29 - 30. fejezet

 

29

LETO

Fordította: Aiden

A Földet belepi a hit, sőt, egyenesen tele van vele. Egyetlen nagy eszme sem tűnik el a bolygóról nyomtalanul, és mi ezeknek az eszméknek a nyomdokaiban élünk. Ezekre a régi nyomokra és repedésekre támaszkodunk, amikor döntéseket hozunk. De vigyázzunk; a hit változik, ahogyan a világok bejáratai is változnak. Ha rossz ajtón lépsz be, onnan már nincs visszaút.

Claire Hadley könyvtáros, Kr. u. 1994

Leto még emlékezett egyre-másra az életéből. Leginkább arra, hogy utált futni.

Az oldala már fájt, heves, égő szorítássá változott, amely minden egyes belégzéskor megfeszítette a tüdejét. A pulzusa gyorsan és sűrűn dobolt a fejében. A lába elzsibbadt, ahogy a csupasz kőhöz csapódott, és ettől elég esetlenül mozgott, ahogy fel-alá kúszott az omladozó alagút folyosóján.

Katakombák, mondta Beatrice, és Leto valami impozáns mauzóleumot képzelt el. Talán egy kőépületet, itt-ott művészi, omladozó szobrokkal, helyenként egy-egy sejtelmes fényű fáklyával megvilágítva, mint a filmeken. De ez valami egészen másnak tűnt. Csak egy gödör volt a földben, amely csak futott hosszan, megállíthatatlanul. Egy kacskaringós ösvény volt, gyökerekkel, kövekkel és egyéb tárgyakkal, amelyeket Leto igyekezett nem részletesen szemügyre venni, miközben megbotlott bennük. A földfalból csupasz hasadékokat vájtak ki, amelyekben szétszórt csontok és ruhadarabok hevertek. Mindezt nem az a fény világította meg amely, az általa elképzelt fáklyákból eredt, hanem egyetlen zseblámpája, amely futás közben remegő fényt szórt szét.

A legfontosabb, hogy ez egy olyan hely volt, ahol Leto nagyon nem szeretett volna meghalni. Így hát futott, kaparta a mocskot és a követ, és minden alkalommal a földre kuporodott, amikor egy-egy porzuhatag hullott fölülről a fejére.

A többiek arra készültek, hogy elterelő hadműveletet indítottak a birodalom határán kívülre, hogy megfelelő ideig eltereljék a pokolkutyák figyelmét ahhoz, hogy Leto egy másik ösvényen keresztül eljuthasson a birodalom kapujáig. Claire biztosította, hogy nem lesz semmi baja, és később a kapukon túli birodalomban majd utoléri. Leto-nak csak tovább kellett mennie.

Leto egyetlen szavát sem hitte el. Mostanra már eleget tartózkodott a könyvtáros közelében ahhoz, hogy észrevegye rajta a rettegést. Mégis a saját félelme volt az, a saját szégyenteljes, bénító rémülete a Pokolkutyák hallatán, ami miatt bólintott. A saját félelme volt az oka, ami miatt beleegyezett a tervbe. Követni akarta a nőt. Követni őt egyenesen, mondta. De ehelyett a bátorsága ismét cserben hagyta, és itt maradt, rohanva bukdácsolt előre a sötétben.

Minderről pedig egy árva szót sem szólt Beatrice-nek. A nő nem volt boldog, amikor Leto végül továbbította neki Claire tervét. Már akkor is eléggé elkeseredett, amikor Claire és a többiek elmentek, de amikor Leto elmagyarázta, hogy Claire Andrasra gyanakodott, és megkérte Leto-t, hogy vigye a kódex lapjait a Pokolba, Beatrice rögtön pánikba esett. Körbeviharzott a lakásban, és úgy tűnt, teljesen készen állt arra, hogy a többiek után szökjön, amíg Leto hozzá nem tett valamit: hogy Claire azt kérte, juttassa át őt a kapun, aztán kutassák át a külső birodalmat a többiek után. Csak a biztonság kedvéért.

Nos, a fiú megesküdött volna, hogy a nő mondta ezt. Blöffölt, hiszen szégyellte, hogy Claire-re és Hero-ra hagyta a munka nehezebbik részét. A legkevesebb, amit megtehetett, hogy elküldte Beatrice-t erősítésnek. Beatrice-t nem kellett győzködni. Ő is bánta már a dolgot. Az íratlan szerzőkkel való lógás sokat tanított Leto-nak azokról a szavakról, amelyeket az ember nem mond ki.

Már odaértek a szűk bejárathoz, amely a csatornába torkollott, és nem volt messze a korábban látott szökőkúttól, amikor Beatrice-t utolérte a lelkiismerete. Hirtelen megtorpant az ajtóban. A kezét a fejéhez kapta, és felnyögött.

– Nem tehetem. Képtelen vagyok megtenni, még egyszer nem.

– De Claire azt mondta, hogy a lapokat először a kapuhoz kell vinni...

– Nem engedhetem, hogy egyedül nézzen szembe a következményekkel. Még egyszer nem – túrt idegesen a hajába Beatrice, majd leengedte a karját, bár még mindig ökölbe szorult a keze az idegességtől. Úgy tűnt, meghozta a saját döntését.

– Utána megyek. Innen már menni fog egyedül is. Most pedig jól figyelj.

Leto elismételte gondolatban Beatrice utasításait. Menj tovább az alagútban, majd amikor kettéválik, fordulj jobbra, és haladj tovább, bármi történjék is. Már rohant egy ideje előre, és már biztosan túlért a falakon, a birodalmon kívül lehetett. Az, hogy a föld alatt van, a holtak között, összezavarja és lelassítja a Pokolkutyákat, mondta Beatrice.

Nem elég ideig ahhoz, hogy megmentsék, ha arra kerülne a sor, de elég ideig ahhoz, hogy el tudjon menekülni előlük, és ami a legfontosabb volt: fusson. Amikor Leto az alagút végére ér, mondta Beatrice, meg fogja majd látni a birodalom kapuját.

Ha volt is vége, Leto nem találta meg. Kezdett aggódni, hogy valahol a sötétben elszalasztotta a jobbra kanyarodást. Újabb céltalan kanyart vett, és már éppen azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor egy sziklacsúcs elkapta a vállánál fogva.

A sziklának ököl formája volt.

Egy kéz nekicsapta Leto-t a falnak, és a zseblámpája kirepült a kezéből. Leto feje nekivágódott a keményre taposott földnek, és egy darabig csillagokat látott, nem sötétséget. Amikor a látása kitisztult, először nem is látott semmit. Lassan két aranyszínű fénycsóva bontakozott ki a sötétségből. Egy drágakő alakú fény lobbant fel, fájdalmasan vakította a szemét, és Andras arca jelent meg a látóterében.

– Szervusz, csavargó!

A démon a sötétben levetette minden korábbi álcáját, csak sovány vonásait, szigorú és éles arcélét őrizte meg. Éles fogú mosoly hasította keresztbe koponyaszerű arcát, és az árnyékok vadul táncolni kezdtek rajta, ahogy igazított a fogásán. Hideg, csontos ujjak markolták Leto torkát.

Az ujjak ismét összeszorultak, és Leto feje a falhoz csapódott. A fájdalom szikrája futótűzként lobbant fel. Ezúttal minden szürke lett. Amikor Leto újra ki tudta nyitni a szemét, Andras a zsebében kotorászott.

Megtalálta az összehajtogatott pergamenkötegeket Leto belső zsebében. Nem magyarázkodott; Andras egyszerűen csak elvette, amit akart. Leto még akkor is küzdött, amikor a világ elhomályosult körülötte. De Andras könnyedén félrelökte a kezét, és a kódex lapjait a saját zsebébe gyömöszölte. Az orra alatt még szipogott is egyet.

– Ez engem illet. Ahogy ez is. Látod? – Andras egy súlyos drágakövet emelt a magasba, amely abba a kis tőrbe volt foglalva, amelyet a hollóknak ajánlott fel. Úgy tűnt, mintha már évszázadokkal ezelőtt lett volna. A kő szikrázott, illett a többi drágakőhöz és díszhez, amelyek Andras ruhájára voltak biggyesztve. Leto azt hitte, hogy csak a látszat kedvéért van, valami régimódi hiúságból, de most látta, mekkorát tévedett. Minden egyes csecsebecse a sötétség ellenére csillogott. Az Arkán Szárnyból származó ereklyék, döbbent rá. Egy másik drágakő halvány fényében – Leto nem tudta kivenni a színét vagy a csiszolását –, a tőr markolata Andras tenyerében lüktetett az energiától. Valami mozgott és bugyborékolt a kő felszíne alatt, mint valami ragadozó a mély vízben. Leto gondolkodás nélkül visszahőkölt, és ezzel kiváltotta a démon kuncogását.

– Egy egyszerű lélekkő. Talán felismered. A lélekláng unokatestvére. Szintén rátapad egy halott lélekre, de ez fel is emészt.

Leto nem tudta megmondani, hogy a kő mozgása fokozódott-e, vagy csak a vadul pislákoló fény játszott rajta. Ösztönösen megpróbált elhúzódni. Egy hüvelykujj karomszerű körme nyúlt Leto torka alá, és addig nyomódott a bőrébe, míg meg nem feszült. A démonból elégedett kuncogó hang hallatszott.

– Bármikor felhasználhattam volna ellened, mindannyiótok ellen, az együtt töltött időnk során. Claire kedvéért megkíméltem az életeteket. Azt akarom, hogy ezt meséld el Claire-nek. Adj át egy üzenetet a kölykömnek. Mondd meg neki, hogy maradjon távol a Könyvtártól.

Leto összeszorította a fogait, hogy elnyomjon egy nyöszörgést, amikor Andras vékonyan felsértette a nyakát, ahol megkarcolta. Leto megköszörülte a torkát, meg sem moccant, miközben megpróbált megnyikkanni a bőrébe fúródó karmok ellenére.

– Nem fogsz győzni. Te nem vagy könyvtáros. Még csak ember sem.

– Persze, hogy nem. Nem áll szándékomban a Könyvtárat igazgatni. Mi értelme lenne? – felelte Andras komoran. – Ám az udvarnak mindig többre van szüksége. Ez biztosítja azt, amit én valójában akarok. Bármit megkaphatok.

– Kizárt… – szakította félbe Leto, amikor az egyik karom ismét felsértette a nyakán a bőrt.

– Na, na, na. Hagyjuk már a keménykedést. Semmi szükség arra, hogy bemocskoljam a kezem, ha te észben tartod a Claire-nek szánt üzenetemet. De meg kell győződnöm róla, hogy kellő... súlyt kapjon. Bölcsebb lenne, ha nyugton maradnál, gyermekem.

Az Andras kezében lévő medál sápadt narancssárga fénybe borult. Leto kapálózni kezdett, nem törődve a nyakába fúródó karmokkal. Aztán sikítani is.

◆ ◆ ◆

„Krisztus kegyelmezz!”

Villant át a fohász Leto ájult agyán. Nem tudta hová tenni a mély női hangot. A szemei felrebbentek, és egy pillanatra pánikba esett, amikor csak sötétséget látott. Aztán fény gyúlt, és ő magához tért: a katakombák, az alagút, Andras… a kódex. Leto megmozdult, de egy hűvös kéz megállította.

– Nyugalom, Leto. Hero, segíts nekem. Állítsuk fel. Tovább kell indulnunk – hallotta meg Claire hangját valahonnan balról.

Nagyobb kezek markolták meg a karját, és nyögés hallatszott, ahogy talpra állították.

– Állj fel, kölyök.

A mozdulat hatására újra fájdalom járta át a testét. Égető kín nyilallt a végtagjaiba, torkából nyüszítéshez hasonló hang tört fel, és ha Hero nem fogja erősen, Leto ismét összeesett volna.

– Óvatosan, mondom. Tényleg muszáj felhívnom erre a figyelmed? – Claire hangja éles volt, még akkor is, amikor egy hűvös kéz megvizsgálta az arcát, és végigtapogatta a vállát, sebek után kutatva. – Bea, még egy kis fényt.

A zseblámpa egyenesen a fiú arcába világított, de a fény mintha Leto koponyájába fúródott volna. Viszont végre képes volt kivenni a fölötte lévő arcokat. Hero és Claire kétoldalt csoportosultak, Beatrice pedig egy magas, sötét alak volt, aki mögöttük lebegett. Claire szeme szikrákat szórt Hero felé, aki Leto-t tartotta.

– Te mondtad, hogy siessünk – reflektált Hero, ennek ellenére kissé lazított a szorításán, és rápillantott. – Jól vagy, kölyök?

– Azt hiszem, igen – felelte a fiú. A kezdeti éles fájdalom után a kín csontig hatoló tompa nyomássá halványult. Legalábbis a fájdalom nagy része. Leto összerezzent. – De azt hiszem, eltört a karom.

Claire keze rögvest a sérült karra vándorolt. Leto-nak csak egy fojtott nyikkanást sikerült kiadnia, amikor a nő végigtapogatta. A hangja feszült volt.

– Kétlem, hogy eltört volna. Rendbe fogsz jönni, amint a Könyvtárba érünk – mondta a nő nem túl meggyőzően. – Andras tette ezt?

Leto bólintott. Azonnal eszébe jutottak a karmai és a drágakő csillogása. A veszteség. A kódex összegyűrt lapjainak képe egy drágakövekkel díszített ökölben. Rájött, hogy gombóc nőtt a torkában, és muszáj volt nyelnie. – Megszerezte a lapokat. Elbuktam. Annyira sajnálom.

Claire elkezdett hadonászni a kezével, aztán azt mondta:

– Nem ért váratlanul a dolog. Majd megbirkózunk vele. Csak az számít, hogy élve megúsztad. A többit meg…

A körülöttük lévő földfal megremegett, rögöket zúdítva a fejükre. Aljas üvöltések zengtek fel a távolból – de nem elég messziről. Beatrice egyetlen szó nélkül lökdösni kezdte Claire-t a folyosón. Hero maga után húzta Leto-t.

– Csak fussunk végig – indítványozta Hero. Komor pillantást vetett Beatrice-re. – Milyen messze lehet még?

– Már majdnem ott vagyunk.

Minden lépésnél fájdalom hasított a karjába, de Leto kényszerítette magát, hogy lépést tartson Hero-val. Újabb sarkon fordultak be. Leto fojtott kiáltást hallott, és Beatrice felemelte a zseblámpát, a sötét párkányról hátráló Claire-re szegezte a fényét. Az alagút hirtelen szakadékba torkollott. A fény nem ért messzire, de a huzat belekapott Claire szoknyájának szélébe. Leto érezte az előttük lévő hatalmas szakadékot.

Claire kikapta a zseblámpát Beatrice kezéből, és felfelé irányította. A fény beleveszett a céltalan sötétségbe, de amikor Claire lefelé irányította a sugarat, valami fehérségbe ütközött. Leto előrehajolt, amennyire csak mert, hogy átkukucskáljon a párkányon. Messze, messze alattuk a fény tompa elefántcsont fehér felületekről verődött vissza. Mintha kagylók, tengernyi kagyló hevert volna alattuk.

Leto agyának egy pillanatba is beletelt, mire felfogta, hogy a kagylók valójában emberi csontok voltak.

– Tömegsír – akadt el Claire lélegzete. Belelendítette a lámpát Beatrice arcába. – Ez egy zsákutca. Ez lenne az átjáró?

– Bizonyos értelemben igen – felelte Beatrice feszengve.

– Hogyan... – kerekedett el Claire szeme. – Ez a birodalom kapuja?

Beatrice már nyitotta volna a száját, hogy választ adjon a kérdésre, de egy újabb adag sár zúdult a nyakukba, ami elnyomta a hangját. A katakombák mélyéről most már tisztán zengett fel az üvöltés. Közelebbről. Sokkal közelebbről. A Pokolkutyák megérezték a szagukat, és bár az ősi katakombák lelassították őket, ez nem tartott a végtelenségig. Leto feszülten közeledett Claire felé.

Beatrice a párkány fölé hajolt.

– Muszáj leugranod. Pontosan ide – mutatott egy pontra a levegőben, amely a szakadéktól mérten valahol alattuk volt.

– A fenének sincs kedve! – morogta Claire.

– Ez egy temetési szertartás, Claire. Az út a túlvilágra. Lehet, hogy a vallás már rég halott, de akkor is – nincs időnk a vitára! – kiabált vele Beatrice, és úgy lépett előre, mintha mindkettőjüket meg akarná lökni. Claire ütőként emelte fel a zseblámpáját, Hero pedig elővette a fegyverét. Beatrice megtorpant. – Muszáj bíznotok bennem.

 Claire ajka meggörbült.

– Jaj, ne már! Egyszer már elkövettem azt a hibát.

– Majd én leugrom – csúszott ki Leto száján, mielőtt végiggondolhatta volna. Érezte a Pokolfajzatok hatalmas súlyát, ahogy materializálódtak az alagútban, a levegő és a por hullámait lökdösték maguk előtt. Fájt mindenütt, ahol a levegő hozzáért, és csak azt akarta, hogy ez megszűnjön, azt akarta, hogy ne érezze magát olyan nyeszlettnek, olyan haszontalannak, mint Andras előtt.

Azt akarta, hogy a félelem megszűnjön. És azt akarta, hogy történjen már valami végre. – Én ugrom először – jelentette ki a fiú.

– Szó sem lehet róla... – nyúlt Claire az ép karja után.

De vita nélkül, még csak engedélyt sem kapott rá, Leto lelépett a peremről.

Aztán elnyelte a sötétség.

 

30

LETO

Fordította: Aiden

A birodalmak el tudnak pusztulni. Ezt már korábban is említettem. Ritkán fordul elő, hiszen az emberek semmit sem szeretnek jobban, mint kötődni ahhoz, amiben hisznek, foggal-körömmel ragaszkodni hozzá, amíg egyszer csak egész más lesz belőle. De olykor megtörténik. Amikor egy birodalom elveszíti azon képességét, hogy beférkőzzön az álmokba vagy az emberek fantáziájába, egyszerűen éhen hal. Ez azonban nem megy simán. Egy birodalom megpróbálja fenntartani magát, táplálkozik minden tudattalan álomból, minden kódorgó lélekből, amely a torkába téved.

Gregor Henry könyvtáros, Kr. u. 1980

Megérezte a nyelvén a homok ízét, és megcsikordult a fogai között. Nem kapott levegőt. Pánik tört rá. A homok elindult lefelé a torkán, és majdnem elhányta tőle magát. Leto köhögve tért magához, majd hirtelen felült. Kihúzta magát, és megdöbbentő mennyiségű sarat köpködött ki a szájából. Amikor a szeme már nem könnyezett, azt vette észre, hogy egy széles parton üldögél. Sáros, szürke homok húzódott mindkét irányban, ameddig csak a szeme ellátott, nádasok és dűnék sűrűjével tarkítva, amelyek benyúltak a sima, furcsán mozdulatlan tengerbe.

Nem is tenger, gondolta Leto, miközben a szeme alkalmazkodott a fényhez. A víz mintha poros tükör lett volna, mozdulatlan, ám barna és algazöld sávok voltak rajta. Szemét összehúzva hunyorított, és észrevett egy halványszürke foltot, ami szerinte a túlsó parton lévő szárazföld lehetett. Egy folyó. Egy holtág.

Jobbra tőle egy különösen régi, elszáradt nádas foltja látszott, és Claire innen emelkedett ki, miközben fújta a magáét.

– Semmi figyelmeztetés a becsapódásról. Megölöm ezt a nőt. Nem érdekel, hogy ez a saját könyvem. Magam fogom... – elakadt a szava és a homlokát ráncolva kirázta a homokot a szoknyájából. – Nem lehetne esetleg, hogy egy órán át tiszta maradjon rajtam a ruha?

Leto nem szándékosan ugyan, de elvigyorodott. Nyögés ütötte meg a fülét, ami a háta mögül érkezett, mielőtt válaszolhatott volna.

Hero feltápászkodott, és komor undorral kiszedte a csizmáját az egyik pocsolyából. Kirázta belőle a sáros vizet, aztán Claire felé sandított.

– Úgy hiszem, a csucsukálástól legalább visszatért valakinek a lélekjelenléte.

Úgy tűnt, Claire-nek egyre jobban ment, hogy figyelmen kívül hagyja Hero megjegyzéseit. Szigorúan Leto-ra volt csak hajlandó nézni.

– Mindenki jól van?

– Azt hiszem, igen – dörzsölte meg Leto a tarkóját. Az a pillanat, amikor nekiment annak a láthatatlan kapunak, teljes káosz volt, úgy összerázkódtak az érzékei, mint kavicsok egy konzervdobozban. A karja még mindig el volt törve, minden mozdulat ellen tiltakozott, de az ujjait már tudta mozgatni, és kevésbé tűnt fájdalmasnak ebben a birodalomban. Mintha a testén kívül lett volna. – Hol vagyunk?

– A kérdés nagyon jó – Claire egy időre felhagyott a ruházata fölötti füstölgéssel, és megszemlélte a környéket. – Ez a birodalom számomra nem ismerős. Folyó, homok, nádas... talán egy régi pogány kultúrához tartozik. Semmiképp sem görög. Talán egyiptomi? Ó, légyszi, legyen ez a Duat. Az ottani könyvtárosok segítségével gyorsan visszajuthatunk a Könyvtárba. És van egy kitűnő versgyűjteményük is… – csillant fel Claire szeme, és valami bibliográfiával kapcsolatos dolgot kezdett mormolni magában, miközben a sima tengert bámulta.

Mögöttük egy furcsa, sötét ív magasodott a végtelen homokon. Olyan volt, mintha egy obszidiánból készült kört temetett volna oda egy önfejű óriás. Leto odament, és közelebb hajolt, hogy megvizsgálja. A fekete anyagban megcsillanó fehér fény visszarántotta. Azt vette észre, hogy a boltív belsejében volt valami szilárd. Olyan sötét volt, mint az a földalatti helyiség, amelyet az imént hagytak el. A kapu másik oldala.

Leto kísérletképpen végighúzta rajta a kezét, ám a felület szilárd és áthatolhatatlan volt. A túloldalon csönd volt, eltekintve a pokolkutyák vonyításától persze. A sötét keretben azonban semmi sem mozdult. Se fény, se Beatrice alumíniumütőjének csillogása.

Leto halkan odaszólt Hero-nak:

– Beatrice hol lehet?

Hero összerezzent, és lassan ingatta a fejét. Leto gyomra felfordult. Ideges pillantást vetett hátra. Claire lehajtotta a fejét. A hajának függönye nem rejtette el a csüggedt vállait.

– Meghalt? – kongott Claire hangja az ürességtől.

Hero habozott.

– Fogalmam sincs. A Pokolkutyáknak... meg kellett volna állniuk, amikor magaddal rángattál.

A boltív túloldaláról hallatszó távoli ugatás hangja legalábbis arról árulkodott, hogy nem tértek vissza a Pokolba. Claire egy pillanatig szótlanul bámulta a homokot, aztán lassan bólintott magában.

Hero arcán elmélyült az aggodalom.

– Van rá esély, hogy ő...

– Elég legyen – köszörülte meg Claire a torkát, és felegyenesedett, hogy megszakértse a vizet. – Inkább találjuk ki, hogyan juthatunk át, rendben?

Claire nem volt szívtelen. Leto ezt mostanra már elég jól tudta. De amilyen rendíthetetlenül gyakorlatias volt mindenki mással szemben, a legszigorúbb ostort magának tartotta fenn. Leto azon tűnődött, vajon más is vette-e a fáradságot, hogy elég közelről figyelje, hogy megláthassa rajta a feszültséget. Most már látta, ahogy az álla megfeszül, ahogy a vállai megremegtek, csak egy pillanatra, mielőtt szembenézett volna a valósággal.

Egész idő alatt vigyázott Leto-ra. Gondoskodott róla, mint egy elveszett gyermekről. A fiúnak fájt, szeretett volna tenni valamit, hogy megkönnyítse a nő dolgát. Valamit. Bármit.

Hero hosszasan nézett Leto-ra, aztán követte őt a nádasba.

– Igazán nem szeretném elrontani a tengerparti kirándulást, de mi történik, ha mégis sikerül visszajutnunk a Pokolba? Andrasnál vannak a hiányzó oldalak, így egy lépéssel előttünk jár... akármiben.

Leto felidézte Andras szavait.

– A Könyvtárra pályázik.

Claire ezen meg sem lepődött. Keresztbe fonta a karját.

– Gyanítom, ennél többet akar. Az udvart akarja ezzel befolyásolni.

– Az udvart?

– A Pokol a démonok udvara. Hercegek, hercegnők, egy egész viperákkal teli gödör – mesélte Claire undorodva. – Andras valamikor egy befolyásos herceg volt. Évszázadokkal ezelőtt egy puccs során megbuktatták. Pokoli politika. Azt hittem, az idő begyógyította eme sérelmét, de tévedtem. Tisztában voltam vele, hogy szokatlanul érdeklődik a kódex iránt. Azt gondoltam, hogy ez talán némi civakodáshoz fog vezetni, hogy ki felügyelje a kódexet. De könnyen elsimíthattam volna az ügyet, amikor visszatérünk. Soha nem...nem hittem volna… – rúgott bele Claire mérgesen egy fűcsomóba.

– De miért pont a Könyvtárra van ehhez szüksége? – kérdezte Hero.

Claire a homlokát ráncolva figyelte a bántalmazott fűcsomót.

– Nem vagyok benne biztos.

– Említett esetleg valamit a... á, tudod, kiről – mondta Leto.

– Lucifer az uralkodónk, nem pedig egy sötét varázsló, Leto. Nyugodtan kimondhatod a nevét – dünnyögte Claire. – Azt mondta, hogy a könyveket akarja fedezetként használni, hogy visszavásárolja a hatalmát az udvarba. De gondolhatta volna, hogy Lucifer ezt nem fogja eltűrni. Még ha nála is van a kódex, nem hiszem – hacsak nem tudott valamiről, amit nem árult el nekem – torpant meg Claire. – Démonok, angyalok... a politika mindent tönkretesz.

– Így van. Elnézést. Én csak... – Leto megvárta, amíg Claire maga mögött hagyja az elgyötört fűcsomót, és újra rá figyel. – Andrasnál volt valami – egy lélekkő, úgy hívta. Azt mondta, hogy használhatta volna ellenünk, mégsem tette. És nem is fogja, míg távol tartjuk magunkat tőle.

Egy pillanatig a levegőben lógtak a szavai, időt adva, hogy akár visszaszívja az előbbi kijelentését. Leto megint látta azt a rándulást. Azt a feszültséget, amire senki nem figyelt fel. Claire megrázta a fejét, és elszorult a szíve.

– Az öreg sosem értette meg.

– Leto-nak talán igaza van – szólalt meg Hero. – Lehet, hogy máris nyert, és valami kellemetlen dolog vár ránk.

– Nem szerezheti meg a könyveket. Brevity ott van, és a Könyvtár képes megvédeni magát. Nem fogom kockáztatni a könyveket – vagy akár Brevityt –, Andras agyament tervei miatt. Visszaszerezzük az oldalakat – berúgott egy törött nádszálat a vízbe. – Feltéve, ha odajutunk.

A nádszál alig ért a vízbe, amikor egy bugyborékoló hang hívta fel a figyelmüket. Claire hátraugrott a partról, amikor a víz kavarogni kezdett, és pala színűből iszapfeketévé változott. Egy göcsörtös, hosszúkás, kis sziget nagyságú koponya emelkedett ki belőle. Zöld és ezüstös erek tarkították a bőrt, és kontrasztot alkottak a hosszú orr tetején ülő lapos, fekete, gömbölyű szemekkel. Leto-t halványan egy krokodilra emlékeztette, de nem emlékezett, hogy a földi lények ennyire csúfak lettek volna.

A lény szeme rájuk meredt, az egyetlen mozgást az orrán gyöngyöző sáros víz okozta. Claire Hero és Leto felé pillantott, mielőtt megköszörülte a torkát, és közelebb ment. Felszívta minden méltóságát, ami majdnem eltakarta kócos üstökét és sáros lábát.

– Üdv. Követek vagyunk a...

ÍTÉLTESSÉK MEG.

Leto ugrott egyet ijedtében. Nem is annyira a fülében szólalt meg a hang, inkább a gondolatai közé fészkelte be magát. Valami feltépte a koponyáját, és a szavak lényegét egyenesen az agyába tolta, összezavarva ezzel minden gondolatát. A szavaknak nem volt hangjuk, nem volt hangszínük, nem volt személyiségük. Csak valami örökkévaló dologtól jövő utasítás volt, amivel nem lehetett ellenkezni. Néhány lélegzetvételnyi ideig lüktetett a fejében, míg végül tompa fejfájássá csillapodott.

A borzongás, amely Hero és Claire testén végigfutott, arról árulkodott, hogy ők is ugyanebben az élményben részesültek. Hero keze az oldalához kapott, ahol a fegyvere visszanyerte finom kard formáját. Claire riadt pillantást vetett rá, és addig rázta a fejét, amíg a férfi keze ismét le nem hanyatlott.

Claire kihúzta magát és felvette a hivatalos könyvtárosi attitűdjét: a vállát hátrahúzta, a gerince egyenes, állát felszegte, hogy a tekintetét szigorúan a lényre szegezhesse, ami megvetést váltott ki belőle. De megfontolt óvatossággal szemlélte a krokodilszerű lényt, és Leto rajtakapta, hogy az ujjai idegesen kopognak a szoknyáján, amikor újra próbálkozott.

– Félreértesz engem. Mi nem vagyunk halottak, akik ítéletért folyamodnak hozzád. Én a Pokol Könyvtára Befejezetlen Könyvek Részlegének vezető könyvtárosa vagyok. A Pokol egyik ügyének intézése közben keveredtünk ide. Megtudhatnám, hogy melyik birodalomba léptünk?

MEGTAGADVA.

Claire összerezzent.

– Akkor beszélhetnék esetleg a főnököddel?

MEGTAGADVA.

– Rendben. Akkor elárulnád, kérlek, melyik isten vagy panteon uralkodik ezen a helyen?

ELVESZETT.

– Nincs istened? Vagy jelenleg nincs istened? – érdeklődött Claire. Leto fejébe minden egyes válaszra fájdalom hasított. Ez kezdett a legrosszabb húsz kérdéses játék lenni, amit valaha is tapasztalt.

VESSZEN.

– A te istened a veszteség istene, vagy... ó! – némult el Claire. – Az istened a hívőkkel együtt meghalt. Nem gondoltam volna, hogy egy birodalom fennmaradhat ezek után.

Leto elgondolkodott. Látták a Valhallát, pedig az északi isteneket csak a szuperhősfilmekkel és azokkal a rasszista seggfejekkel hozta összefüggésbe az interneten. De a Valhalla úgy maradt fenn, hogy inkább mítoszként, mint a vallásként fejlődött tovább. Létezett, ha kissé elferdítve is a popkulturális fantáziák által. Ha a Valhalla virágzott, és az itteni istenek meghaltak, akkor azt azt jelenti, hogy ennek a helynek ősibbnek és elfeledettebbnek kellett lennie, mint azt ő el tudta volna képzelni.

Idegesen nyelt, és maga a levegő is más ízű lett a nyelvén. Más, mint a Valhalláé, a pokolé vagy bármi másé. Először is, nem volt szaga. Nem érezte sem a Pokol ánizs és hamu illatát, sem a Valhalla fenyőit és kövét. Egyszerűen üres volt.

Visszhangot vert Leto belsejében, és a fiú beleborzongott. Lépésről-lépésre jobban érezte magát, mióta Claire-rel szóba elegyedett. A Mdinában töltött időt emberi időben mérték, minden borzalma ellenére. Érezte, hogy az üres feketeség összezsugorodik, de nem tűnik el. Talán soha nem is fog. Ez volt az egyetlen dolog, amitől Claire nem tudta megvédeni.

De talán ő meg tudta volna védeni Claire-t.

Claire újra próbálkozott.

– Egyszerűen csak át kell jutnunk a pokolba. Vagy a hozzá legközelebb eső birodalomba. Aztán békén hagyunk.

ÍTÉLTESSÉK MEG.

– Nincs szükségünk ítéletre! Néhányan közülünk még csak nem is emberek – intett Claire Hero felé, de a krokodil meg sem rezzent. Bár egy pillanatra elcsendesedett, mielőtt válaszolt volna.

ÁTHALADHAT.

– Ezaz, áthaladhatunk. Végre – fonta keresztbe a karját Claire a mellkasa előtt. – Feltételezem, van valami díja az átkelésnek?

A hullámok fodrozódni kezdtek a parton, ahogy a fej hirtelen megmozdult. A hüllőbőr meghajlott, és a fej kissé megemelkedett, ahogy hatalmas állkapcsok kinyíltak, és mindannyian léptek egyet hátrafelé. Leto összerezzent, gyilkos fogsorokra vagy akár a Walter száját kitöltő vérvörös tüskékre számított. De amikor belenézett a lény szájába, csak pislogott. Az állkapcsok között, amelyet semmilyen, általa nem látható támasz nem tartott, egy hatalmas fémszerkezet lógott. Sötét bronzszínű volt, és két serpenyőből állt, amelyeket egy kar kötött össze. Az egyik platformon egy apró, fehér pamacs ült. Egy tollpihe. A bronzlánc enyhén megmozdult, ahogy a szél feltámadt, és olyan csilingelést produkált, amitől Leto hátán korcsolyázni kezdtek a borsószemek.

– Ez egy mérleg…? – állapította meg Hero az orra alatt. Claire megmerevedett, és úgy bámulta a szerkezetet, mintha inkább egy fogakkal és kígyókkal teli állkapcsot szeretett volna odabenn látni. Amikor hátranézett a két fiúra, Leto látta, hogy barna arcáról minden melegség eltűnt. Ismét elfordította a fejét, és elég erősen megrázta ahhoz, hogy a hajában lévő apró fonatok repkedni kezdjenek.

– Nem – suttogta Claire. Aztán hangosabban: – Nem. Nincs jogod ítélkezni felettünk. A lelkünk felett…

ÍTÉLTESSÉK MEG.

– Nem – Claire hangja nem ért fel a fejükben konduló szavak parancsával, de a vállai remegése arról árulkodott, hogy próbálkozik. Leto nem értette, mi a jelentősége a mérlegnek. A Valhallában már bizonyítaniuk kellett, és Claire hajlandó volt, ha vonakodva is, de megfelelni, hogy beléphessen, de ez most más volt. Ez a különbség zavarta össze Claire-t és a fiúnak baljós előérzete támadt. Nem volt idő kérdezni, mert Claire megpördült, a sarka a homokba vájt. Visszafelé kezdett rohanni a parton feléjük.

– Mi...

– Gyújtsuk fel ezt a helyet. Elmegyünk.

– És pontosan hova is? – kérdezte Hero.

– Vissza Mdinába. Visszamegyünk... vissza a falak közé. Kitalálunk valami mást.

– Úgy érted, vissza a Pokolkutyák fogai közé. – Hero hangja megkeményedett. – Legalább velük szemben van esélyünk. Jobb, mint... veszekedni itt ezzel a hárpiával!

A káromkodás a meglepetés erejével tört elő. Claire összerándult, amikor a fekete boltívhez közeledtek. Már nem volt sötét. A barlangot, amelyet nem sokkal ezelőtt hagytak el, különös fénygömbök világították meg. A csontok mezeje most teljes fényben úszott, mint a vérfagyasztó macskakövek. És a boltív közepén, éppen a lapos, sötét felület túloldalán ott állt az angyal szürke trencsén kabátban. Ramiel.

Claire ahelyett, hogy aggódott volna, inkább mérges lett. Felgyorsított, és a homokban sietett felfelé, nem hagyva Hero és Leto számára más választást, minthogy kövessék. Az orrát a boltívre emelte. Ramiel kifejezéstelenül figyelte őt, Claire pedig gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Gondod támadt a zárral, angyalom?

– Némileg – lépett oldalra Ramiel, és a kezével intett. – Talán átjöhetnél, és megmutathatnád a trükköt.

Claire visszapillantott a várakozó szörnyetegre és a szájában lévő mérlegre, mielőtt válaszolt volna:

– Csak ha utána megesküszöl, hogy lefoglalod a Kutyákat, és lehetővé teszed, hogy biztonságban hazajussunk.

Lassan megrázta a fejét.

– Sajnálom, Könyvtáros. Uriel… A felettesem elhamarkodottan cselekedett. De az én kötelességem, hogy biztosítsam, hogy senki ne avatkozhasson bele a szabad akaratba.

– Mindig teljesíted a kötelességedet, Őrző?

Ramiel meg sem rezzent. Claire hirtelen odafordult a néhány lépésnyire tőle álldogáló Hero-hoz és Leto-hoz, hogy megbeszélje velük a dolgot.

– Nem fog átjutni a kapun. Beatrice rám bízta, hogy húzzam át Hero-t, szóval, ha a szimatom nem csal, egy halandó lélek kell az átjutáshoz. De kell egy út, amin keresztüljuthatunk az ipsén.

– Kihívhatnám egy párbajra – javasolta Hero, de Claire megrázta a fejét. – Ő egy Őrző, az egyik legősibb – közölte, majd a krokodil szájában lévő mérlegre emelte a tekintetét. – Az utolsó regényhősünknek talán az életét kellett áldoznia érte, hogy idáig eljussunk. Ennyi felesleges veszteség elég lesz mára.

– Mit csinálnak a serpenyők? – kérdezte Leto.

– A lélek tisztaságát mérik – felelte Claire komor arccal. – Erre a birodalomra bizonyára az egyiptomi hiedelem hathatott. Talán valamiféle szektából nőhette ki magát, vagy akár valami ősrégi elődjére épülhetett. Ez nem Duat – ha az lenne, akkor egy csomó más szörnyfejű lény hemzsegne itt, akik készen állnának arra, hogy ítéletet hirdessenek, és sokkal értelmesebbek lennének ennél itt. Régebben leszabályozták ezeket a dolgokat. De a szimbolikát elég könnyű kikövetkeztetni. A toll a jóságot, a lélek tisztaságát jelképezi. Ha a lelked súlya billenti el a mérleget, átmehetsz a birodalmukba. Ha nehezebbnek bizonyul egy tollpihénél…a krokodil isten valószínűleg megesz téged.

Leto homloka ráncba szaladt.

– És te, mi... megint meghalunk?

Claire megrázta a fejét.

– Tudom, hogy ezt emberi ésszel nehéz felfogni, de a lelked számára vannak rosszabb állapotok is, mint a halál. Olyanok, mint a Pokolkutyák, vagy az igézés, amiket akkor használtam, amikor Gregor könyvtárost kergettem el. Nem tudom, mit művel az a mérleg, de semmi jó nem származhat belőle. A lélek nem halhat meg ugyan, de megszűnhet létezni.

– Az nem is lehet olyan rossz – motyogta Leto, aztán rájött, hogy túlságosan is hangos volt. Felpillantott és látta, hogy Hero és Claire egyformán riadtan bámulnak rá. – Úgy értem, dehogyis! Természetesen velünk ilyesmi nem történhet meg. Vagyis… – kukult meg, hiszen maga sem volt biztos benne, hogy mire gondolt, de a rettenetes gondolat túl gyorsan szöget ütött a fejébe ahhoz, hogy ez korábban már ne jutott volna eszébe. Egy emlék visszhangja kísértette, krétafehér csillagok, kimerültség és kétségbeesés. Már korábban is meghozta ezt a döntést. Fagyos félelem gyűlt a gyomrában.

Claire fürkészően nézte Leto-t, mielőtt megrázta a fejét.

– Ennek semmi köze a tárgyhoz. Gyanítom, a lénynek nem igazán érdeke, hogy méltónak találjon minket. Isten nélkül, aki uralkodik a birodalmán, vagy hívők nélkül, akik áldozatot mutatnának be neki, valószínűleg évezredek óta nem jutott megfelelő élelemhez. Félholt és éhezik. És mi nem leszünk a vacsorája. Megyek, megnézem, hogy észhez tudom-e téríteni az átkozott angyalt. Maradjatok itt, mind a ketten.

Bólintottak, és figyelték, ahogy a könyvtáros visszasétál a boltívhez. Hero Leto vállára tette a kezét, megszorította, közben a kietlen partot fürkészte.

– Majdcsak kitalálunk valamit, kölyök.

– Ki fogunk – bólintott Leto.

De a tekintete a sötét bronzserpenyőkre szegeződött. Arra az ígéretre gondolt, amit Claire-nek tett, az adósságára, amivel tartozott neki. A sötétségre a gyomra mélyén, amelyet soha nem tudott teljesen elűzni. Eszébe jutott a kapun való átesés érzése, a súlytalanság állapotára, és arra, ahogy a világ elcsendesedett körülötte. Üdvözítő érzés volt, ismerős érzés volt. Már meghozta egyszer ezt a döntést.

Volt értelme. A halál volt az út a birodalmak között. A hollóösvény visszhangja sosem hagyta el igazán, de most nem esett pánikba. Mint ahogy a zárban elfordul a kulcs, minden a helyére került benne. Megfigyelte a serpenyők csillogó fényét, a toll fehérségét, és a krokodil állkapcsának árnyékos üregét a túloldalon.