41 - 42. fejezet

 

41

RAMIEL

Fordította: Aiden

A tetteimért nincs bocsánat. Mindannyian választhatunk, hogy hogyan szemléljük a világot és a rendszert, amelynek tagjai vagyunk. Egy bizonyos ponton azt is megtudjuk, ennek mi az ára. Hogy mennyit szenvedünk a boldogságért. Hogy mit vagyunk képesek feláldozni azért, hogy élhessünk. Még Caesar sem tarthatta meg a titkait, s a vért, amely egy birodalom talaját öntözi. Választhatsz. Választhatod, hogy becsukod a szemed, és élvezed a szerencsés helyzetedet a jó földön. Választhatod azt is, hogy kiszállsz.

Vagy választhatod azt is, hogy fellázadsz.

Poppaea Julia könyvtáros, Kr. e. 48

Rami ma számos dolgot tanult.

A pokolnak volt egy házi vízköpője. A hollók úgy küzdöttek, mint a harcosok. A könyvek tintát véreztek. És a holttestek bűzlöttek, még a Pokolban is.

Az utolsó lecke járt a leginkább a fejében, amikor orra elé rakta az inge ujját, és feltakarította a padlót a törmeléktől, mielőtt a vízköpő az utolsó testet is egy kupacba hordta. A Könyvtárból temető lett.

A Rémségek, amikor megölték őket, hirtelen bomlani kezdtek, és már azelőtt bűzlöttek, hogy a harc véget ért volna. Az ifjú hölgyek – Leto még kisasszonyoknak hívta őket, mielőtt Brevity határozottan kijavította, hogy nekik most már kijár „a könyvtár hőse” cím – elhalványultak, és olyan törékenyekké váltak, hogy csak pókháló és a hamu maradt ott, ahol lezuhantak. Rami tett egy kísérletet, csak egyet, hogy életben tartson egy haldokló leánykát, de a teste porrá omlott.

Brevity szenvedő hangon nyögött egyet a látványra, és Rami még arra sem tudta rávenni magát, hogy letörölje a hamut az arcáról.

Arlid és hollóhátas népe persze nemigen igyekezett segíteni. A harcosok inkább hajlamosak voltak átkutatni minden zugot, és dönteni minden rémség élete felől, amit találtak, de Arlid küldött egy fiatal bőrruhás fiút, hogy lássa el a sérült könyvet, akit Hero-nak hívtak.

A fiú a lehető legnagyobb szakértelemmel kötözte be a karakter sebeit. Brevity utasította, hogy fektesse le Hero- t a recepció melletti kanapéra. Összeillesztette a megcsonkított könyv oldalait ott, ahol feküdt, de ez volt minden, amit tehetett, amíg egy könyvtáros helyre nem hozta a sérüléseket. Hero mozdulatlanul feküdt a kanapén, és hol elvesztette az eszméletét, hol magánál volt, bár valahányszor éberen maradt, az arca a raktár bejárata felé fordult.

Végül, Rami tanácsa ellenére, Brevity összehívott néhányat Arlid harcosai közül, és Claire keresésére indult a polcok között. Bolond lány. Nem volt biztonságos, de a múzsa kétségbeesetten meg akarta találni a könyvtárost. Kétségbeesése csak még jobban felerősödött, miután egy kellemetlen huzat korbácsolta végig a köteteket, aztán a szellő elcsendesedett.

Teltek a percek, de a könyvtáros nem került elő, s holló sem tért vissza. – Mennyi lehet még hátra? – toporgott Leto az íróasztal mellett. A fiúnak nem engedték, hogy kivegye a részét a harcból, de a tehetetlenségtől üres lett az arca. Fáradtnak tűnt, ahogy a Könyvtár előcsarnokában heverő halottakat és a pusztítást szemlélte. A Könyvtár több polca is megsérült a harcban, egyrészt a vízköpő mozgásából adódóan és Andras serege is felborogatta őket. A polcok recsegtek és nyögtek, fáradt öregemberekként dőltek egymásnak. Könyvek, festmények és más, befejezetlen műtárgyak hevertek szanaszét a padlón. Rami még azt sem engedte meg Leto-nak, hogy segítsen őket felszedni.

– Ez volt az utolsó – közölte Rami. Hátralépett, amikor Arlid egy kéklángú fáklyával közeledett. A szagtól összerezzent, ahogy a holttestekhez helyezte, de a mágikus tűz hamu nélkül égett, a füst szépen kihussant a folyosón, hogy aztán keveredjen a Pokol szokásos hamu és ánizsillatú levegőjével. Szűzlány és démon egyaránt atomjaira bomlott. Rami elmondott értük egy néma fohászt. Abban azonban már nem volt egészen biztos, hogy kihez imádkozott.

– Megérte? – dünnyögte Rami.

Arlid meghallotta a kérdését, és felhúzta egyik vastag szemöldökét.

–Nem tudom, Őrző. Ha a fajtám lemészárolja egymást, másnap reggel mindenki újra felkel, amint feljön a nap. Kérdezd meg inkább a könyvtárosokat.

– Ha egyszer visszatérnek végre. – Rami egy pillantást vetett a hullakupac felé.

– Ajánlom, hogy visszatérjenek. A kicsi magával vitte a seregem legjobb harcosait – mondta Arlid, és ez úgy hangzott, mintha személyes sértésnek venné, ha a keresőexpedíció kudarcot vallana.

A tűz gyorsan eltüntette a holttesteket, kék fénnyel és tisztán lobogott, nem tévedt a közeli, csábító papírral teli polcok felé. Éppen a parazsat figyelték, amikor egy pukkanás és egy tini ismerős, ám meglepett kiáltása hallatszott mögötte. Rami felsóhajtott, és megfordult, hogy emlékeztesse Leto – t, ne nyúljon semmihez.

Csak a levegőt kapkodta, mikor meglátta, mi történik.

Egy összetört csillag állt közvetlenül a könyvtár ajtajának boltíve alatt. Uriel, a Mennyei Sereg arkangyala, Isten Arca, büszke, szent, örökkévaló, ott állt egyenesen a Könyvtári káosz kellős közepén. Fényszárnyait teljesen kitárta, és a fénysugarak, melyek szárnyait alkották menetet vágtak az ajtó díszlécébe. Mellette Leto állt, és meg sem mert moccanni.

Talán a nyaka köré szorított angyalököl miatt.

– Uriel! – Rami lábai úgy döntöttek, hogy ismét működni kezdenek, és meglódultak.

– Mit művelsz?

– Azt, ami a te dolgod lett volna, amint betetted a lábad erre a szentségtelen helyre – Uriel hangja olyan volt, mint a selyem a fagyott kövön. Az angyalnak nem volt fegyvere, de nem is volt rá szüksége. Fehér ujjai nyakörvként szorultak Leto nyaka köré. Ez elég fenyegetés volt. Leto szeme elkerekedett, és az arca megrándult az erőfeszítéstől, hogy Uriel szorításában lélegezni tudjon.

Uriel keze megfeszült, ahogy Rami elindult felé. Zavartan ráncolta a homlokát az arkangyalra.

– Hogyan...

– Követtelek. A bukott ösvényedet nem volt olyan nehéz megtalálni, ha már egyszer felhívtad rá a figyelmemet.

– Ez... Már elmúlt a veszély – emelte fel Rami a kezét. Nehéz volt megoldani, hogy ne remegjen a hangja. – Leto csak egy ártatlan emberi lélek. Még csak nem is elkárhozott – ő már a Mennyországé. Megmentettük őt. Ez azt jelenti...

– Ez nem jelent semmit – vicsorgott Uriel. Megrángatta a fiút nyakánál fogva, amitől Leto feljajdult. Az angyal szárnyai kinyíltak és kétszer akkorák lettek, támadó skorpiófarkakká nőtte ki magát. Kezdte elveszíteni az irányítást. – Nem, ha egy Őrző, a Mennyország egyik első teremtménye, aki kedves a Teremtő szívének, árulóvá válik, és segédkezik az effajta dolgokban.

– Itt senki sem egy dolog. Emberekről, vagy ártalmatlan szellemekről, esetleg… – akadt el Rami szava, hiszen nem tudta pontosan, miként nevezze Arlid hollóit vagy a vízköpőt. Hirtelen valami mozgást vett észre a szeme sarkából. Arlid mögé lépett, kezét a kardja markolatán nyugtatva, latolgatva a köztük és az angyal közötti távolságot.

A szíve belesajdult, már így is túl sok volt ma a vérontás. Véget kellett vetnie ennek, mielőtt ostobasággá válik.

– Én nem árultam el senkit, Uriel. És nem tűrhetem azt sem, hogy emberi léleknek ártsunk.

– Nincs jogod ítélkezni felettem. Te csak egy bukott Őrző vagy, egy szomorú, szánalmas koldus a Mennyország kapujában – sziszegte Uriel, szorítása megfeszült, és Leto arca ettől kékülni kezdett. A fiú felnyúlt és megragadta az angyal csuklóját. Rami észre sem vette, hogy megmozdult, amíg a kezében lévő pengén villámok nem kezdtek fel-alá cikázni.

Uriel szeme szikrákat kezdett szórni.

– Kardot mersz rántani ellenem?

Rami kinyitotta a száját, aztán rájött, hogy nincs mit tagadni. De Uriel ekkor vadfutótűzként borult lángba, és Rami száját pánikszerű kiáltás hagyta el.

– Leto! Csukd be a szemed!

A szoba fellángolt, ahogy Uriel kibújt angyalalakjából. Mögötte fojtott sikolyokat és hollószárnyak csapkodása hallatszott. Csak Rami tudott ellenállni, amikor az angyal hátából tűként köpődtek ki fényszilánkok, és az arca égő maszkká változott. Leto csak egy sötét, rogyadozó alak volt Uriel haragja előtt, és Rami csak remélni tudta, hogy követte a parancsot. Az emberi elme nem volt felkészülve arra, hogy meglássa az isten arcát.

Amikor Uriel átalakulása befejeződött, a hangja szilánkos kristály volt a fülében.

– Van hozzá merszed?

Rami nyelt egyet, és villámot idézett a kardjához, amelyet alacsonyan tartott.

– Úgy tűnik, igen. Engedd el a fiút, Uriel – követelte Rami. Leto nyöszörgött, és Rami elszégyellte magát, hogy elbizonytalanodott, vajon tényleg le tudja-e csapni az Isten Arcát.

Nem kellett kiderítenie.

– Huszonhármas számú szabály. Nincs verekedés a Könyvtárban – szólalt meg ekkor egy végtelenül elcsigázott hang valahonnét a könyvtár előteréből. Rami megpördült. Claire-t pillantotta meg, aki Brevity vállán támaszkodott. A múzsa szorosan lehunyva tartotta a szemét a fény ellen, ám Claire erősen támaszkodott az asszisztensére. Rami egy pillanatig hitetlenkedve figyelte a lányt, mire rájött, hogy tompa, révedő tekintettel bámul egyenesen az Isten sugárzó arcába.

– Ez már gyalázat – Uriel szájából lángok csaptak ki. – Meglakolsz a bűneidért.

– Mindig csak fenyegetőzni tudtok – felelte Claire szenvtelenül szemrebbenés nélkül. – Távoznod kell, angyal. A Könyvtár már bezárt, és a Pokolból sem hiányzol majd.

– Én a Mennyország Fő Seregéhez tartozom, és ti mindannyian meghoztátok a döntéseiteket. – Uriel határozottan, belülről lángolt. Egyik izzó keze Leto torkát szorította, egy szenvedő hangot csalva ki a fiúból. – Összezúzom a bűnösöket alant...

– Kheladgis – mondta Claire. Aztán szavak kezdtek el ömleni a szájából. Sötét, mormogó szavak. S bár szavak lehettek, de önálló életre keltek, ahogy elhagyták az ajkát. Fekete lyukakká váltak, kiszívták a levegőt Rami tüdejéből. Parázs lett belőlük, forró hamut szórt a szemébe. Selyemmé váltak, a bőréhez simultak, mielőtt vadászó kígyóként elcsúsztak mellette.

Reszkető borzongás járta át a szobát. Urielnek csak arra volt ideje, hogy vicsorgásra görbítse az ajkát. Fénye vakítóból áttetszővé, tartalmatlanná vált. Mint mikor a láng hirtelen nem kap több oxigént. Pengeéles szárnyai köddé váltak, és a keze úgy oldódott fel Leto nyaka körül, ahogy a szél elfújja a port, a fiú pedig megtántorodott.

Az angyalnak nyoma veszett.

Három szaggatott légvétel kellett ahhoz, hogy Rami elméje a sikoltáson kívül másra is képes legyen. Claire felé pördült, bár volt annyi esze, hogy közben leeressze a fegyverét.

– Te… Urielt… Te csak úgy...

– Bántotta Leto-t. Vannak bizonyos igék… – kezdte Claire, majd elhallgatott. Erősebben támaszkodott Brevityre, és hagyta, hogy az asztalához vezesse. – Nem a Pokolból származott. Figyelmeztettem, hogy a Könyvtár zárva van.

– De ő...

– Valószínűleg egy idő után újra visszatalál a Mennyországba. Plusz-mínusz egy évtized.

Örökkévaló volt. Urielt, a Sereg legmagasabbrangú vezérét, Isten avatár Arcát, egy könyvtáros törte meg. Rami kereste a kiskaput, egy lyukat az univerzumban, amely felé az egész Mennyország billent. Ennek évtizedekig, sőt évszázadokig lesznek utórezgései. Mivel ezt agyilag képtelen volt feldolgozni, Rami inkább arra koncentrált, hogy eltegye a kardját. Claire az íróasztalra támaszkodott, és megmasszírozta a két szemöldöke közötti rést.

– Képes voltál ránézni, mégsem… – mondta Rami csodálkozva.

– Nem őrültem meg? Én nem merészkednék ilyen messzire.

Claire mosolya pengevékonyságú lett.

– Ez a nap a lehetetlen történések napja volt. Telis-tele volt őrülettel és borzalommal – sóhajtotta a nő megtörten, és megfordult. – Jól vagy, Leto?

– Igen, hölgyem. Köszönöm – felelte Leto, aki az ajtó melletti falnak dőlt, és a nyakát dörzsölgette. Technikailag egy könyvekkel teli polcnak támaszkodott, de Raminak nem volt szíve szólni neki, hogy álljon arrébb. A fiú nyaka még mindig hullahideg volt, de lassan felmelegedett az ujjai alatt. Claire végignézett a fiún, aggódó szemében száz ki nem mondott szó ült. És mégsem szólt egy szót sem.

Rami azon kapta magát, hogy körbekémlel a szobában, egyedül találta magát égi teremtményként a Pokolban, és elbizonytalanodott a lelkiismerete súlyától. Egy arkangyal felmentésének a hivatalából nem is lett volna szabad, hogy megtörténjen. Claire épp a szeme láttára nyírta ki a Sereg egyik legmagasabb rangú tagját, az ő főnökét. Ez hadüzenet lett volna bármelyik angyal számára, akár bukott, akár nem.

Most azonnal kardot kellene rántania, és lecsapnia mindannyiukra. És igaza lenne. Valószínűleg mind meghalnának a birodalmakban zajló közelgő háborúban, de neki lenne igaza.

De valahol Ramiel hosszú és kanyargós létezése során már nem igazán látta, mi a helyes.

A tekintete Leto-n állapodott meg. A suhanc félszegen, bátorítóan Ramira mosolygott. A fiú sosem tudná meg, miért került a Pokol Könyvtárába. Az állkapcsában megfeszült egy izom, és Rami lassan, remegve vett levegőt. Leeresztette a tekintetét a kiégett foltra, ahol egykor Uriel állt. A keze lehanyatlott a kardja markolatáról.

– Kell erről jelentést tenned, vagy valami ilyesmit? – kérdezte Claire semlegesen megfogalmazva a kérdést, bár a vállának előreesése azt üzente, hogy rossz válaszra számít.

Rami mereven bólintott.

– Majd. A Mennyországot informálni kell, hogy az arkangyal... Késni fog.

Claire pislogott, és minden lehetetlen cselekedet közül ez volt az, amin meglepődött.

– Hogy késni fog.

– Pontosan – erősítette meg Rami.

– Feltartóztatták – bólintott magában Claire, megfordult, mintha először mérné fel a keletkezett károkat. Élesen szívta be a levegőt a fogain keresztül.

– Győztünk – kurjantotta el magát Brevity, bár vékonyan szólt, mint a pirított cukor. Kiürült szemmel bámult körbe, amikor Rami rápillantott. Claire levette a karját az asszisztensétől.

– Ez – mondta a könyvtáros a Rami által jól ismert, különösen kíméletlen önostorozó hangon –, ez nem győzelem.

Brevity úgy tűnt, hogy erre nem tudott mit felelni, de azért kihúzta magát. Arcán olyan elszántság tükröződött, amit Rami korábban nem vett észre. Az a fajta, ami egy tűzvész után maradt.

– Itt vagyunk, nem?

Claire egy hosszú pillanatig Brevity szemébe nézett. Rami nem állíthatta, hogy eléggé ismeri a két nőt ahhoz, hogy tudja, miről kommunikálnak ők ketten szavak nélkül, de ismerte a túlélők tekintetét, amikor nem számítanak rá, hogy túl fogják élni a csapást.

– Így van. Ez a dolgunk – bólintott Claire, és Brevity elkezdte csoportokba szervezni a néhány megmaradt kisasszonyt, hogy összeszedjék a körülöttük lévő csatatérről még menthető könyveket.

Rami látta, hogy Claire tekintete a kanapéra téved, ahol Hero feküdt, de határozottan a hollókapitány felé fordult a férfi helyett. Arlid és a serege befejezte a mentőexpedíció hollóinak üdvözlését, és az ajtó közelében gyülekeztek, nyilvánvalóan távozni készültek.

– Arlid – szólította meg a kapitányt Claire nyugodtan. – Látom, segítőkész voltál, mint mindig.

– Az izzó, égő dolgok, nem tartoznak épp a mi profilunkba – rázta meg Arlid Claire kezét mérgesen. – Felszabadítottad a bajtársaimat, és segítséget kértél a démonok elleni harcban, de nem az angyalok ellen.

– Így volt. Mégis tartottad a szavadat.

– Jó kis csata volt – csillantak fel Arlid szemei szórakozottan. Körbenézett a rendetlenségen és bólintott. – A ti helyetek most majdnem olyan rosszul néz ki, mint a mesélőé.

Egy kísérteties mosoly jelent meg Claire szája sarkában.

– Csak néhány részeg északi hiányzik.

– Megkímélhetnénk őket.

Claire az összegyűlt hollónépségre pillantott.

– Történt valami veszteség?

– Két emberem esett el. De a kisasszonyaitok rosszabbul jártak.

– A leányok, igen – Claire tekintete Brevityre siklott, és a múzsa lesütötte a szemét, hogy ne is lássa a máglyát. – Könyvszereplők voltak, nem harcosok, de megvédték az otthonukat.

– Bátran harcoltak. Megérte.

– Az, hogy megérné meghalni, olyasmi csak a mesékben létezik – szomorodott el Claire hangja a veszteségtől, ezt a hangot Rami jól ismerte. – Mindenesetre még egyszer köszönöm. Ez nem a Valhalla harca volt.

– Tényleg nem volt az. Jössz eggyel a toll és csont szövetségének – közölte Arlid, aztán elvigyorodott. – De a lehetőség, hogy harcolhassak a démon ellen, aki oly sokáig tartotta rabságban és kísérletezett a seregemen, ráadásul visszaélt a holló járatokkal? Bármikor újra megtenném, Könyvtáros.

Még egyszer kezet ráztak, és a hollók kiléptek a könyvtár ajtaján emberi alakjukban, majd a kinti folyosót a szárnyak suhogása töltötte meg.

Claire fáradtan rogyott le egy székre. Egy pillanatig a semmibe meredt, mielőtt Rami felé fordította a tekintetét.

– Megint elviszed őt.

A szavaiban lévő sértődöttség nyilvánvalóvá tette, hogy Leto-ról beszélt. Bármi is történt a Könyvtárban – nem is beszélve mindarról, ami odáig vezetett –, kimerítette a nőt. Rami felismerte, mekkora volt annak a súlya, hogy Claire rátalált a családjára és szinte azonnal el is vesztette, amiről nem is tudta, hogy volt neki. Claire megtörten nézett rá, de válaszra várt. Rami bólintott.

– Muszáj. Be kell vinnem őt a Mennyországba, mielőtt kockáztatná, hogy újra a romlás útjára lép.

Leto a kanapé közelében álldogált, úgy tűnt, nem tudja, mit csináljon anélkül, hogy bármihez is hozzáérne. Összeráncolta a szemöldökét és Ramira nézett.

– Semmi bajom. Biztosan maradhatok és segíthetek...

– Nem – felelte Rami határozottan. – Azonban, miután Leto-t besorolták az ártatlanok közé... kérek engedélyt, hogy visszatérhessek.

A meglepettség egy pillanatra elűzte Claire arcáról a bánatot.

– Hogy visszatérhess?

– A Könyvtárba. Nekem kellene… vagyis szeretnék... – makogta Rami zavartan a saját szavai miatt. Szeretni, bármit is akarni. A megbocsátáson túl bármit is akarni, olyasmi volt, amivel már sok-sok éve nem szembesült. Súlytalannak és félelmetesnek érezte. Volt idő, amikor még volt joga a szárnyaihoz; nem volt mindig földhözragadt. Az emlék kéretlenül tört rá, ahogy az ember nagy levegőt vesz és elrugaszkodik a szilárd talajtól, és még nem igazán döntötte el, hogy repülni akar-e, vagy követni akarja az árnyékát a földre. Hirtelen sírni szeretett volna, de ehelyett felnyögött. – Szeretnék visszatérni egy… megbeszélésre. Hogyan tudnék segíteni.

Claire szemöldöke a homloka közepéig szaladt és pár pillanatig ott is maradt, de sötét szemében némi humor csillant, miközben mérlegelte a dolgot.

– Gyere vissza, aztán meglátjuk, mi lesz.

– Brevity – szólt hátra a válla fölött, miközben feltápászkodott a kanapéról. – Gyere, búcsúzz el Leto-tól.

– Nekem beleszólásom sincs ebbe? – duzzogott Leto, és a cipőjét fixírozta, amikor Brevity odalépett hozzá. Az arca rózsaszínű lett, ahogy a lány könnyes arcára pillantott. – Á, ugyan már. Ez nem olyan, mintha meghalnék... már megint.

– Jobban teszik, ha azon a helyen jól bánnak veled – szipogott Brevity, és nyilvánvaló volt, hogy nagy erőfeszítésébe került, hogy ne lendítse a karját a fiú nyaka köré egy ölelésre. – Ha nem, akkor szökj meg és mocskold be a lelked újra.

– Ez... ez nem így működik – motyogta Rami, leginkább azért, hogy eltüntesse a fájdalmas grimaszt Claire arcáról.

Leto csak pirult.

– Egy nap nagyszerű könyvtáros leszel, Brev. A legjobb.

– Még szép – törölt le az arcáról Brevity egy könnycseppet. – A könyvtárban mindig lesz hely számodra.

– Csak ha eszébe jut, hogyan kell rendes teát főzni – vágott Claire fancsali képet, miközben odabicegett hozzájuk. Sérülés ide vagy oda, még jobban sántikált, ahogy fáradt.

– Majd a Mennyországban gyakorlom – felelte Leto. – Megmondanád Hero-nak, hogy azt üzenem... viszlát?

– Majd improvizálok, hogy egy kicsit ékesszólóbban köszöntél el tőle, de persze.

Leto elszánta magát egy ölelésre, de hátrébb lépett, amikor Rami megrázta a fejét. Leto nagyot sóhajtott, és megdörzsölte a nyakát. – Köszönöm, asszonyom.

– Még mindig asszonyomnak hív – húzta ki magát Claire, hangja távolságtartó volt, de szeme könnyes. – Feladom. Rami, vidd el innen a gyereket, mielőtt úgy döntök, hogy megtartom.

– Hallottad a hölgyet – szorította meg Rami Leto vállát.

– Úgy értem... Köszönöm. Én csak... A Könyvtár megmentett...

– Te mentetted meg magadat. Itt te magad írod meg a saját történeted.

Valami összedőlt, épp akkor, amikor Claire átölelte magát, mintha csak arra ügyelne, hogy ne tegyenek semmi olyat, amit nem lenne szabad. Elmosolyodott.

– Én... Örülök, hogy megismerhettelek, Leto. Menj csak. Légy jó. Nem, legyél a jónál is jobb: légy boldog.

42

CLAIRE

Fordította: Aiden

Így készíts pergamenlapot:

Áztass egy állatprémet súrolófürdőben addig, amíg puha nem lesz. Kapard le róla a szőrt. Kezeld a bőrt feszesítő csersavakkal. Feszítsd ki és húzd merevre.

És így készíts történetet:

Áztass egy életet halandóságban. Kapard le róla a lelket.

Gregor Henry könyvtáros, Kr. u. 1899

Claire aznap másodszor ült le, és hogy megjavítsa Hero könyvének kötését.

Nem az ő könyve volt az egyetlen, amit renoválásra szorult. Claire az előtte lévő szakadt kötésre összpontosított, de szinte hallotta a körülötte lévő több száz szakadt, összetört, megégett, meg nem írt kötet fájdalmát. A könyvek, amelyeken a Rémségek lába taposott, a szőnyegek, amelyeken a sav lyukakat mart, a festmények, amelyeket hollók pengéi hasítottak szét.

Claire nem könyveket látott, hanem sírokat.

Ezer életet látott minden egyes összefűzött oldalon. Itt egy csapat kalandort, akik egy erdőben rekedtek. Ott egy szerelmespárt, akiket első szerelmes csókjuk előtti pillanatba temettek. Ott egy összeroskadt szék széle alatt szétszakadva fiatalokról szóló könyvet látott, akik soha nem tudják meg, hogy ki lehetett volna belőlük.

Ezernyi történet, álomvilágba ragadva, megfosztva a valóság lehetőségétől. Némelyik, persze soha nem íródott meg – szerzőjük már rég távozott a halandók közül –, de mások szerzői épp csak elkezdték megálmodni őket. Minden könyvben varázslat lakott, egy kihagyott lehetőség. Egy-egy könyv elpusztulásával ezeknek a lehetőségeknek is annyi lett. A világok csapdába estek, fulladoztak a lapokon.

Egy gondolat mindennél jobban foglalkoztatta Claire-t. Nemrég még egyáltalán nem zavarta volna. A nő dolognak hívta őket. Szikét nyomott a fájdalmaikra, és valótlannak nevezte őket. Amikor a könyvek csupán, mint elvarázsolt tárgyak, bosszantó makettek voltak. De most... most ott feküdtek holtan, a haláluknak hamu, sav és megsavanyodott tinta szaga volt.

És bármennyire is nem akarta bevallani magának sem, mindezt felülírta mellette a kanapén heverő, mozdulatlan test iránti aggódás.

Hero a mindent eldöntő csata alatt hol eszméleténél volt, hol nem, de amint a hollók elhagyták a Könyvtárat, és a veszély elmúlt, a harcos mély álomba zuhant. A legtöbb friss lap, amelyet Claire néhány nappal ezelőtt toldott a könyvhöz, már karcos és rongyos lett. Az elülső borító szenes volt, úgy megégett, a szélei pedig tintától és koromtól voltak mocskosak. Ha lehet ilyet mondani, még rosszabb állapotban volt, mint korábban. A nő nem tudta, hogyan is fogjon hozzá, hogy egyáltalán fel tudja mérni a könyv sérüléseinek eredetét, hisz Brevity összevissza zagyvált neki Hero...hőstetteiről.

Vigyáznia kellett, hogy ne ejtse ki a száján ezt a kifejezést e hiú teremtmény előtt. Meg sem lehetett volna szólítani, ha meghallotta volna.

Claire azon kapta magát, hogy reméli, hogy ő és Hero valaha is beszélgethetnek majd. A kanapén fekvő szereplőre pillantott, és nyögve elhessegette magától a gondolatot is, hogy Hero talán meg fog halni. Arra összpontosított, hogy újra bekösse Hero lapjait. Megint. Felfosztotta a régi cérnaszálakat, szétosztotta a szöveget. Méretre vágta a papírokat. Bejelölte az új gerinc helyét. Bemetszette a hornyokat. Belefűzte a cérnát. Újra összeillesztette a lapokat. Beállította a présgépet. Öltésekkel rögzítette a cérnát. Összevarrta az egészet. És újrakezdte az egészet.

Az utolsó láncöltést végigfűzte a könyv gerincén, megcsomózta, majd hátradőlt, és megdörzsölte zsibbadt ujjait. Hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon, hogy a szeme egy pillanatra megpihenjen. A Könyvtárban halálos síri csend honolt.

Rami elvitte Leto-t, de megígérte, hogy visszatér, ha engedélyt kap rá. Claire aggódott, hogy olyan kérdéseket fognak feltenni neki, amelyekre jobb lenne talán nem is felelni, de az Őrző elég magabiztosnak tűnt abban, hogy képes lesz kicselezni a mennyei bürokráciát. A lány nagyon remélte, hogy Raminak igaza lesz, amiért ilyen magabiztos; személy szerint neki már elege volt a háborúból.

Brevity, miután megszervezte a legnagyobb rendetlenség felszámolását, úgy topogott Claire fölött, mint egy meglehetősen aggódó kismadár. Miután Brevity harmadszor is megkérdezte, kér-e teát, Claire elzavarta inkább a polcok mélyére, hogy nézze át az elégett könyvek hamvait.

A fekete penge alatt fellobbanó lángok emléke ismét kirántotta az összpontosításból. Claire nagyot kortyolt a teából. A könyvei. Az önhittsége. Beatrice. Vágyódása a Földre. Andras csak játszott az ostoba titkaival és gyengéd aggódó érzéseivel, amelyeket Claire megőrzött. Ugyan Andras gyújtotta a tüzet, de a lány adta a gyújtóst, hogy mindez odavesszen.

Andras mindig is mondogatta, hogy ez csak olyan, mint amikor a gyerekek a sárban játszanak, és a napfény felé emelik a kacifántos dolgokat.

És most az ő dolgai kerültek a napfényre. Brevity csak kapkodta a levegőt, amikor Claire ráparancsolt, hogy mérje fel a károkat és javítsa meg a könyveit.

– A tiédet, főnök? Biztos nem akarod, hogy idehozzam őket neked, és...

– Nem – rázta meg a fejét Claire. – A dolgok... felkavarodtak bennem, amikor szembeszálltam az arkanistával. Jobb, ha te hozod helyre őket. Bízom benned.

Claire meglepődött, amikor meglátta asszisztense felragyogó arcát. Mélységesen megbánta már, amiért az évek során csak kurta vezényszavakkal utasítgatta őt. Ez is csak egy rossz szokása volt, ami korábban eszébe sem jutott. Elküldte Brevityt a javításhoz szükséges készlettel, és egy korty teába fojtotta ezt az önvizsgálatot, miközben Hero könyvének helyrehozásával foglalatoskodott.

Bármi más is történne a Könyvtárban történt óvatlan varázslat miatt, egy könyvet meg tudott menteni.

Visszatért a bizsergés az ujjbegyeibe, ezért gyorsan megdörzsölte, aztán a fiókban kotorászott a kötőpaszta után. Claire megijedt, amikor Rami megköszörülte a torkát. A bukott angyal egy könyvespolcnak dőlt, mélyen a tollkabátja gallérjába bújva. Széles olajbarna arcán, amely általában komor volt és határozott, most bizonytalan, óvatos, kérdő tekintet ült, ahogy a nőre nézett.

– Leto átlépte a Mennyország kapuit? – kérdezte Claire.

– Simán ment minden – felelte Rami. – Úgy tűnt, nehezen viseli, hogy most már a Paradicsomban lesz ezentúl a helye. Nem lepődnék meg, ha egy hónapon belül átkérné magát a Purgatóriumba.

A gondolattól Claire-nek melegedni kezdett a szíve körül, és egy kicsit megnyugodott.

– Az... jó – mondta, majd egy pillanatra egy halovány mosoly jelent meg a szája sarkában, ami rögvest el is tűnt.

– Sajnálom, hogy nem tölthettél vele több időt. Ha szeretnéd, megpróbálhatom megkeresni a feljegyzéseket, megnézhetem, hogy volt-e...

– Nem volt. Andras megerősítette, és… – Claire habozott. – Most ott van, ahol lennie kell. Ahogyan én is.

Rami homlokráncaiban megragadt egy érzelem. Claire-nek új volt az angyalok társasága, de már kezdte sejteni, hogy a férfi veleszületett igazságérzete gyakran ütközik az ő „hagyjál már békén”- vágyával. Sóhajtott egyet.

– Mi a gond?

– Mdinában Brevity említette, hogy hátrahagytál ott egy számodra kedves személyt. Ha szeretnéd, én...

Beatrice. Claire ujjaiba beleállt a görcs. Szitkozódva masszírozgatta meg az ujjait, és kényszerítette magát, hogy lassan, nyugodtan lélegezzen az orrán keresztül. Beatrice feláldozta magát. Mégis, ha hinni lehetett a labirintus átkozott portáljainak, megmenekült. Talán megmenekült. Senki sem tudta, hogy Beatrice létezik-e még, akár könyvformában vagy nőalakban. Bea mindig is élt-halt a rejtélyekért. Claire felsóhajtott.

– Kedves ajánlat, de... nemet kell mondjak rá. A mi meséink most már... külön szálon futnak.

Rami elégedetlenül felnyögött.

– De ne már. Nyilvánvaló, hogy foglalkoztat téged ez a dolog...

– Szóval nem okozott gondot, hogy visszajuss ide?

Rami elfogadta, hogy Claire más felé próbálja terelni a beszélgetést, hisz látta, hogy zárt ajtón kopogtat. Megvonta a vállát.

– Nem volt semmi gond. Úgy fest... A Pokol elfogad engem.

– Milyen különös. Ő Húgyagyúsága általában nem kedveli a betolakodókat. De úgy hallottam, történt köztetek valami – bólintott Claire enyhítve a szavak élét. Az íróasztal mellett álló teáskanna felé intett. – Teát?

– Inkább kávét, ha szabad.

Claire flegma képet vágott a válaszra.

– Nos, most már biztosan nem maradhatsz itt – közölte teljes komolysággal. A humor elmaradt, ahogy az nála gyakran előfordult.

Rami pillantása a Claire asztalán lévő holmikra esett. Szeme átsiklott a könyvek vékony gerincén és az asztal sarkán lévő borostyánerezetű szürke tőrön állapodott meg. A penge megcsillant, mintha rákacsintott volna az angyalra.

– Tényleg biztos vagy benne, hogy minden egyes atomja belekerült a tőrbe?

Claire nem volt hajlandó elterelni a figyelmét a dolgáról. Andras nem érdemelt ennyit sem.

– Legalábbis abban vagyok egész biztos, hogy mindannyiunkat ezzel szeretett volna leigázni. Ha képes lett volna puccsot csinálni egy szál tőrrel, akkor megérdemelte volna az egész birodalmat is.

– De hogy vitted véghez ezt az egész dolgot?

Claire sértődött pillantással illette az angyalt, és Rami helyesbítette a kérdést.

– Nem sértésnek szántam, Claire, de te sántítottál, és úgy fogtad azt a kardot, mint valami döglött halat, amikor Andras után mentél.

– Így van. Gondolom, ha megtarthatom az állásomat, akkor eme hiányosságomat orvosolnom kell majd – felelte Claire, nem törődve Rami ijedt képével. – Valójában nem engem illet minden dicsőség. Andras végzetes hibát követett el. Felbosszantotta a Könyvtárat.

– Még én is tudom, hogy ilyet nem ildomos tenni. Mármint megzavarni valaki más álmát. Persze, hogy bosszús lesz tőle az illető – közölte egy síron túli hang szárazon, amire Rami is, Claire is felkapta a fejét. Az ajtóban álló démoncsaj meghívás nélkül indult el feléjük.

A magas rangú tiszti ruha helyett, amelyeket Andras rendszerint viselt, puha, leomló, rózsaszín, virágokkal díszített csilli-villi bőrszerkó volt rajta. Kusza, a hűvös acél színét idéző, kócos és összevissza meredező haja övezte fakó, napbarnított bőrű, karakteres arcát. Pontosan úgy nézett ki, mint mindenki nagyanyja, ha az ember nagyija az ellenségei vérét őrizgette a körme alatt.

– Malphas. – Claire sóhajtva mondta ki a pokol főtábornokának nevét. Ő volt Lucifer helyettes parancsnoka; az egész Pokol jól ismerte, és csak suttogva merték a szájukra venni a nevét.

Malphas fölényes mosolyra húzta a száját.

Claire nyilvánvaló elutasítással tette keresztbe a karját.

– Elhárítom a politikai cselszövést, megakadályozom, hogy valaki puccsot rendezzen a Pokolban, és a főnököd még arra sem veszi a fáradságot, hogy maga jöjjön el?

– Nem úgy tűnik, mintha örülnél, hogy látsz, kölyök – Malphas szeme aranyszínű volt, akárcsak Andrasé, csak még a megjátszott kedvesség is hiányzott belőle. Hideg volt és ősi, mint a temetői acél. Egyes démonok a Háború boszorkányaként emlegették, és ez illett is rá. Ő volt a háború anyja, a halál nagyanyja. Ahogy közeledett feléjük, Claire látta, hogy a démonnő arca nem is rózsaszínű volt, inkább vérrel összekent. A fájdalom folyóként áramlott körülötte. Végignézett a tönkretett könyvtár előcsarnokán.

– Ha így néz ki az „elhárítás”, akkor azt tanácsolom, hogy ne is üsd bele az orrod a politikába.

– A szentek óvjanak meg engem attól – felelte Claire, csak hogy végignézze, ahogy Malphas a homlokát ráncba szalad.

Malphas tekintete Ramira siklott. Egy hamiskás mosoly jelent meg a képén.

– Ramiel. Lám-lám, az Ég harcos ménje öszvérré szelídült. Mit keresel te itt?

– A saját ügyemben járok el – mondta Ramiel rekedten.

Claire megkockáztatott egy pillantást felé. Mindig is karót nyelt fickónak tartotta a bukott angyalt, de ez új volt a lánynak is. Rami vigyázzba vágta magát, kezét a combja mellett kinyújtotta, mozdulatlan maradt, akárcsak mint valami zsákmányállat, aki azt hiszi, ha nem moccan, nem is veszik észre. Malphas ilyen hatást gyakorolt a régi ismerőseire.

– Látom, ti ketten ismeritek egymást – dünnyögte Claire. Megvárta, amíg Malphas odaért az íróasztalához. – Ha máris a jelentésért jöttél, akkor ki kell ábrándítsalak: még nincs végleges számadatunk a felmerülő károkról.

Malphas csak legyintett, mintha a számok és a felmerülő kár csak a gyengébb elmékre tartozna.

– Azért jöttem, hogy a saját szememmel lássam azt a kódexet. Valami, ami miatt Andras végre hajlandó volt megmozdulni, jelentős dolog lehet.

– Attól tartok, ez nem lehetséges.

Malphas felfigyelt a Claire hangjában bujkáló csípős felhangra, és a szeme sarkából meglátta a hollótollakat is, ezért gyanakodva sandított a lányra. – Túl okosnak tartalak ahhoz, hogy szembeszállj velem. Azt akarod mondani, hogy a lapok már megsemmisültek?

– Ezt mondaná egy jó könyvtáros? – nézett egyenesen Malphas szeme közé Claire. – A Könyvtár biztonságban van, így Lucifer titkai is biztonságban vannak. Ezt elújságolhatod az udvarban.

– Rendben... – Malphas ajkai elvékonyodtak, aztán ártatlan mosolyra húzódtak, amitől még félelmetesebbnek látszott, mint általában, és aggodalmáról megfeledkezve az asztalon lévő tőrre pillantott.

– Milyen cuki kis börtön. Aranyos.

Claire megállta, hogy ne sóhajtson fel drámaian a nyávogásra. Minél szelídebb lett Malphas, annál nagyobbra nőtt a nő gyomrában a rettegés csomója. Rami megrándult, és a háta mögé húzódott.

– Bizonyos értelemben az. Bár nem tudni biztosan, hogy Andras miként hozta létre, de képes arra, hogy foglyul ejtsen egy lényt. Csak nem pont azt, akit ő szeretett volna – közölte Claire.

– Andrasnak mindig is több esze volt a megtévesztéshez, mint a stratégiához. Tudod, én voltam az, aki először kirúgta őt – Malphas felkapta a pengét, és megszemlélte mind a két oldalát. – Haszontalan fegyver, de az udvarnak épp megteszi, mint trófea.

– Úgy érted, az Arkán Szárny trófeája – javította ki Claire, és figyelmeztetésként rosszallóan villant meg a nő szeme. Malphas régóta nagyrabecsült tábornok volt. A Háborús Bölcsnek nem voltak ellenségei, aki az volt, az már mind halott volt. Claire pókerarcot öltött. – Ez a Könyvtár Arkán Szárnyának ereklyéje, így oda tartozik. A dolgon nem változtat semmit az, hogy most épp egy démon van benne.

Malphas elgondolkodott. Csontos, gránitkemény, megfeketedett körmökben végződő ujjai végigkocogtak a penge élén.

– Urunknak megvannak a megfelelő módszerei arra, hogy elbánjon a kudarcba fulladt lázadásokkal.

A „kudarcba fulladt” volt természetesen a kulcsszó. Claire tudta, hogy Lucifer azért ösztönözte az udvart, hogy összeesküvéseket gyártson és a hátbatámadja őt, hogy elterelje a legerősebb démonjai figyelmét. Egy olyan tábornok mellett, mint Malphas, aki védi a trónját, megengedhette magának a káoszt.

– És ha Ő Aljassága szeretne eljönni, hogy kipiszkálja Andras lelkét belőle, szívesen látjuk. De amíg nincs új arkanista a helyére, biztos vagyok benne, hogy Lucifer is egyetértene azzal, hogy az én feladatom garantálni, hogy egyetlen ereklye se tűnjön el a leltárból.

Malphas letette a tőrt a legközelebbi könyvkupac mellé, láthatóan nem is érdekelte a dolog. Ehelyett teljes figyelmét Claire-re összpontosította, amit a nő félig egy ragadozó, félig pedig valamiféle anyai ösztön furcsa keverékének érzett.

– Ami azt illeti… Loptál a seregemtől.

Egy villanásnyi pillanat volt csak, talán csak a fény játszadozott, de egy árnyék suhant át Malphas arcvonásain, és varacskos koponyává változtatta a fejét, de csak egy pillanatra. Claire inkább nem nyelte le a félelmet, amit érzett, hiszen az a mozdulat felhívta volna a figyelmet a szabadon hagyott torkára.

– Ahogy mondtad, túl intelligens vagyok ahhoz, hogy keresztbe tegyek neked, Malphas.

– Mégis érzem katonáim égett szagát a folyosón. Azok a Rémségek és az a sárkánygyík az enyémek voltak. Andras is az enyém volt, az eltévelyedése ellenére is. Így hát rám hárul a feladat, hogy kinevezzem az új utódját – jelentette ki Malphas és a gránitkemény tekintet mögött lehetetlen volt kitalálni, mi jár a fejében. – Több ismert démon is kampányol a megtiszteltetésért...

– Szó sem lehet démonokról – közölte Claire szigorúan. – Nem fogok osztozkodni a Könyvtáron egy újabb kapzsi, ármánykodó viperával. Túl nagy hatalom van az Arkán Szárnyban. A vezetőnek olyasvalakinek kell lennie, akinek nem érdeke vagy képessége, hogy hasznot húzzon belőle. Andras elég bizonyíték volt erre.

– Ahogy mondtad, intelligens vagy – gondolkodott hangosan Malphas. Előrehajolt, és megsimította Claire arcát éles körmeivel, amelyek fagyosan csikordultak meg a lány bőrén. Aztán a bölcs démon megkocogtatta az ujjaival a ráncos állát, nyilvánvalóan fontolóra vette a dolgot. – De ha nem démon, akkor ki legyen? Ezzel kiesik a képzett jelöltek jelentős része.

Claire úgy érezte, mintha önként állt volna ki egy omladozó párkány szélére, és most arra kérnék, hogy kezdjen el szteppelni. Óvatos pillantást váltott Ramival. A bukott angyal aprót bólintott, és visszafordult Malphashoz.

– Rami kiváló vezető lenne.

Malphas mosolya a zavartból az undorba csapott.

– Egy bukott angyal semmivel sem jobb egy démonnál – sőt, még rosszabb, ha bebizonyosodik, hogy ilyen részrehajló lojalitással rendelkezik. Mi akadályozná meg abban, hogy játszmázzon?

– Engem nem érdekel semmiféle játszma, Háború boszorkánya – vonta meg a vállát Claire, és Rami még mindig úgy nézett ki, mintha kis egérkeként meglapulna a macska mancsa alatt, de azért kihúzta magát.

– Igazából csak azzal a feltétellel tudnék maradni, ha nem esküszöm fel neked vagy a főnöködnek. Azt hiszem, ez kizár engem az udvari címek és kitüntetések elnyeréséből, nemde?

– Ugyanolyan gyenge pöcs vagy, mint mindig – hümmögte Malphas. – De érdekes pöcs. Kölcsön kéne adnod őt nekem, Claire.

Olyan remegés futott végig Ramin, hogy még Claire is érezte a hátán. A lány elmosolyodott.

– Így is alig van emberem. Nem tudnám nélkülözni.

– Hát még szerencse. Szükséged van egy erős kézre – felelte Malphas és arcára csalódottság ült ki, aggodalmas és tudatos. – Akárhogy is, nem vagyok benne biztos, hogy egy angyalnak meglenne erre az állásra a megbízólevele. Mit tudsz Lirene nyolcadik köri mesterséges kötéséről?

Claire tekintete az Arkán Szárnyból eltulajdonított rendezetlen műtárgykupacra esett, és a gyomra összeszorult. Azonnal tudta, hová vezet ez az egész, még akkor is, amikor Rami már kész volt a válasszal.

– Én… felismerem a veszélyt, ha azt meg kell fékezni.

Malphas csettintett egyet a nyelvével.

– Ó, édes, cuki kis Ramiel – nézegette a körmeit a banya, aztán figyelmét ismét Claire-re fordította volna. – Ő egy angyal, akibe egy cseppnyi rosszaság sem szorult. Az ereklyék már az első napon megennék reggelire. Nekünk valaki olyan kell, akinek van annyi esze, hogy elbánjon a huncut ereklyékkel. Akinek van akkora ereje, hogy a sakkban tartsa őket. Valaki, aki már megtapasztalta az élet apró csalárdságait.

Claire összepréselte a száját.

– Azt mondtam, hogy nem kellenek ide démonok, Malphas.

– Ki beszél itt démonokról? Én egy másik, meglehetősen intelligens halandóra gondoltam – Malphas kijelentése elől lehetetlen volt kitérni, de Claire mégis megpróbálta.

– Nekem már van tisztségem és felelősségem. Én vagyok a Pokol Könyvtárosa.

Ekkor Malphas félig szánakozó, félig elégedett, kétszínű mosollyal nézett rá, miközben egy kérdéssel megfagyasztotta Claire ereiben a vért.

– Tényleg az lennél?

A lány alig kapott levegőt, és majdnem elájult. Claire nem volt hajlandó meghátrálni Malphas elől, de az ujjait tétlenül futtatta végig a még mindig a kezében lévő cipőkefén, végighúzva a fán a bütykeit. Mikor alakultak ki nála a bütykök? A testeknek nem kellett volna változniuk idelenn.

– Minden lélek, akit a Könyvtárba ítélnek, ott marad, amíg le nem dolgozza a bűneit.

– VAGY nem teljesíti a kötelességét.

Claire úgy préselte össze az állkapcsát, hogy az már fájt.

– Épp az imént vertem vissza egy ellenséges megszállást a Könyvtárban.

– Azzal, hogy csak a pusztulást hagytad magad után három birodalmon és halott álmokon keresztül. Még engem is lenyűgöztél, bár a halál az én hatáskörömbe tartozik, nem a tiédbe – közölte Malphas és hangulata megfordult. Ezzel a kör bezárult. – A Könyvtárosnak a Könyvtárat kell védenie, nem pedig fordítva, gyermekem. Hány könyv veszett oda, mert te ilyen vadul viháncoltál? Ha csak egy lopott léleklánggal is távozna egy lélek engedély nélkül, azért bármelyik normális lelket elítélnék…

– Jaj, kímélj már meg a drámától – állt fel Claire a helyéről, Malphas pedig figyelmeztetően felvonta a szemöldökét. – Lucifer pontosan tudta, mi folyik itt. Muszáj volt tudnia róla. Túl sok olyan véletlen volt, amihez az ő hallgatólagos toleranciája, ha nem is a beleegyezése kellett. A., a kódex lapjai. B., a gyűjtő és a védelmi hivatalok Mdinában. Tagadd csak, ahogy akarod… – emelte fel a kezét Claire, amitől az öreg démon szemében csak még inkább lángra lobbantotta a gyilkos lángot. – Mégis távol tartott téged a Könyvtártól, és nem küldött segítséget, amikor aktiváltuk a védelmet. Ez önmagában is azt jelenti, hogy Lucifer tudta és elnézte, ami történt. A Pokol először a Könyvtárral törte meg a bizalmat.

Malphas megvárta, amíg Claire vonakodva helyet foglal, mielőtt megszólalt, szeretettel teli lágy hangon, amit talán csak akkor használt, amikor a legveszélyesebb volt.

– Ha ez... ha az... ha nagyurunk sejtette Andras ambícióit, és ha úgy döntött, hogy próbára teszi Andras hűségét azzal, hogy egy csalit lógat eléje...

– Ez a csali, amit feláldozott, a kódex lapjai voltak, a Könyvtáram és a népem.

– Ha így van, ahogy állítod – folytatta Malphas –, akkor az óvintézkedéseket is megtette a kár enyhítésére. És bizonyára bízott abban – véleményem szerint helytelenül –, hogy ti hozzátok majd a szükséges eredményt. Ez nem jelenti azt, hogy a tetteidnek nem lesznek következményei, embergyermek. Ebbe nincs beleszólásunk.

Ahogyan ezt mondta, az örökkévalók teljes nyugalmával, Claire agyában egy utolsó, szörnyű darab is a helyére került. A dühe lecsillapodott.

– Ez az ötlet egyáltalán nem Lucifertől származik.

– Nem – dőlt hátra Malphas, keresztbe fonta sebhelyekkel tarkított, izmos karjait. – Amikor a Pokol eljön érted, kis halandó, tudni fogsz róla.

Claire megpróbált nem tudomást venni erről a mondatról.

– A könyveket is... sérelem éri?

Malphas körülnézett a hamuval borított teremben.

– Tán nem veszed észre?

A Könyvtárban sosem volt teljes csönd. A csöndet mindig megzavarta valami: a lapok zizegése, a bőrgerincek nyikorgása, a nyugtalanul alvó történetek nyöszörgése. Most semmi ilyesmi nem volt. A könyvek aludtak, de nem álmodtak. A könyvtár sírgödörré változott, és újabb ezernyi, elhamvadt könyv pora szorította össze Claire szívét.

– És a Könyvtár választja a könyvtárost – idézte Claire tompán. – De a könyvtárban már nincsenek könyvek – a Könyvtár visszavonult. Adott nekem esélyt, hogy helyrehozzam a dolgokat.

– És te ezt fogod tenni, mint Arkanista – mondta Malphas. – Az Arkán Szárnyra többé nem jelent majd fenyegetést semmi.

Claire tudta, hogy nem volt bölcs dolog levenni a szemét Malphasról, de azon kapta magát, hogy az előtte álló, zsúfolt íróasztalt bámulja. Hero könyvének új öltései megfeszültek. Claire felkapta az ollót, és gépiesen elkezdte levágni a kilazult cérnát. Még csak két csomót vágott le róla, amikor Malphas ijesztő hangot adott ki: nevetett.

– Olyan unalmas fejet vágsz, mikor kétségbe vagy esve. Ne kezdj el most untatni! – hajolt Malphas az íróasztal fölé, és minden porcikájában annak a májfoltos, ártalmatlan vénasszonynak látszott, akinek tettette magát. – Természetesen továbbra is a könyvtárban fogsz dolgozni. Rengeteg munka vár rád, hogy eltakarítsd a mocskodat. Ahogy mondtad, az Arkán Szárny és a Befejezetlen Szárny szövetségesei a Könyvtárnak. Soha nem volt sok türelmem az olvasáshoz, de ez ad a Pokolnak egyfajta tanult tekintélyt.

– Arkanistaként én választhatom ki az asszisztenseimet – jelentette ki Claire ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a banya belefolyjon a dologba, inkább rátért a követeléseire. Röviden Ramira pillantott. – Nem vagyok hajlandó azokkal az aljas teremtményekkel dolgozni, akiket Andras idehozott.

– Ez eléggé egyértelmű. A legtöbbjüket úgyis elpusztítottad – emlékeztette Malphas. Ellépett az asztaltól, és megvonta a vállát, mintha díjat nyert volna. – Magadra is hagylak, hogy közöld az embereiddel a jó hírt.

Vas és fahéjillat kezdett örvényleni a levegőben és a démon eltűnt. Claire az íróasztalára meredt. Azon kapta magát, hogy a Hero könyvére kötött csomókkal van elfoglalva, és lecsippentette a szabálytalanul megkötötteket ollóval. A keze ökölbe szorult, amikor Rami megköszörülte a torkát.

– Megkereshetem Brevityt. Ha szeretnéd… – Az angyal elnémult, amikor Claire bólintott, majd megfordult, és eltűnt a polcok között.

Claire hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Lassan vett egy mély levegőt, és határozottan fújta ki, nem is akart arra gondolni, mi következik ezután. Megborzongott, a szemét még jobban összeszorította.

Amikor már javarészt lecsillapodott, megfordult a székében, és a kanapén fekvő mozdulatlan testre hunyorgott. A testet, amelynek az arca nem mozdult, de a légzése kissé megváltozott, amikor Malphas megjelent.

– Gondolom, mindent hallottál.

Hero szája felfelé kunkorodott. A szemét csukva tartotta, de a színe már jobb volt. Amikor megszólalt, Hero hangja rekedt volt.

– Nem akartam félbeszakítani a műsort.

– Rami aggódott érted. Szólhattál volna valamit.

– Szeretek nagyban játszani.

Claire felhorkant.

– Te aztán bírod a drámát.

Hero nem igazán tudott még nevetni, és amikor megpróbálta, az szánalmas, akadozó köhögéssé változott. Némi erőfeszítéssel megnyalta az ajkát.

– Megsemmisítetted a kódex összes lapját?

Claire keserűen elmosolyodott.

– Talán. Talán nem. Jobb, ha ezt az ítélőszékre bízzuk. A Könyvtár egy ideig sebezhető lesz. Ha mégis kinyírtam őket, akkor szabad prédák vagyunk. Nyitottak vagyunk arra, hogy a következő hatalomra éhes démon elragadjon minket. Ha nem sikerült, akkor csak Lucifer számára jelentek fenyegetést, akivel szemben csak magának Lucifernek van hatalma. Amíg ezt nem tudják, addig Malphast sem fogjuk itt látni.

Hero szusszant egyet.

– Okos.

– A legjobbtól tanultam – felelte Claire, tekintete Andras tőrére tévedt. Visszafordult az előtte lévő könyvhöz, és újra felvette a cipőkefét. – Egyelőre be kell fejeznem a könyved ragasztását. Ismét.

– Talán csak összejön, hogy rendesen megcsináld.

– Jaj, de kekec itt velem ma mindenki – mormolta Claire, miközben elkezdte felvinni a ragasztót oda, ahol a kötés a bőrhöz tapad. Néhány pillanatig csendben dolgozott, amíg Hero újra meg nem szólalt.

– Hallottam ám, amit mondtál.

Claire megfordult, és látta, hogy Hero nagy erőfeszítés árán kinyitja az egyik szemét. A szeme huncutul csillant meg a monoklija és a fekete korom alatt. Claire visszafordult a munkájához.

– Mit hallottál?

– Amikor nekimentél Andrasnak. Azt mondtad, hogy „az én könyvem”.

– Ezt mondtam volna? – felelte Claire és érezte, hogy egy apró mosoly jelenik meg a szája sarkában, aztán eszébe jutott, hogy tényleg így történt. Az örömbe üröm vegyült, ahogy megrázta a fejét. – Most már egyetlen könyv sem az enyém.

Hero most az egyszer nem tudott erre mit felelni.

Az arkán szárny ajtaja tiltakozva megnyikordult, amikor a nő kinyitotta. Claire egy pillanatig csak álldogált a bejáratnál, hunyorogva, hagyta, hogy átjárja a szomorúság a komor belső térben.

Hosszú beszélgetés és két kanna tea kellett ahhoz, hogy Brevity elfogadja a hirtelen jött előléptetését. A múzsa tombolt és rettenetesen mérges lett, és egy ponton Raminak kellett visszatartania, hogy ne járuljon egyenesen magának Lucifernek a színe elé, hogy rendbe hozza a dolgokat. De végül Claire mellé roskadt a kanapéra, és csak csendben duzzogott.

– Ez szívás, főnök.

Claire magában egyetértett a múzsával, de csak a szemét forgatta Brevityre.

– Csak azért hiszed ezt, mert váratlanul ért. Nagyszerű könyvtáros lesz belőled, ha...

– De azok után, amit műveltünk. Hogy én legyek... Ez nem igazságos.

– Miből gondoltad, hogy a Pokol Könyvtára igazságos? Mostanra már megtanulhattad volna a leckét. A történetek a jobb napokon is szeszélyesek, ráadásul… – nem folytatta a kioktatást, amitől talán jobban érezte volna magát, de csak még jobban fájt Brevitynek. A könnyek nyomai épp csak felszáradtak az arcán, de a múzsa megint közel állt ahhoz, hogy elbőgje magát. Brevity kezébe csúsztatta a kezét. – Már bizonyítottad, hogy te vagy a király a Könyvtárban. Erős vagy, Brev. Fantasztikus könyvtáros leszel. Jobb is, mint én voltam. Nézd a dolog jó oldalát. Végre főzhetsz annyi borzalmas szamócás-bigyós teát, amennyit csak szeretnél.

Brev halvány mosolyt eresztett meg.

– És te is ott leszel?

– Ott hát – mondta Claire kitérően. – De csak addig, míg a közelembe nem hozod azt a förtelmet.

Lehetett volna kedvesebb módja is szolgálat átadásának, de Brevitynek volt tapasztalata abban, hogy Claire sorai között olvasson. Összeszedte magát, hogy segítsen Claire-nek befejezni Hero könyvének renoválását. Claire úgy döntött, hogy élénkzöld bőrbe köti a könyvet – elsősorban azért, mert illett Hero szeméhez, de azért is, mert elég világos volt ahhoz, hogy bántsa a fickó kényes ízlését. S bár a könyvet megjavították, de az első oldalak makacsul üresen maradtak. Bármilyen technikával próbálkozott is, Hero továbbra is száműzetésben maradt a saját könyvéből.

A pasas azonban ettől nem lett ideges, és úgy tűnt, hogy amint telt az idő, az arcára is visszatért a szín. A szemei újra huncutul kezdtek csillogni.

Brevity nekilátott a végeláthatatlan munkának, hogy rendbe tegye a polcokat (a vízköpő volt szíves segíteni, a helyükre állította a felborult polcokat, mielőtt visszatért a helyére a folyosón). Hero ott segített, ahol tudott, elsősorban azzal, hogy hangosan osztogatta az utasításokat a kanapéjáról, ahol lábadozott. Néhány nap múlva Claire elég biztosnak érezte a döntést, hogy hagyja őket egyedül dolgozni.

A Könyvtár Claire nélkül is épült és szépült. A könyvek is sokat segítettek ebben. Ahelyett, hogy belemerült volna az önsajnálatba, Claire úgy döntött, hogy visszaviszi az Arkán Szárnyba az eltulajdonított műtárgyakat, és megnézi, mivel jár az új beosztása. A Szárny éppen olyan sötét és komor volt, mint amilyenre emlékezett. A polcok és a szekrények felborogatva maradtak, ahol járt, ezért végigszaladt és gyorsan összekapkodott mindent, amit Andras hátrahagyott.

A hollóketrecek persze nyitva és üresen álltak a szárny végében. Arlid hazavezényelte az embereit, és most furcsán csöndes volt ez a hely. Claire végighúzta ujját a poros polcokon, ahogy visszafelé indult, és megpróbálta visszarakni az amuletteket és gyűrűket a helyükre.

– Rakd egy polccal feljebb. Az a borzalmas lila korona mellett volt.

Claire helyére tette a darabot, és megfordult, hogy meglássa a nyitott ajtónak támaszkodó Hero-t. A „támaszkodás” talán nem volt helyes szó, mivel az ajtók nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Hero zúzódással és kék-zöld foltokkal ékített testét egyenesen tartsák. A karja ugyan még a nyakába volt kötve, de a sebei már szépen gyógyulgattak. Az állkapcsa mentén pókhálószerűen kezdtek kialakulni a hegek, amelyek fehéren világítottak, mint a pergamen, a barna bőréhez képest. A halántéka fölött bőr ráncosodott és összegyűrődött, ami nem vált sokat dicsért arccsontjának előnyére. Az idő sosem halványítja el teljesen a hegeket.

Hero, mint, akit megjelöltek, megváltozott ahhoz képest, amilyen karakternek íródott, de úgy tűnt, ez nem befolyásolta őt abban, hogy a lány kérdő pillantására gúnyos mosollyal feleljen.

– Kiváló memóriám van, és az embereknek a legízléstelenebb dolgok pattannak ki a fejéből.

– Igen, nos, valakinek pont te pattantál ki a fejéből.

– Megbántottál, parancsnok – kapott a szívéhez épp kezével Hero, a keserűség megakadályozta, hogy könnyedén feleljen erre, mint kellett volna. Az arcára mutatott. – Gondolom, most már senki nem fog összekeverni egy hőssel.

Claire visszafordult a polcokhoz.

– Ne butáskodj! Lehetnél akár egy sötét Grimm-mesehős is, drágám. Szívtelen és zord.

– Vagy akár szívós. Na, ez az, aminek még sosem neveztek – nevette el magát Hero, aztán a férfi arca elkámpicsorodott. – De ez a hely elég sötét mindkettőnknek.

– Andras nem volt egy derűs ember. Illik hozzá a berendezés – vetett rosszalló pillantást Claire a sivár ketrecek sorára.

– Akkor miért nem változtatsz rajta?

Az, ahogy Claire nézett rá, újabb nevetést váltott ki belőle, ami mintha fájt volna. Hero bűnbánóan megsimogatta a bordáit.

– Ez még soha nem jutott eszedbe, ugye. Még mindig úgy gondolsz erre a helyre, mintha Andrasé volna. De már a tiéd, nem igaz?

Kicsit fájt, de Claire-nek el kellett ismernie, hogy igaza van. Hero intett egyet.

– Akkor Claire-ezd meg. Vagyis: takarítsd ki! Úristen, honnan lett ennyi eszem?!

– Kérlek, ezt most hagyd abba – nyögte Claire, és körülnézett a laborban, már csak azért is, hogy ne kelljen hallgatnia. Túl sötét volt, túl személytelen, úgy nézett ki, mintha Frankenstein laboratóriumának stílusát összekeverték volna egy gót szalonéval. Gondolkodott, eszébe jutott a könyvtár aranyló fénye, a kopott székekkel és a forró teával. Bár nem tudott ebből a szárnyból ugyanolyat csinálni, de talán valami hasonló dolgot létrehozhatott volna.

A haladás lassú volt, mint amikor egy fénykép részletei lassan előtűnnek egy sötét szobában. A szín lassan beszivárgott a falakba, felmelegítve a fát. A lámpákból fény tócsákban gyűlt össze a padlón, ahol egy pillanattal korábban még félhomály volt. A laboratórium tájolása mintha megfordult volna, mígnem minden megváltozott. Claire lassan körbefordult, hogy összességében lássa az egészet.

Sötét fából készült, takaros vitrinek sorakoztak a hatalmas helyiség falai mentén. Mindegyik oldalon egy-egy gömb alakú lámpa világított a vitrinek között. Ezek a lámpák hétköznapinak tűntek, nem olyanok voltak, mint az általa ismert, a könyvtárban is megtalálható, matt üvegből és sárgarézből készült flancos cuccok, de illettek oda és a célnak épp megfeleltek. Széles munkaasztalok sorakoztak az elülső részen, lapjuk fényesre volt csiszolva, sárgaréz elemekkel egészültek ki, amelyeket falikarok világítottak meg felülről. Otthonos volt, rendezett, ha túlságosan is szimmetrikus. Nem teljesen hasonlított a Befejezetlen Szárnyára, de megközelítette azt. Claire mellkasában lassan alábbhagyott a feszültség.

Hero elismerően hümmögött, halkan és kissé meglepetten.

– Szép munka.

– Megteszi – porolta le Claire a kezét, bár nem végzett fizikai munkát, és Hero-hoz fordult. – Gondolom, azért jöttél, hogy zsarolj. El akartál futni, hogy elmeséld az Udvarnak, milyen rettenetes könyvtáros vagyok, igaz?

Hero összeszorította az ajkát, és félrenézett. Claire mintha látni vélte volna azt is, hogy kicsit elpirul. A férfi megdörzsölte az arcát, de abbahagyta, amikor ujjai hozzáértek a hegekhez.

– Nézd… én mérges voltam, amikor ezt a kijelentést tettem. Különben is, azt hiszem, most már amúgy sem vagy alkupozícióban. Hiszen már nem te vagy a…

Claire megvonta a vállát.

– Még mindig lefokozhatnak gondnokká.

Hero kuncogott és megrándult a fájdalomtól. Közelről Claire láthatta, hogy a hegek körül még mindig tintafoltos véraláfutások vannak az arcán.

– Nem kéne még pihenned?

– És neked?

Claire felhorkant, és elfordította a fejét, hogy ismét körülnézzen a teremben. Tisztában volt vele, hogy Hero figyeli minden rezdülését.

– Azt hiszem, csak meg akartam nézni ezt a szárnyat. És helyet meg teret adni Brevitynek, hogy berendezkedjen.

– Tudod, senki nem zavart el onnét. A Befejezetlen Szárnyban még rengeteg a teendő. Végül is egy nagy, boldog Könyvtár.

– Egy nagy, boldog… – ismételte Claire.

Hero forgatta a szemét.

– Ennek mi lesz a neve?

– Hogyhogy mi lesz? Ez az Arkán Szárny.

– Az hihetetlenül unalmas név. Különben is, el sem tudom képzelni, hogy Arkanistának hívjalak. Mit szólnál, ha... Páncélteremnek hívnánk?

Claire az orrát ráncolta.

– Túlságosan steampunk. Esetleg Arkán labor?

– Túl kocka. Úgyis mindent lakatra zársz. Mit szólnál a Cellákhoz?

– Mi, hogy továbbra is börtönigazgatónak vagy parancsnoknak szólíts? Nem, köszönöm – hervadt le Claire mosolya, amikor a tekintete a hátsó üres ketreceken állapodott meg. A szíve kiüresedett. – Talán egy ilyen helynek nem is kellene nevet adni.

– Ugyan már – ripakodott rá szelíden Hero. – Nem fogom hagyni, hogy egyedül duzzogj itt lent. Nem vagy vicces, amikor elmerülsz a gondolataidban.

– Már nem azért vagyok itt, hogy szórakoztassalak. Már nem én vagyok a könyvtáros, emlékszel?

– Igaz. Már nem te vagy a főnök – felelte Hero, majd elgondolkodott. – Azt hiszem, mégis csak jobb lesz, ha megint megszököm. Brevity egy darabig keresni sem fog.

Ez olyan csali volt, amit Claire nem hagyhatott figyelmen kívül. Felkapta a fejét, és egy ujjal Hero mellkasára bökött. – Ilyesmi a fejedben sem forduljon meg! Brevitynek épp elég dolga van anélkül is, hogy...

– Csigavér – szakította félbe Hero, és tekintete lustán végigsiklott a nő arcán, mielőtt meghozta volna a döntését. – Mit szólnál, ha elásnánk a csatabárdot? Te maradsz, én is maradok.

– Ezt egészen egyszerűen zsarolásnak hívják.

– Tényleg? – gondolta végig Hero. – Azt hittem, a barátok inkább egyezségnek hívják.

Claire összepréselte az ajkát, és nem szólt egy szót sem. A műtárgyak megcsillantak az új, hangulatos lámpák alatt. A drágakövek az új őrzőjük felé fordultak és sötét drágakő szemükkel mintha rákacsintottak volna. A tekintetük súlya nyomta Claire vállát, szigorúnak, de nem ellenségesnek érezte. A szárny figyelt. A szárny fülelt.

Hero egy pillanat múlva megtörte a varázslatot, és csettintett egyet a nyelvével. Megszorította a nő karját.

– Gyere, Claire. Kezdjünk egy új mesét. Van dolog bőven, amit valakinek el kell végezni.

 

VÉGE



 

 


1 megjegyzés: