére.

Andras megkocogtatta az ajkát. – Walter birtokában van a halandói birodalmakba való közlekedés lehetősége, de hol kezdenéd el keresni az Ördög Bibliáját, Könyvtáros?

– Én... – Claire tétovázott, miközben úgy tűnt, hogy a kérdésre teljes mértékben odafigyel. – Az angyal Seattle-ben talált ránk, de gyanítom, azért, mert minden démoni tevékenységet üldözött. Úgy tűnt, meglepődött, hogy ránk talált. Ez azt jelenti, hogy a nincs több nyoma. Nem, a lapok talán a Földön vannak, de akkor azzal az információval kellene kezdenünk, hogy hogyan tűntek el. Azt mondod, hogy Björn, A Bárd volt az a könyvtáros, aki visszaszerezte, de...

Claire és Andras is elhallgatott, és Leto elvesztette a türelmét. – De mi?

– Bjorn már nem könyvtáros többé. Még a pokolban sem. Letöltötte az idejét a Könyvtárban, és a lelke megnyugvást talált. És ő a régi hiedelmek híve volt, szóval... – Claire felvonta a szemöldökét Andrasra. – Ha beszélni akarnánk Bjornnal, meg kellene keresnünk őt... a Valhallában?

– A Valhallában.

– Hollók? – Claire kíváncsi volt.

– Hollók. – András határozott volt.

– Hollók? – Leto zavarodott volt.

Claire szája egy olyan mosolyra húzódott, amely egyszerre volt nyugtalanító, szúrós és rezignált. – Azt hittem, visszavonultál a játéktól, Arkanista.

Andras kuncogott. - Engem rá lehet venni, egy jó ügyért és egy szép arccal.

Claire figyelmen kívül hagyta a hízelgést. – És hogy csillapítsd a kíváncsiságodat egy titok iránt, gondolom.

– Hát, ez már csak bónusz lenne egy öregember szórakoztatására, kölyök.

Claire egyszer Leto-ra pillantott, és a férfi bólintott neki, amit remélhetőleg támogatásának szánt. A lány felsóhajtott. – Hol kezdjük?

– Természetesen a holló úttal – mondta Andras.

◆   ◆   ◆

Rövid vita alakult ki, amely csak akkor dőlt el, amikor Claire valami homályos viselkedési szabályra hivatkozott, amelyről Leto még sosem hallott. Andras felemelte a kezét, és eltűnt a szárnyának zsúfolt árnyékában, Claire pedig folytatta szörnyen gyors lépteit a lépcsőn felfelé, arrafelé, amerre jöttek. Leto a harmadik lépcsőfoknál már kifulladt. A könyvtárosok kimerítőek voltak.

– Könyvtáros kisasszony? Mi történik most?

– Együtt fulladtunk meg, Leto. Szólíts csak Claire-nek.

– Mi történik most, Claire?

– Azt hiszem – Claire megpaskolta a vízköpőt, amikor befordultak a sarkon az ismerős folyosólabirintusba, amely a Befejezetlen Szárnyhoz vezetett –, most nagyon rossz példaképed leszek. Ha tényleg démon vagy, akkor ez az a pont, amikor valószínűleg el kellene szaladnod, hogy elpletykálj minket.

Leto felemelte a kezét, hogy megdörzsölje az egyik füle hegyét. – Nem hiszem, hogy azután, amit Andras mondott, szeretnék pletykálni.

– Én sem, sajnos – mondta Claire sóhajtva.

Leto elgondolkodott az Arkanistán, és leküzdötte a nyugtalanságát egy másik démon közelsége miatt. – Azt mondtad, hogy ő egy... herceg?

– Volt. Egyszer. – Claire visszafogottan mosolygott. – Mielőtt megismertem, a Pokol udvarának főhercege volt. Nagyon nagy tiszteletnek örvendett, légióknak parancsolt, és Lucifer jobb keze volt. A Vallomások Démona, azt hiszem. Több mint száz éve egy politikai puccs során leváltották. A démonok semmit sem szeretnek jobban, mint a politikai játszmáikat; soha ne állj egy démon és a hatalomra jutás közé.

–  Nem arról van szó, hogy ez most a Könyvtár?

Claire grimaszolt. – Igen. Hát nem tanulsz gyorsan? Mindenesetre Andras túlélte, de visszavonult az udvarból, hogy nyalogassa a sebeit. Végül átvette az Arkán Szárny kurátorának szerepét. Démon, igen, de visszavonult az udvartól. Mindig is a Könyvtár támogatója volt. Sokat segített nekem, amikor újonc könyvtáros voltam. Sokat tanított nekem.

Egy emlék, egy fájdalom, egy sajnálkozás suhant át Claire arcán, túl gyorsan ahhoz, hogy Leto kommentálni tudja. A kezére meredt. Egy karmán lógott egy köröm. Aggódott érte. – De még mindig nem tudom, hogy mit kéne... Úgy értem, azt mondtad, hogy utána eredünk ennek a dolognak?

Claire olyan hirtelen lassított, hogy Leto majdnem nekiment a hátának. A nő egy pillantást vetett a könyvtár bejárata felé, aztán félrehúzta a férfit. – Ez nem olyan, mintha a hősök könyvéért mennél, Leto. Ez most... bonyolult lesz.

– Volt egy ilyen érzésem.

– Olyasmit fogok tenni, ami felzaklathatja a Pokol többi részét. A Könyvtár mindig is egy kicsit szeparált volt.

– Értem.

– De te nem vagy a Könyvtár része. – Leto arca elkomorult, és Claire rövid időre lehunyta a szemét. – Úgy értem, szívesen látunk itt, de nem kell ennek a részévé válnod. Veszélyes lesz. Még ha sikerül is elérnünk, amit tervezünk, amikor visszajövünk, akkor is... Menned kéne, amíg még lehet.

– Hová menjek? – A kérdés szánalmasabban hangzott, mint ahogy Leto gondolta volna, de még azelőtt elhagyta a száját, hogy át tudta volna gondolni. A pánik kezdett eluralkodni rajta, és megpróbálta elképzelni, mit jelenthet a Könyvtár elhagyása. Az első igazi emléke erről a helyről az volt, hogy démoni küldönc volt, akit Claire asztalához küldtek. Minden, ami azelőtt volt... sötétség, félelem, önutálat. Kétségbeesett savas érzés volt a torkában. Bármit szívesebben csinált volna, mint azt.

– Maradhatnál a könyvtárban, amíg vissza nem térünk. Rengeteg az olvasnivaló – ajánlotta fel Claire.

– Azt mondtad, a démonok nem könyvtárosok, mert nem tudunk mit kezdeni a könyvek természetével. – Lenézett az összeszorított kezére.

– Leto... te nem vagy démon. Te...

– Engem hozzád küldtek. És te vagy az egyetlen, aki egyáltalán megpróbálta elmondani nekem az igazságot. Te... te vagy az egyetlen megbízásom. Amíg ez nem változik, addig maradok. – Leto igyekezett inkább magabiztosnak hangozni, mint könyörgőnek. Az alsó ajkát rágta, amikor látta, hogy Claire általában rideg barna szemei megenyhülnek. Szimpátia, szánalom. Nem ezt akarta. Nem akarta, hogy védelmezzék, hogy megvédjék a bántó igazságoktól. Nem akarta újra. Ez az emberlét ellentéte volt. Azt akarta... – Segíteni akarok. Kérlek.

Claire egyszer végigpásztázta Leto-t, mielőtt enyhén bólintott. – Rendben. Rendben. Mondtam, hogy gyorsan tanulsz. – Újra elindult a folyosón. – Következő lecke: mozogj gyorsan.