31 - 32. fejezet

 

31

RAMIEL

Fordította: Aiden

Először is, a birodalmak kevélyek. A birodalmak gőgös és hiú teremtmények – ezt soha ne felejtsétek el. A birodalmak túl kevélyek ahhoz, hogy meghajoljanak a fizikáról és a józanészről alkotott kicsinyes elképzeléseitek előtt. Egy birodalomnak nem feltétlenül kell, hogy értelme legyen a lakói számára. Ne várjátok el egy birodalomtól, hogy alkalmazkodjon a logikátokhoz, ha ép elmével akartok megmenekülni.

A birodalmak egy dolognak, és csakis egy dolognak vannak alárendelve: a saját hitük tehetetlenségének. Bármi megtörténhet egy történet szolgálatában.

Bjorn, a bárd könyvtáros, Kr. u. 1673

Mi a história vágy, kívánság, igény nélkül?

Gregor Henry könyvtáros, Kr. u. 1896

 

 

A könyvtáros megindult felé.

Ramiel felvont szemöldökkel figyelte a nőt, bár a két társát is szemmel tartotta, akik jelen voltak, éppen a kapu látóhatárának szélén. Zavarba ejtő volt; a kapu a padlóba volt építve, éppen a csontkupac fölött. Efölé kellett hajolnia, ám Claire egyenesen feléje lépkedett, mintha csak egy ajtó lenne az ő oldalán. Belefáradt a nyaka, ahogy figyelte.

A Pokolkutyák már nem voltak sehol, mire ő besurrant a katakombákba, bár a kövön lévő mély karmolás nyomok jelezték, hogy némi küzdelemre került sor. Megjegyezte, hogy a könyvtáros mellől hiányzott a titokzatos negyedik társ, aki a Mdina-hídnál átkísérte őt a birodalom határán. Holttestnek nem látta nyomát. Csak az ütött szöget a fejébe, vajon mi volt az ára a menekülésüknek.

Az, hogy a nő és megmaradt társai egy nem dokumentált túlvilági kapun léptek át, egyértelmű volt. Uriel azt mondta, hogy a sziget minden még létező birodalmának kapuját ismerte, de amint betette a lábát a romok közé, a Pokolkutyák nyomát követve, nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kapu nem volt a leltárban.

Elég gyorsan megtalálta a kaput a tömegsír tetején, csak az egész katakombát elárasztó halál és veszteség szagot kellett követne. A kapu megmakacsolta magát, amikor odaért, zavarta az idegen jelenléte. Az éleslátása lehetővé tette számára, hogy kellőképpen áttekintsen a kapun ahhoz, hogy lásson és halljon odaátról mindent, de bármilyen hókuszpókuszra is volt szükség az ősi kapu megnyitásához, az ismeretlen volt számára. Tudta, hogy ezek a romok egy rég elfeledett vízistené voltak, de hívei már régen meghaltak.

Amíg megakadályozta, hogy kiszökjenek innét, addig a teljesítette a kötelességét. Bár el volt torlaszolva előttük a kiút a különös birodalomból, idővel ki kellett onnan jönniük.

– Szóval. Lássuk, mi a kötelességed – fonta össze a mellkasán a karjait a könyvtáros. – Az a kötelességed, hogy „biztosítsd a szabad akaratot”, ami azt jelenti, hogy abban a pillanatban, amint visszalépünk az előző világba, feltartóztatsz minket – lehetőleg egy darabban, ha vagyunk olyan szerencsések?

Rami felszegte az állát.

– Esküszöm, hogy a Mennyország kegyelmével és igazságosságával bánok majd veletek.

– Ez ugyanaz az igazságszolgáltatás, amely ellenünk fordította a Kutyákat, amint már nem képeztük részét az alkunak? Nem hiszem, hogy lenne gyomrom a te igazságszolgáltatásodhoz, Ramiel.

Átkozott Uriel és az ő hülye ötletei.

– Bízhatsz...

– Nem adtál rá okot, hogy bízzak benned – szakította félbe Claire egy legyintéssel a mondanivalóját. – Hogy vagy képes egyszerűen csak itt álldogálni és nem csinálni semmit, miközben démoni erők ostromolják a Könyvtárat?

Ez legfeljebb aljas érvelés volt.

Rami megvonta a vállát.

– Hiszen az is a Pokolban van. Mást sem csinálnának a démonok, azonkívül, hogy a Könyvtárban lebzselnek.

– Nem tudhatod, hogy Andras mekkora káoszt hajlandó elszabadítani, hogy visszaszerezze a címét – csóválta a fejét a nő. – Nem hallottad még azt a mondást: – Jobb, ha rajta tartod a szemed az ördögön...?

– Igyekeztem nem jobban megismerni, mint amennyire muszáj.

– Nekem úgy tűnik, neked több alkalmad volt megismerkedni a főnökkel, mint nekem – közölte Claire.

Rami elfojtott egy káromkodást.

Hogyne ismerte volna a sztorit. Hiszen követte Lucifert, amikor az elbukott, és elhagyta a Mennyországot. Nem azért, mert egyetértett volna vele, vagy, mert hitt volna az ügyben – Rami nem volt ennyire ambiciózus. Hanem, mert Ő maga Őrző volt, egyike a legelsőknek, akiket először küldtek, hogy segítsék és tanítsák a Teremtő csemetéit a Földön. Komolyan vette a feladatot.

És amikor az emberek szenvedtek, amikor Rami védencei tömegesen haltak meg az élelemhiány vagy az elszaporodó betegségek miatt, amelyekkel szemben nem voltak még immunisak... az Őrzők megtanították őket, hogyan élhetik túl ezeket. A Teremtő ezt „tiltott tudásnak” minősítette. És így az Őrzők követték Lucifert, amikor a Mennyország kapui örökre bezárultak mögöttük.

Ez volt az első alkalom, hogy látta, hová vezethetnek az angyalok hülye ötletei. Rami soha nem bánta meg, hogy „bűnbeesett”, már ami az okot illette, bár az eredménnyel már nem volt annyira kibékülve. Hátul maradt, és figyelte, ahogy Lucifer megosztja erőit, és létrehozza saját birodalmát. De Rami sosem volt elég ambiciózus. Nem volt vezető típus. Szíve még mindig eredeti kötelessége, a földi emberek felé húzott. Nem, mint a Mennyországgal vívott hiábavaló háború bábuihoz, hanem mint bimbózó képességű teremtményekhez, akiket meg kell védenie. Nem mindig csinálta ezt sem jól. Néha eltévelyedett, néha bukdácsolt a következő évezredek során. De ez volt az egyetlen út, aminek volt értelme a számára.

Egészen addig, amíg Uriel állást nem ajánlott neki a Purgatóriumban.

Egészen addig, amíg egy fura kis könyvelő oda nem lépett az íróasztalához, és rávilágított egy problémára, ami felkeltette Mennyország érdeklődését.

Amíg Uriel ki nem mutatta a foga fehérjét. Amíg egy könyvtáros úgy nem döntött, hogy megmakacsolja magát merő önérzetből, és mindent össze nem kavart.

Rami majdnem azon kapta magát, hogy visszavágyik a Purgatóriumban lévő íróasztala mellé.

De aztán rájött, hogy nem fog visszatérni a Kapuhoz, bárhogy is alakuljon a dolog. Raminak már csak a kötelessége maradt.

– Nem vagyok a Csaló barátja. Ne keress szimpátiát ott, ahol nincs.

Rami észrevette, hogy Claire társai megálltak a lény torkában lévő mérleg előtt. Titkos vita kezdődött. A kócos fürtös nyurga démon – Leto, emlékezett rá; Claire ragaszkodott hozzá, hogy ember – égő tekintettel meredt a jóképű kardforgatóra, és elhaladt a vízben lévő szörnyeteg mellett. A férfi feldúltnak tűnt, tökéletes homlokán ráncok jelentek meg. Akár egy angyal is lehetett volna, ha a tekintete nem villant volna sunyin a boltívre és vissza. A kardforgató hevesen rázni kezdte a fejét, és a vita folytatódott. Rami nem hallotta az elhangzott szavakat, és Claire heves elégedetlensége teljes egészében rázúdult, ami azt jelentette, hogy a könyvtáros nem vett tudomást a mögötte zajló vitáról.

Kíváncsi volt.

A nő ujjaival türelmetlenül zongorázni kezdett a keresztbe tett karján. – Mi lenne, ha felajánlanánk, hogy egyikünket itt hagyjuk veled, túszként? Hogy ezzel garantálnánk, hogy nem ütközünk szabálysértésbe odafenn. Úgy tűnt, a szadista haverod tényleg élvezte, hogy rettegésben tartja azokat, akik a markában voltak, de ha megesküszöl, hogy nem esik bántódása, megengedhetem, hogy Leto maradjon, amíg rendbe teszem a dolgokat – alkudozott a nő és szeme aggodalmasan meredt a távolba. – Valójában melletted lenne a legbiztonságosabb helyen.

Rami figyelmen kívül hagyta az ajánlatot és az Urielről alkotott véleményt, de felfogta a nő szemében az aggodalmat.

– Biztos vagy benne, hogy olyan csatát vívsz, amit képes lennél megnyerni?

– A könyveket meg kell védeni. Az az én könyvtáram, és nem fogok lemondani róla. De... – ürült ki az elszántság egyetlen pillanat alatt Claire-ből, valami szelíd és megtört érzést hagyva maga után. – Elég idős vagyok már ahhoz, hogy tudjam, milyen ára van bármilyen győzelemnek.

Mögötte a vita méltatlankodó patthelyzetbe csapott át. A kardforgató könyörgéshez folyamodott, a fejét rázta, de a tizenéves fiú úgy tűnt, a fejébe vett valamit. Halk szavakat váltottak, és kezet ráztak. A tini kérdezett valamit, és a magasabb férfi hosszú hallgatás után bólintott. Aztán a tinédzser Rami felé pillantott, tekintete a könyvtáros hátán időzött. Ez a nézés annyira tele volt kimondatlan fájdalommal, hogy Rami meg is lepődött, hogy Claire nem vette észre. Aztán a suhanc sarkon fordult, és egyenesen a szörnyeteg szája felé indult.

Rami rájött, hogy a fiú rá akar állni a mérlegre. Tudta, mit jelentenek a mérlegek a túlvilágon. Épp olyan jól el tudott igazodni a túlvilágban, mint Claire. A fiú ítéletre bocsátotta a lelkét. Rami látott már elég háborút, elég harcot ahhoz, hogy ismerje a magát megadó lelkek testtartását. A lefelé forduló, megereszkedő vállak pontos helyzetét, azokét, akik látták, mi vár rájuk, és mégis ellenkezés nélkül törődtek bele a sorsukba. A fiú tudta, mit talál majd a mérleg a lelkében.

Úgy tűnt, nem a könyvtáros volt az egyetlen, aki felfogta, mivel jár az ilyesmi.

– Mi vagy te... – szónokolt tovább Claire, de Rami arckifejezése láttán elnémult és követte az angyal tekintetét.

A suhanc az egyik karját a hasához szorította, de a másikat könyörögve nyújtotta előre. A krokodilszellem közelebb tolta hozzá a mérleg serpenyőjét. A fiú óvatosan belépett a hüllő szájába, ezzel elhagyva a biztonságot jelentő partot.

Claire nyekkent egyet, mintha megütötték volna, aztán kifújta a levegőt.

– Ne...

Claire lerohant a partra, ám a kardforgató három hatalmas lépéssel utolérte, és átkarolta a derekát, hogy feltartóztassa. A nőt gyakorlatilag ölbe kapta, ahogy az nekirontott az őt megfékezni próbáló férfinak.

– Állj! Ne csináld ezt! – Claire hangja berekedt, megrendültebb volt, mint amilyennek Rami valaha is hallotta. A kardforgató lehajtotta hozzá a fejét, és halkan a fülébe mormolt valamit.

A fiú megállt, egyik kezét a mérlegre tette, aztán hátranézett. Olyan messziről Rami nem tudta kivenni tisztán az arckifejezését, de suhanc ekkor nyugodtan felemelte a kezét és búcsút intett.

Aztán rálépett a mérlegre.

Félig rettegő, félig haragos, de már-már állati üvöltés tört fel a könyvtáros torkán, amikor a mérleg azon serpenyője, amin a fiú állt, süllyedni kezdett. Claire próbált kicsavarodni Hero öleléséből, amitől mindketten a homokra zuhantak, és ekkor a krokodilisten állkapcsa záródni kezdett. A fiú erősen kapaszkodott a mérleg bronzláncaiba, és mintha reszketett volna, ahogy a krokodil állkapcsának árnyéka átvonult rajta. Sötétség borult az arcára. A bronz serpenyő egyszer, kétszer megcsillant.

Aztán a fiú eltűnt mérlegestől.

Az elhúzódó, néma pillanatban, amikor a krokodilisten becsukta a száját, és visszabukott az iszapos víz alá, Rami észrevette, hogy a szája tátva maradt. A szíve is megdermedt.

Finom szellő kapta fel a homokot, és Claire összeroskadt a szoknyák és a fonatok összevisszaságában, a vállai remegtek. A kardforgató erősen szorította a vállát, miközben mellé guggolt, mintha félt volna elengedni, nehogy a krokodilisten őt is megtámadja. Kínos kísérleteket tett, hogy megveregesse Claire vállát, aztán kénytelen volt erőszakkal talpra húzni.

Rami látta, hogy miért. A krokodil újra felbukkant. A fiú lelke bizonyára erőt adott neki, mert ezúttal a hatalmas lény úgy bukkant a felszínre, hogy csukott pofája a parthoz ért. A teste éppen csak kilátszott a vízből, és addig nyújtózott, amíg keresztül nem érte a folyó teljes szélességét, lehetetlenül hosszú farka a túlsó parton pihent.

A kardforgató megpróbálta Claire-t elterelni a partról, de a könyvtáros szinte kitépte magát a szorításából. Dühöngő gyorsasággal visszasietett a boltívhez.

Szokásos agyagszín arcbőre sápadt volt, szemei vörösek az el sem sírt könnyektől. Makacs kis arca száraz volt, de a bánat és a düh, amely szintén kiült az arcára, sajátos tüzet adott neki.

Rami megszorította az oldalán lévő kard markolatát, és félig arra számított, hogy a lány berobban a kapun, és nekiveti magát.

De Claire megállt a kapu előtt, és kidüllesztette a mellkasát.

– Ez a te hibád! – kiáltotta Rami felé. A szavai inkább keményebben koppantak, mint sírósan. – Ártatlan volt, és miattad halt meg. És ezért... ezért, Őrző, megjegyeztelek magamnak. És egy nap az egész poklot rád zúdítom.

A kardforgató utolérte a lányt, és tétován a háta mögé lépett. Claire nem várt választ. Megkerülte Hero-t, majd a kitaposott ösvényen a krokodilhíd felé vette az irányt.

32

BREVITY

 

Fordította: Aiden

A háború mindig is a könyvtárak nyomában járt, tanítványom. A történelem nem rejthette el előlünk ezt az igazságot. Nézd meg Rómát, nézd meg a keresztes hadjáratokat. Az ellenség legyőzése és a könyveinek elkobzása ugyanolyan stratégiai jelentőségű volt, mint az ágyúk beöntése. Ahogyan a könyveket, ezzel együtt egy nép tudását is fegyverként használták fel.

És amit nem lehet ellopni, azt el kell égetni.

 Gregor Henry könyvtáros, Kr. u. 1986

Pánikroham alatt az idő folyékony természetűvé válik. Egyszerre áll meg és rohan tovább. Úgy érzed, mintha minden egyes küzdelmes lélegzetvétel örökké tartana, mint a karamella, amíg a buborék egyszercsak el nem pattan, és a jelen a fejedre nem zúdul. Hidegen és hirtelen.

Brevityt a tölgyfa és a por megnyugtató illata vette körül, amikor magához tért. A lábujjai alatt érezte, hogy a szőnyeg megmozdul, és a rajta lévő teafoltok láttán végül rájött, hogy Claire íróasztala alá rejtőzött. Nagy, nehéz, biztonságos asztal terpeszkedett fölötte. Voltak rosszabb helyek is, ahol örökre el lehetett volna bújni.

– Meghalt.

– Dehogy halt meg. Ő egy múzsa; és a múzsák halhatatlanok.

– Talán a halhatatlanság rövid története, hm? Ez a neve, nem?

– Csitt, Libby. Aurora azt mondta...

Három pár láb gyűlt össze az íróasztal mellett, de egyikük sem látszott összeillőnek. Rohambakancs, kopottas csatos cipő, és egy pár kecses kék pata. Brevity a kezébe temette az arcát, és elfojtott magában egy nyögést.

– Látod, még él! – kukkantott be az asztal alá egy vörös bozont, és a kislány fejcsóválva vigyorgott rá. – Isten hozott!

Istenem, hát ilyen lehetett az, amikor Claire arról panaszkodott, hogy nem bírnak veszteg maradni? Brevity talán elgondolkodott volna azon, hogy elbújjon, de a buborék máris elpattant, és az idő ismét folyni kezdett. Hagyta, hogy a trió kihúzza az asztal alól és talpra segítse. A beszélgetés sokkolóan hatott az érzékeire, nem mulasztotta el a pánikot, inkább csak összenyomta. Apró csomóvá zsugorodott, és elrejtőzött a bordái között, és egyelőre nem moccant onnét. Brevity felfogta az első megjegyzést, ami a könyvtárral volt kapcsolatos.

– Mi-mit csináltok a körleteteken kívül?

– Panaszt akartunk tenni a zaj miatt. Már órák óta tart – mondta a vörös hajú leányka. Charlotte, jutott eszébe Brevitynek, miközben szemügyre vette a lány folt hátán folt ruháját és a kopottas csatos cipőjét. Valószínűleg valamelyik puritán erkölcsű történelmi regényből léphetett elő, ahol a lányok inkább szimbólumai voltak... valaminek... mint szereplői. Tisztaság. Bűn. Élet. Halál. A puritánok sosem tudták igazán eldönteni, mit akarnak. Aurora kék patái idegesen toporogtak a szőnyegen Charlotte válla fölött.

– Mi a…

A kérdésre egy hangos földrengés adott választ. A könyvtár megremegett. A fények villódzni kezdtek, bár nem volt rá okuk – talán csak azért, hogy kifejezzék a Könyvtár elégedetlenségét a kialakult helyzettel kapcsolatban. A könyvek nyugtalanul fészkelődni kezdtek a polcokon, és a kisasszonyok elkerekedett, ijedt szemmel néztek Brevityre.

Az éles és ismerős tehetetlenség ismét előtört Brevityből, ám ezúttal közönsége is akadt. Ez segített. Brevity magára öltötte a legragyogóbb mosolyát, és úgy tett, mintha Claire asztalán keresne valamit, amit sürgősen meg kellene igazítani.

– A védelem be van kapcsolva – csak... csak elővigyázatosságból, amíg Claire kisasszony vissza nem tér. – A mosolyát egy újabb dördülés tompította, amely megrázta a levegőt. – De valószínűleg csak egy bosszantó, öreg démonnak gurult el a gyógyszere. Emlékszel a Valentin-napra? Ez ahhoz képest bakfitty.

– Ha a pajzsok fent vannak, az nem azt jelenti, hogy el vagyunk vágva...

– Sssh, nem mintha egyébként is megírnának minket – szakította félbe a második kislány. Ez a kisasszony alacsony volt és dühös, mint egy bőrkabátba gyömöszölt ázott macska. Egykor hosszú szőke haját random leborotválták, tökéletesre szabott lányos arcát homlokráncok tarkították. – A mi mesénk írói már évtizedek óta halottak.

– Aggodalomra semmi ok – szólalt meg Brevity, mielőtt Charlotte-ot megsértődött volna ettől a megjegyzéstől. – Ezt egy könyvtáros könnyedén tudja kezelni. Claire kisasszony bármelyik percben visszajöhet, és nem lenne jó, ha rajtakapna titeket a helyeteken kívül, igaz?

Visszazavarta a kisasszonyokat a könyveikhez, nem törődve azzal, ahogy Aurora a másik kettő után eredt, mint valami néma, kék árnyék, amely hosszú, kérdő pillantásokkal nézegetett vissza Brevityre, miközben haladt. Hittek neki; naná, hogy hittek. Ez tényleg a könyvtár dolga volt: vagyis a könyvtárosoké, akik a dolgukat végezték, szabály szerint és megóvva a rájuk bízott könyveket. Ez volt a norma, amit Claire állított fel, és ha bárki észrevette, hogy Brevity – a társasági, szeszélyes, triviális Brevity – próbálja most betölteni ezt a feladatot, a kisasszonyok túl kedvesek voltak ahhoz, hogy ezt kimondják.

A bordái közötti üres terek remegtek ugyan, de kitartottak. Brevity az íróasztalhoz szorította a tenyerét, érezte a döndülést, ahogy egy újabb ütközés érte a pajzsokat. Most már egyenletes ütemben. Valami megpróbált betörni a könyvtárba.

Hogy ez azért volt-e, mert Andras elvesztette az uralmát a Rémségek felett, esetleg valami démoni összeesküvés történt, hogy a Könyvtárat is belerángassa a Pokol udvarának kötélhúzós játékaiba, Brevity nem tudta, és nem is érdekelte. A pajzsokon belül a Könyvtár magára maradt.

Egyedül. A szó hallatán Brevity legszívesebben visszabújt volna az íróasztal alá, de ehelyett addig préselte az ujjait az asztal lapjához, amíg azok zsibbadni nem kezdtek, és az ihlet aranyozott vonalait a bőrén el nem csitította. A rettegés azonban még mindig vele maradt, hiszen az ismeretlen még mindig ott topogott a küszöbön. De a kisasszonyok emlékeztették Brevityt, hogy a képzelet nem csupán gyengeség, hanem eszköz is. A szorongás annyi szörnyeteggel tölthette meg a sötétséget, amennyivel csak akarta, de ha Brevity nagyon igyekezett, talán ki tudott találni egy saját szörnyeteget is ellenük. El volt vágva a világtól ugyan, de még mindig meg kellett védenie a kisasszonyokat, a helyükön kellett tartania őket, meg kellett védenie a könyveket. Csak némi hallgatóságra volt szüksége.

Vigyázz a könyvekre, intette Claire. Ám az egyik könyv még mindig nem érkezett vissza a Könyvtárba.