27 - 28. fejezet

 

27

CLAIRE

Fordította: Jane

A könyvtárosoknak bölcsen azt tanácsolják, hogy maradjanak ki a birodalmi politikából. Semmi jó nem származik a birodalmak hatalmainak találkozásából. Nincs egyértelmű válasz arra, hogy a paradicsomok és a kárhozottak közül melyik az erősebb. Az időtől, a helytől, a világ dőlésszögétől és a csillagok forgásától függ. Leginkább az érintett halandókon múlik.

Ez istenkáromlásnak tűnik. A halhatatlan erők állandó háborújában, az ősi félistenek, a jó és rossz között, a legerősebb elem az emberi lélek törékeny bábuja.

Yoon Ji Han Könyvtáros, Kr. u. 1802

Maradjon ki a politikából? Nevetséges! Mikor volt már olyan író, akinek sikerült elkerülnie a politikát? Minden történet politikai megindíttatású. Mesélj el egy történetet egy léleknek, olyat, amelyet el akarnak hinni, és megváltoztathatod a világot.

Gregor Henry Könyvtáros, Kr. u. 1932

Claire Leto-t és Hero-t a konyhában találta, amint egy fa táblájú asztal felett tanácskoztak. Annak ellenére, hogy Hero ült, állandóan görnyedten kellett maradnia, hogy ne verje le a feje fölött lévő fényes rézedényeket. A szoba kicsi volt, zsúfolt, de Claire saját ízlésének megfelelően berendezett, mint ahogy Beatrice lakásának többi része is. Leto és Hero előtt egy halom előre csomagolt sütemény volt egy tálcán, és Hero homlokráncolása elmélyült, ahogy egyik celofános süteményt szemügyre vette. – Ez egyáltalán nem tűnik süteménynek.

– De az. Kóstold meg – mondta Leto.

– Kemény és fényes.

– Az csak a cukormáz. A belseje puha. Vagyis puhácska. Kóstold meg. Mindenki szereti.

Hero felhúzódott szemöldökű pillantást vetett rá, és végül egy jókora falatot harapott. Egy pillanatra rágni kezdett, majd a sütemény a robbanásszerű köhögéstől szétfröccsent az asztalon.

Leto kuncogásban tört ki, amikor Hero összegörnyedt. Amikor végül magához tért, Hero szeme könnybe lábadt a szúrós pillantástól. Egy darab tejszínhab lógott a sértett homlokáról. – Elfelejtetted megemlíteni a mérgező tölteléket.

Leto az ajkába harapott. – Mi? Ez édes!

– Édes? Nem, a méz édes. A szabadság édes. Egy csinos fiú vagy szép lány édes. Ez? Ez éget. – Hero nagyot kortyolt a bögre teájából. – Micsoda ostobaság. Ez rosszabb, mint a másik hely.

– Nem is tudom. Úgy tűnik, itt többet fürdenek – mondta Claire.

Két arc nézett fel rá. Egy ismerős, görbe, megvető tekintet kisimult Hero arcán. Egy kis csokoládémáz tapadt a felső ajkára. Elutasítóan mutatott az asztalon lévő süteményekre.

– Ez csak azért van, mert még nem kóstoltad meg azt, ami itt édességnek számít. Szolgáld ki magad. Vagy mehetünk végre?

– Nálam vannak a kódex lapjai. Már csak meg kell találnunk Andrast, és felkészülni az indulásra. – Claire kinyújtotta a kezét. – Láthatnám egy pillanatra a könyvedet, Hero?

Hero kikászálódott a székből, és megtörölte a kezét. Odanyúlt a zsebéhez, ahogy felállt, és átnyújtotta neki a könyvét. – Tökéletesen viselkedtem. Van valami…

A borító lapos bőrkötése kontaktusba került az állkapcsával, amikor Claire meglendítette a súlyos kötetet. Leto megijedt, szétszórva az asztalon lévő rágcsálnivalókat, miközben talpra küzdötte magát. Claire elhallgattatta a rikácsolását egy feltartott kézzel, miközben le sem vette a szemét Hero-ról.

Hero az asztal fölé hajolt, és az állkapcsát masszírozta. Ravaszság és óvatosság árasztotta el a tekintetét. – Ez meg miért kaptam?

– Sosem mondtad el. – Claire végigfuttatta ujjait Hero könyvén, megrángatva az általa beleszőtt üres lapokat. – Milyen is volt a történetet? Egy olyan név, mint a „Nightfall”, a te kinézeteddel párosítva, úgy gondoltam, hogy high fantasy-ről van szó. Hiányzik az, hogy te legyél a bátor lovag, Hero?

Hero összehúzta a szemöldökét. – Sokkal kevésbé, mint gondolnád.

Claire lendített egyet. Ezúttal Hero eléggé résen volt, hogy elhajoljon, és kivédje az ütést. Felállt, és a falnak dőlt. Egy lógó edénybe beverte a fejét. Grimaszolt, és felemelte a kezét. – Béke, te nő!

Claire ismét a feje fölé emelte a könyvet.

– Mi bajotok van? – Leto közéjük botorkált, és felemelte a kezét, bár nem tűnt biztosnak abban, hogy ki kire jelent fenyegetést. Láthatóan megnyugodott, amikor Claire leeresztette a karját.

– Tanidő, Leto. Fontos, hogy ismerd az archetípusaidat. Tudod, hogy mi a különbséget egy hős és egy tipikus gonosztevő között a harcban? – kérdezte Claire, vádló pillantást küldve Hero felé a tinédzser válla fölött. – A hősök optimisták. Támadj meg egy hőst, és sokkot, dühöt kapsz cserébe. Megtorlást az igazságtalanságért. De egy gazember, egy gonosztevő, nos… ők tudják, hogyan működik az árulás. Ha lecsapsz egy gazemberre, számítanak rá. A gonosztevők óvatosak lesznek, nem dühösek.

– Ó, nagyon is tudok dühös lenni – mondta Hero.

– Ne tedd. – Claire összeszorította a kezét, és emlékeztetnie kellett magát, hogy ne csavargassa a kezében lévő könyvet. Elment Leto mellett, és Hero mellkasának nyomta a könyvet. – Hazudtál.

– Inkább csak… nem sikerült kijavítanom a tévedést. – Hero a könyvére nézve grimaszolt. – Te voltál az, aki elkezdett hősnek nevezni! Nem gondoltam, hogy olyan sokáig maradok, hogy ez bármit is számítana, de aztán… nos…

– Te egy gonosztevő vagy.

– Te meg egy gyilkos! – csattant fel Hero. – Ha már itt tartunk, hogy címeket osztogatunk. Ezt el kellett volna felejtenünk?

– Ne próbáld ezt elterelni…

– Ahogyan te tetted? – Hero előre hajolt, éles gúnyolódás gyűlt össze benne, készen arra, hogy lecsapjon. – Talán arról kéne beszélnünk, hogy mi fog történni, ha a Pokol bírósága megtudja, mit tettél, hmm? Mire visszaérünk, csupa lenyűgöző történetekkel fogok rendelkezni, amiket elmesélhetek.

Claire, az önbizalomhiány és a kételyek ellenére, amelyek mardosták a dühét, keményen tartotta az arckifejezését.

 – Én vagyok a könyvtáros.

– Egyelőre – mondta Hero. – Mit tennél meg azért, hogy az is maradj? Talán elveszíthetnél egy másik könyvet is, börtönőr. Beszéljünk erről.

– A francokat! – A nő állta a férfi pillantását, az egyetlen hang a konyhában Leto ideges mocorgása volt. Elrejtőzne, elfedne bármit, félrevezetne bárkit, de a pokolba is, ha valaha is újra cserbenhagyná a Könyvtárat. Nem bírna elviselni még több tintát a kezén, foltokat, amelyek soha nem akartak eltűnni. Claire megrázta a fejét. – Sosem voltál hős.

– Erre magadtól jöttél rá, igaz? Azt hittem, tökéletes gavallér voltam. –  Hero ajkai vonallá préselődtek, mielőtt a tekintete átvándorolt volna a nő válla fölé. – Vagy csicsergett egy kismadár?

Beatrice a konyhaajtóban álldogált. A karját keresztbe fonta, és kihúzta magát, olyan feszülten állt, mint egy célpontra készen kihúzott nyílvessző. – Néhányunkat érdekel az igazság.

– Jaj, nem! – Claire Beatrice felé pördült.  – Te egy szót sem szólhatsz az igazságról.

Beatrice gőgös arcán megrándult egy ideg. – Nem én vagyok az, aki…

– Egyikőtökben sem bízom. Legalább ő – Claire gyakorlatilag majdnem mellkason szúrta Hero-t –, tudja, hogy egy hazugság. Ő hősnek tetteti magát – de te azt hiszed, hogy te hősiesen viselkedsz.

Beatrice arckifejezése sértetté és jéghideggé vált. Nem mondott semmit, mielőtt ismét visszavonult. Claire megvárta, amíg eltűnt a folyosón, hogy összeszorított ajkak között kiengedjen egy sóhajt. Megfordult, és elkapta Leto tekintetét, amely részben ítélkező tinédzser, részben pedig sérült kiskutya egyvelege volt.

– Nagyon jól el tudod űzni az embereket – mondta Leto.

– Ez egy adottság. – Claire mosolyát erőltetettnek érezte, de azért megtette.

Hero a kirohanás után elvesztette a bátorságát, és a falnak dőlve várt. – Úgy tűnik, mindkettőnknek vannak titkai…

– Ne merészeld – Claire félbeszakította Hero-t. – Megbeszéljük a jövődet – hosszasan –, amikor visszatértünk a Könyvtárba. De ahhoz, hogy ez megtörténhessen, ki kell jutnunk innen. Tudok egy módot, amivel segíthetsz megváltani magad. Nevezed jócselekedetnek.

– Micsoda szerencse a számomra. – Hero összehúzta a szemét. – Miért érzem úgy, hogy ez nem fog tetszeni?

Claire csak elmosolyodott, és mindkettőjüket az asztalhoz intette. – Szükségünk van egy kis figyelemelterelésre.

Amikor nem sokkal később Claire a konyhából a dolgozószobába lépett,

Andras a kanapén üldögélt egy csésze kávéval, és már mélyen belemerült

Beatrice-szal egy beszélgetésbe. Felállt, amikor meglátta belépni a nőt, és megragadva a vállát szorosan átölelte. – Sajnálom, kölyök. Megpróbáltam.

A férfi keze a nő feszült vállán időzött. Megnyugtató, baráti szorításnak kellett volna lennie, de inkább úgy érezte, mintha felmérték volna. Claire figyelmen kívül hagyta a gyomrában lévő halk riadalmat. – Az angyalok már itt vannak?

Andras kísértetiesen bólintott. – Leselkednek, mint a keselyűk a peremvidéken. Még nem jutottak be, de csak idő kérdése – egy óra, ha szerencsénk van.

– A Pokolba – motyogta Hero, amikor ő és Leto kiléptek a konyhából Claire háta mögött.

– A Mennyország, ha pontosak akarunk lenni.

– Figyelik a főkapukat, de én éppen a lehetőségeinket beszéltem meg Beatrice-szal. Van egy út, ami a szántóföldekre vezet. Csak a lakosok használják. A híd őrizetlennek tűnik. Nem hiszem, hogy tudnak róla – mondta Andras.

– A Pokolkutyák kiszagolnak minket, amint Leto és én kilépünk. Milyen messze van ez a bejárat a legközelebbi birodalomkaputól? – Claire egy éles pillantást vetett Beatrice-ra. – Van itt egy túlvilági kapu, ugye? Máltának túl sok történelme van ahhoz, hogy sivár legyen.

– Van… mondhatni, valamilyen. – Beatrice merev fintora bizonytalanná vált. – Nem aktív, amennyire én tudom. Van néhány rom, ami a katakombákhoz csatlakozik – régiek, nagyon régiek. Van ott egy kapu, de nem tudom, mihez kapcsolódik. Lehet, hogy egy halott birodalomhoz. Sok hiedelem élt és halt el itt.

– Elvisz minket a Földről, ami segít távol kerülni a Pokolkutyáktól. Most akár a fogtündérrel is elcserélném ezt az utat, ha az kellene hozzá.

– A fogtündér létezik? – kérdezte Leto.

Andras vigyora rosszindulatú volt. – Nem olyan, mint, amilyenre te gondolsz, kölyök.

Claire nem törődött velük, miközben elgondolkodott, és az ujjai a keresztbe tett karjába mélyedtek. – Milyen messze van a kapuktól?

– Gyalog, futólépésben? – Beatrice kétkedő volt. – Közel van. Te pár perc alatt odaérhetsz.

– A Pokolkutyákat nem lehet lekörözni, kölyök. Kilépsz a falakon kívülre, és máris a nyomodban lesznek. – Andras aranyszínű szeme megenyhült. – Talán jobb lenne, ha fontolóra vennéd a hősöd ajánlatát, és itt maradsz.

Claire felvonta a szemöldökét. – A démon azt akarja, hogy elhagyjam a Poklot?

– A démon nem akar tanúja lenni egy kedves barátja pusztulásának. Vagy a kóbor kutyájának. – Andras Leto felé bólintott. – Eleget szenvedtél már. Itt maradhatnál biztonságban, csak egy ideig. Kitalálok valamit, amit elmondhatok a királyi pereputtynak, ha visszatértem. Talán még arra is rávehetném, hogy hívja vissza a Kutyákat.

Claire ajkát savanyú sóhaj hagyta el. – Még te sem tudsz ilyen jól hazudni,

Andras.

– Többet is elértem az én időmben. –  Andras az ajkához szorította a kezét. – Kérlek. Maradj itt. Élj hosszú, nevetségesen emberi életet. Több életet is. Olvass könyveket, élvezd ki a napsütést, légy boldog és kövér. Letöltötted az idődet, a lelked megérdemli. Adj ennek a csinos idiótának egy esélyt, hogy megválthassa magát.

Claire megrázta a fejét. – Túl sok minden forog most kockán.

Andras tekintete Claire zsebeire tévedt. – Küldesd el velem a kódexet. Majd én gondoskodom róla.

Csábító volt, még most is, még akkor is, amikor Claire tudta, amit tudott.

Talán Andras látta ezt. Látta, hogy Beatrice hogyan teremtett otthont, az ők otthonukat – azt, amit elképzeltek. Ott, az ablaknál, ahol Claire olvashatott a napfényben. Ott, egy alkóv boltozatban, ahol az írógépe állhatna – talán még a modern megfelelője is –, és talán megpróbálhatná befejezni azokat a történeteket, amelyek összegyűltek és lyukakat égettek az elméjében. A csendes utcák, a bájos helyiek, a távoli tenger. A kabátok az ajtó mellett, tökéletesen illeszkedve egymáshoz.

Persze csábító volt; a fantázia mindig is az volt. Szörnyű volt, gyönyörű és ennyi is volt. Claire feszültséget érzett a mellkasában, a lehetséges jövőképek összeszorultak egy reszkető lélegzetet vételé. Ha most megkockáztatná, hogy Beatrice-re nézzen, mindennek vége lenne.

– Mentor és jó barát voltál, Andras. Mindig a legjobbat akartad nekem. De te tanítottál meg arra, hogy még jobb könyvtáros legyek – ne is sértegess azzal, hogy arra kérsz, most mondjak le a feladataimról.

Andras mosolya feszült volt; a szemén árnyék suhant át. – Bocsáss meg nekem, Könyvtáros.

Könyvtáros, nem kölyök. Claire lehajtotta a fejét, és Leto felé fordult. Leto szomorú szemekkel nézett rá.

– Én maradok – mondta.

Claire nyelt egyet, még mindig megrendülten. – Ez nem váratlan.

– Nem mehetek el, asszonyom. Nem fogok újra meghalni. –  Leto hangja élettelennek tűnt. – És még ha nem is… nem akarok többé démon lenni. Itt ember vagyok.

Claire lesütötte a szemét. Megértette; persze, hogy megértette. És a megértés súlyként nehezedett a mellkasára. Megszorította Leto vállát, egyszer, aztán már nem lehetett tovább halogatni. Megfordult, ott találta Beatrice-t, aki őt figyelte. – Segítesz neki?

– Addig maradhat, ameddig csak akar. Ahogy te is maradhatnál. – A csönd eluralkodott rajta. Nevetséges volt, milyen gyorsan eszébe jutott Claire-nek minden, mennyire gyorsan és könnyen olvasott Beatrice hangulat ingadozásaiból. Ismert minden árulkodó jelet, azt, ahogy a puha bőr megrándult a halántékánál, amikor a nőnek volt valamilyen sérülése.

A levegő száraz volt; bizonyára ezért fájt, amikor Claire levegőt vett.

– Tudod, hogy nem tehetem.

– Tudom, és ismerlek téged. – A nő megszakította a mozdulatot, mintha Claire-ért nyúlna, de nem volt biztos benne, hogy szabad-e. Beatrice sötét, komoly tekintete nem hagyta el Claire arcát. – Én mindig itt leszek. Ha még egyszer eltévelyedsz.

Claire visszautasította a tekintetében lévő forróságot. Semmi értelme nem volt, hogy ilyenbe bonyolódjon.

– Soha nem vagyok eltévedve.

Beatrice szája csillogó, szomorú mosolyra húzódott. – Ez igaz. – A nő felsóhajtott. – És ismerek olyan embereket a városban, akik tudnak segíteni Leto-nak mindenben, amire csak szüksége van.

Claire nyelt egyet, és felszegte az állát, majd bólintott, és semmi többet nem tett. – Köszönöm. – Visszapillantott Leto – ra. – Biztos vagy benne?

– Biztos vagyok. – Leto hangja egyáltalán nem volt magabiztos.

– Meg tudod csinálni. – Egy heves ölelést adott a férfinak, megsimogatva a kusza, bozontos haját, megigazította a gallérját. Aztán, és csak ezután, Andrashoz fordult. – Tudod, hol van ez a kapu?

– Igen.

– És biztos vagy benne, hogy biztonságos?

Andras szomorú tekintettel bólintott.

Claire gyors lélegzetet vett. – Rendben. Akkor iramodjunk meg.

A Néma Város a szürkület beálltával kiérdemelte a nevét. Ahogy a turisták eltűntek a taxikon és buszokkal, a város otthonias csendbe burkolózott. A nap a magas kőfalak alá bukott, levendulaszínűre és szürkére festve az utcákat. Az utcák majdnem teljesen kihaltak voltak, amikor Claire, Hero és Andras gyorsan átvágtak rajtuk.

Beatrice maga akarta őket vezetni, de Claire ragaszkodott hozzá, hogy maradjon Leto-val. Az angyalok még mindig próbáltak bejutni, és ha utat törtek maguknak a lakásba, felfedeznék Leto – t. Abból, amit látott, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a Mennyország képes lesz megőrizni a higgadt békességét.

Claire inkább a Mennyország haragjára számított. Bosszús pillantást vetett Hero-ra, valahogy talált időt arra, hogy Beatrice-nál mosakodjon, körmei frissen manikűrözöttnek, kezei puhának tűntek. A fegyvere is elő volt véve, ami még inkább bosszantotta Claire-t.

– Soha nem fogunk megmenekülni, ha megállítanak minket fegyverforgatás miatt.

– Senki sincs a közelben. Különben is, nem halok meg anélkül, hogy lőhetnék valamit ezzel az átkozott fegyverrel – mondta Hero.

– A Pokolkutyákat nem fogják érdekelni a könyvek – mutatott rá Claire.

– Örülnöd kéne. Lehet, hogy lesz lehetőséged eliszkolni vérengzés közben.

– Amíg Brevity úgy nem dönt, hogy VKK -z engem, igen. És ha eljön az az idő, akkor inkább nem szenvedek a szívfájdalmak ellenvádaskodásában, hogy magadra hagytalak téged.

– Mintha te tudnál bármit is a szívfájdalomról – mormolta Claire.

– Fogalmad sincs róla.

Hero könnyedén mondta ki a szavakat, és ez majdnem, de nem teljesen, elfedte hangjának csorba élét. A nő felpillantott, és Hero kimért pillantást vetett rá a szeme sarkából. Még egy sikátoron sétáltak végig, mielőtt a rájuk telepedett csend elviselhetetlenné vált volna. – Jól van. Akkor rá harapok a csalira. Például?

Hero mintha kereste volna a szavakat, mielőtt terelni kezdett. – Tudom, hogy egy ritka szív kell ahhoz, hogy összetörjön és ilyen éles, vágó éleket hagyjon maga után.

Claire azon kapta magát, hogy erre nem tudott válaszolni. Belülről rágta az arcát, miközben Andras-t követték egy másik sikátorba. – Nem számít, tudod jól.

– Micsoda? – Hero ismét a szemébe nézett. – Az, hogy gonosztevő vagy. Nem számít, itt kint. – A halványuló fényben Hero szemei sötétek voltak, az öreg föld zöldjei villantak bennük. Távoli földek, amiket soha nem látott. Claire elfordult, hogy ne terelje el a figyelmét. – Ne értsen félre, nekem átkozottul tudnom kellett volna. De ez nem számít. Láttad a leányokat. Nem számít, hogy mi célból alkottak, csak az, hogy mit teszel.

Hero léptei megtorpantak, hogy az övéhez igazodjanak. – Ahhoz képest, hogy „könyv'”-nek szólítasz, amikor morcos vagy, te szokatlanul sok emberséget tanúsítasz irántam.

Claire felhorkantott. – Nos, tekintve, hogy a saját történetem talán hamarosan véget ér… megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit rugalmas legyek.

– Ez lesz az – jelentette ki Andras, amikor megálltak a külső fal boltívénél. Ez egy kisebb bejárat volt, mint a nagy híd, amin átkeltek a városba lépve, inkább csak egy ajtó a homokkő falban, egy keskeny kőhíddal, amely a füves vizes árkon átívelt. András elsőként lépett át a küszöbön, behúzta és a nyakát és mindkét irányba nézett, mielőtt biccentett.

Claire mély lélegzetet vett. – Készen állsz a futásra?

Hero grimaszolt. – Valóban ez a legbiztonságosabb megoldás?

– Egészen biztos, hogy teljesen veszélyes és vakmerő, sőt.

– Akkor igen, nagyon is készen állok a futásra.

Claire kilépett az ajtón. Amint túljutottak a boltív árnyékán, kézzel fogható csettintés hallottak a falak irányából. A háta mögött sistergett a levegő, és a statikus áramütés kellemetlen érzése felállította a nyakán lévő szőrszálakat. Arrafelé már nem volt visszaút.

Üvöltés törte meg a csendet. A becsapódás megdobogtatta a köveket a lábuk alatt. Claire azt hitte, hogy ez lehetetlen, de a hang még hangosabb volt odakint. A szíve a mellkasában rezgett a földig és csontig hatoló zajtól. Claire megragadta Hero vállát, és sprintelni kezdtek a híd irányába.

Az árnyak összecsaptak a másik oldalon, és a Pokolkutyák előtörtek az alkonyatból. Gyorsan, nagyon gyorsan. Sötétek és nagyok, mint a teherautók, két vadállat megfordult, és Claire-re szegezte vértől csillogó szemeit. Támadásba lendültek.

Claire-nek nem volt ideje reagálni. Nem volt ideje lelassítani. Még arra sem volt ideje, hogy pislogjon. A vezér Véreb ugrott egyet. Ő és Hero a földre csapódtak. Hero reflexszerűen a feje fölé vetette a karját, mintha ez megállíthatná a hosszú kardhoz hasonló fogakkal rendelkező lényt. Bolond könyv.

Valami keményen a kőbe csapódott. Aztán valami nagydarab keményen neki ütközött valaminek. Olyan volt, mint egy autóbaleset hangja.

Aztán csend, ami megdobogtatta a köveket.

Amikor a föld már nem remegett, Claire kinyitotta a szemét, hogy belenézzen Hero zavarodott arcába. Lekászálódtak egymásról. Az adrenalintól térdei kocsonyássá váltak, és Hero-ra támaszkodott, miközben felállt.

A Pokolkutyák ott ólálkodtak a hídon, csak pár méterre attól a helytől, ahol Claire és Hero állt. Száguldó szőr monstrumok vetették magukat az irányukba; izmok és fogak csapódtak a levegőbe, olyan csikorgó és vicsorgó erővel, ami elég kemény volt ahhoz, hogy még Claire fogai is megfájdultak. Ismét összerezzent, amíg rá nem jött, hogy mi az, ami visszatartotta őket.

A híd közepén egy tűzbe és dühbe öltözött angyal állt, beékelve magát közéjük és a Pokolkutyák közé.

Uriel kardja mélyen a híd kövébe mélyedt, és ő ott állt lehorgonyozva fölötte. A pengéből egy csillogó, alig látható védőfal tört elő. Meggyőződött róla, hogy a fal kitart, mielőtt teljes figyelmét Hero és Claire felé fordította.

Uriel feléjük irányult. Claire hátratántorodott. Megpördült a kapu felé, majd megállt.

Andras ott állt, és nyugodtan, maga előtt összekulcsolt kézzel várt. Ramiel mellette állt, furcsa párost alkotva. Ramiel ugyanolyan volt, mint Valhallában, töprengő és megviselt. Erős felépítésű férfi rongyos szürke kabátban, melyből sötét tollak lógtak ki a hátán. Az angyal szánakozó tekintettel nézett rá, de Claire a tekintetét Andrasnak tartogatta.

– Ez volt a terved végig? – A hangja tompa volt.

– Mondtam, hogy maradjunk a városban. Könyörögtem neked, hogy kerüld el ezt. –  Andras szavai szomorúak is lehettek volna, de ő egyenesen állt, könnyedén, az angyallal az oldalán. – Ez volt az egyetlen lehetőség, kölyök.

– Pontosan minek az elérésében volt ez az egyetlen út? – Hero megmerevedett mellette, és Claire érezte, hogy Uriel a hátuk mögött közeledik. Egy közeledő vihart.

– Hogy a dolgok visszatérjenek a normális kerékvágásba, ahogyan kellene.

Claire gondolatai cikáztak a fejében. Andras herceg volt, királyi család tagja a Pokol udvarában. De már régen kidobták. Elfáradt…, legalábbis ezt állította. Claire nem volt hülye, mindig is tudta, hogy Andras, mint minden démon, veszélyes. De kedves is volt. Elég kedves ahhoz, hogy kiálljon mellette, miután Beatrice elment, miután Gregor… miután Claire-t magára hagyták. Nem volt egyedül, mert Andras ott volt. Belekapaszkodott ebbe. Tudta, hogy kegyetlen volt, de más emberekkel szemben. Kedves volt hozzá és ez volt a különbség.

Úgy tűnt, ez volt a nap, amikor bebizonyosodott, hogy mennyire ostoba.

– Szükséged van a kódexre – mondta végül.

– A Könyvtárra van szükségem – javította ki Andras. – Mindegyik könyv egy-egy kis elem, egy könyvbe zárt lélekharapás. Még egy fődémon is mindent megtenné, hogy megkóstolja ezt a hatalmat. Önmagukban értéktelenek, apró semmiségek, de együtt… befolyást jelentenek a Királyi Udvarra, és nekem pont erre van szükségem. Vannak démonok, akiket rá lehet venni, hogy az én szemszögemből nézzék a dolgok állását, az álmok folyamatos szolgáltatásáért. A kódex hátralévő oldalai nagy erővel bírnak, egy kiváló fegyver, amit használni lehet. De a Könyvtár, az a hely, ahol a lehetőségek tárháza rejlik. A Könyvtár értékes. Soha nem az volt a terv, hogy elszigetelve maradjon. Ezt be kell látnod neked is.

A felismerés úgy érte Claire-t, mint egy gyomros. – Te… csereként használnád a könyveket? A Könyvtár nem fizetőeszköz!

– És a kódex lapjai sem a Könyvtárra tartoznak – mondta Andras.  – De hát mégis itt vagyunk.

– A kódex a Mennyország tulajdona – vágott közbe Rami, a szemöldökét összeráncolva, miközben nyilvánvaló gyanakvással nézett a démonra. – Beleegyeztél, hogy átadod. Cserébe…

– Értem cserébe – tett sejtelmes megjegyzést Claire. Nyomasztó érzés alakult ki a mellkasában. Nem érte meglepetésként, de még csak nem is árulásként. Ahhoz túlságosan is elkerülhetetlennek érezte. – Annyira biztos vagy benne, hogy besétálhatsz és elviheted? Nem én vagyok az egyetlen védelmezője a Könyvtárnak.

– A kódex ereje mellett ez nem sokat számít. Nem foglak megölni, kölyök. Ezért is reméltem, hogy maradsz – lehet, hogy démon vagyok, de már nincs gyomrom hozzá. A bájaid a szívemhez nőttek. – Andras vágyakozó mosolya láttán Claire keze ökölbe szorult az oldala mellett. – Az asszisztensedé nem. Ő minimális kihívást jelent majd azoknak, akik követnek engem.

– Nálad van? – Uriel kérdése inkább követelésnek tűnt, mintsem kérdésnek, a hátuk mögül. Claire és Hero egy emberként úgy ítélték meg, hogy Uriel jelenti a nagyobb fenyegetést, és megfordultak. Claire most először pillantotta meg közelről Isten Arcát. Magas és sápadt volt, mint egy kőből faragott istenség. Széles vállak, világos felnyírt haj, és keskeny orr, közvetlenül olyan szemek alatt, amelyek képesek lettek volna ítéletet sugározni az örökkévalóságig. Elefántcsont színű ruhája lebegett, nem mutatott semmi különöset a testéből, csak a tökéletességet. Claire felismerte, hogy milyen egy fanatikus tekintete, ha látott egyet, legyen az földöntúli vagy sem. Uriel szárnya nem egy kopottas tollas köpeny volt, mint Ramielé, hanem egy szilánkokra tört, szerteágazó fénysugár, amely a hátáról kitörő repeszekként szórta a világosságot, és perzselte az ember szemét, ha túl sokáig nézte. Claire röviden elgondolkodott azon, hogy vajon a Földön milyen alakot vett fel a hídon lévő halandók számára.

Uriel mögött a Pokolkutyák fekete hömpölygő áradatként tódultak előre. Annyira közel voltak, hogy láthatóvá váltak az izomtömegek és az elmosódott árnyékok, a szemük sötétvörös volt, amelyek Claire-t Walter fogaira emlékeztették. Továbbra is hol előbukkantak, hol eltűntek a látható fényből, vibráltak, mint egy akadozó videó, és neki csapódtak Uriel pengéjéből felvillanó, csillogó falnak. Úgy tűnt, hogy messzire nyúlt mindkét irányban, mert bárhol is próbálkoztak a fenevadak, egy fénysugár visszaverte őket. A Mdina-i falakkal ellentétben, nem mutatta a megadás jeleit.

Claire kényelmetlenül tudatában volt annak, hogy minden, ami köztük és Uriel között volt az a Mennyország múló jóindulata.

Andras alig észrevehetően meghajolt az angyal előtt. – A lapok és a könyvtáros, mint ahogy megbeszéltük. Mutasd meg az angyaloknak a kis jutalmadat, Claire?

Claire nem mozdult. – Először a bemutatkozás. Még nem volt szerencsénk egymáshoz. Te biztosan Uriel vagy. Én Claire vagyok, a Befejezetlen Szárny könyvtáros – mondta, majd Hero felé biccentett. – Ez itt Hero, egy jelentéktelen befejezetlen könyv. Valójában egy kis egy idegesítő kullancs. Talán el kéne engedni az útjára, mielőtt rád csimpaszkodik.

– Annyira immunis a sok bájaimra – mondta Hero, de Uriel nem tűnt jókedvűnek.

– Ti mindannyian a Mennyország foglyai vagytok. Adjátok át a kódexet.

Claire ismét az angyali védőfal felé pillantott. – Pontosan mennyi ideig bírja ki a partitrükköd a Pokolkutyákkal szemben?

Uriel most először mosolygott. Olyan mosoly volt ez, amitől Claire agyának emberi része visszahőkölt és megborzongott. – Egyetlen Pokolból származó lény sem győzi le egy Mennyország pengéjét.

Hero gúnyos suttogással hajolt közelebb. – Én berozsdásodtam. Ez most fenyegetés volt, vagy a biztonság garanciája?

– Nehéz megmondani az angyaloknál – mondta Claire.

– Bezárhatom az embert és a társait, amíg te megteszed, amit kell, Uriel – dörmögte Rami. Egy pillantást vetett Claire-re. – Bár én csak bezárom őket. Nem esik bántódásuk.

– Hacsak nem káromolja a Menny akaratát – tette hozzá Uriel.

– Nos, ettől megnyugodtam – mondta Hero.

– Abbahagynád végre? – sziszegte Claire.

– Micsodát? Árulás, ellenségek, biztos halál… Nem vagyok hős, emlékszel? A bátorság csak a látszat kedvéért volt. Nekem már csak a ravaszságom és a jóképűségem maradt meg fegyver gyanánt.

Uriel undorodó hangot adott ki. – Alig várom, hogy végezzek ezzel az ízléstelen üggyel. Mutassátok meg a kódex lapjait.

Andras tett egy lépést Claire felé, mire a lány összerezzent. Undor kúszott fel a torkába, és nagyon is pánikszerűnek érezte. – Ne érjen hozzám.

– Kölyök, ne nehezítsd meg a helyzetet... – kezdte Andras, de Hero elővette a fegyvert. Claire örömmel vette tudomásul, hogy nem lépett elé valami idióta hősies gesztusként, hanem úgy állt mellette, hogy megmaradjon a mozgástere. Talán voltak előnyei annak, hogy egy gazembert tarthatott a szolgálatában.

– Hívj még egyszer kölyöknek, és Hero lelőhet. – Claire ajka felgörbült, de egy kéz könnyedén a könyökére ereszkedett. Megrándult, és megfordult, Ramiellel találta magát szembe. Lenyúlt, hogy lerázza magáról, de fagyos hullám söpört át rajta. Minden ereje elhagyta. De nem csak a kezét, hanem őt magát. A vállai megereszkedtek. Az elméje egy pillanatra teljesen ködössé vált, és keményen kellett koncentrálnia, hogy eszébe jusson a jelenlegi gondja. Bizonyára jelentéktelen volt, nem méltó arra, hogy vesztegesse rá az idejét. Olyan régen volt már, hogy pihenni tudott. Az álla leesett.

Andras előre lépett, és óvatosan kotorászni kezdett a zsebében. Nem tudott volna harcolni ellene, még ha képes is lett volna kényszeríteni tudta volna magát. Az elméje hátsó részének egy szeglete vicsorogni kezdett ellene. Claire elborzadt tekintettel fordult az angyal felé.

– Elnézést kérek, hogy jogtalanul cselekszem, de jobb így. – Rami hangja visszafogott volt. – Halandó lelkek. Ez az adottságom része.

Hero mozdulni készült, de Claire tompán megrázta a fejét. Egy fegyver nem lenne alkalmas az angyalok ellen. Megpróbált egy gondolatmenetet fenntartani, de nehéz volt a nyugalom felhője mögött, amelyet Ramiel az agya köré tekert.

Andras befejezte a zsebek kifordítását. – Nincs itt. – Tekintetük találkozott, és Andras olyan hirtelen haraggal nézett rá, amilyet Claire még nem látott. – Hol van?

– A másik? – Ramiel Hero felé bólintott.

– Nem bízná rá a lapokat. – Andras szeme összeszűkült. – Mit csináltál, kölyök?

– A Kutyák, az angyalok és ez a különös érzés mellett, ami rám tört… amikor a lapokról beszéltél… – A hangja légiesebb volt, mint amilyennek, szerette volna. Claire megvonta a vállát, minden akaraterejét összeszedve, amennyit csak ki tudott magából csikarni, Rami elnyomó érintése alól. – Reméltem, hogy paranoiás vagyok. Te vagy az, aki óvatosságra tanított.

– Te… – Andras szeme élesen elkerekedett, és alaposan megvizsgálta a lány arcát. Aztán hirtelen bizonyosságtól rándult meg. – Az eltévelyedett.

Vigyor húzódott az ajkaira, kissé vadul és fesztelenül, ahogy érezte Ramiel szorításának enyhülését. Hero-ra pillantott. – Azt mondanám, hogy elég ideig eltereltük a Kutyák figyelmét ahhoz, hogy mostanra már a kapukhoz érjen, nem igaz?

Gyanakvás torzította el Uriel márvány kemény vonásait. A keze elmozdult, a mögötte lévő macskakőbe fúródott kard markolatára tévedt. – Valami probléma van, démon?

– Számomra nincs. – Andras valami olyasvalamivel tanulmányozta Claire arcát, mintha csodálat és elismerés lenne, amitől a lány gyomra felfordult. Megsimogatta a lány arcát. Az ujjbegyeiből melegség szivárgott. – De attól tartok, el kell kapnom egy kóborló tévelygőt. A megállapodásunk véget ért.

– Andras… – Claire éppen akkor találta meg a hangját, amikor a démon ellépett. Az arcán lévő szomorú mosoly volt az utolsó dolog, ami eltűnt, ahogy az árnyék elnyelte őt a földbe.

– A francba – mondta Hero.

A Pokolkutyák távolról csaholtak az ezt követő csendben. Aztán Uriel arca eltorzult. – Árulás.

– A démonok első számú szabálya – mondta Ramiel, kicsit sem lenyűgözve. – Lehet, hogy ezt előre tudhattuk volna. – Elengedte Claire-t, és a lány rájött, hogy a férfi egyre óvatosabban figyeli a társát. – Uriel, most mit tegyünk?

– Most? – Uriel dühös hangja majdnem hisztérikus megtört. Aztán egy fura reccsenés és kattogás hallatszott. Az arcán fény csillant meg, mint a villámlás a felhők között. Claire pislogott, biztos volt benne, hogy csak beképzelte, de az angyal kék szemei lángra lobbantak. A fényszilánkok a hátán úgy tűnt, mintha pengékké hasadnának és olvadnának. Claire önmaga ellenére összerezzent. Az angyalok a Földön halandóknak mutatkoztak, de emlékezett a történetekre az angyalok valódi alakjáról, ami elég hatalmas és vad volt ahhoz, hogy megtörje az emberi felfogóképességet. Ez az alak most a felszín közelében játszott, és Claire-nek a szíve megdobbant. Nem véletlen, hogy az első szavak egy angyal szájából, amelyek a történetekben voltak: „Ne félj".

– Most szétszakítom magát a Poklot, hadd tudja meg minden démon, hogy én nem –, hogy a Teremtő nem tűri az ilyen sértést. Az a féreg merészel…

– De a… foglyaink? – erőltette Rami, maga is hátrált egy lépést.

Uriel a homlokát ráncolta, Hero és Claire felé fordult, mintha csak észrevett volna egy zümmögő szúnyogot. Lenyugodott. A hangja távolságtartó és aggodalmas volt. – Ők nem fontosak.

És ezzel Uriel a kardjáért nyúlt.

– Uriel! – Rami hirtelen előkapta a pengéjét, és előre rontott. Hogy Uriel vagy maguk a Kutyák irányába, azt nem lehetett tudni. Claire és Hero ösztönösen hátrálni kezdett.

Uriel kihúzta a kardját. És a védőfal leomlott.

A Pokolkutyák kóborló szellemekké halványultak, amikor nem tudtak átkelni Uriel védőbástyáján. De a védőburok eltűntével az árnyak előbukkantak a híd alól, felfalva a levegőt. Hero a legközelebbi lidércre emelte tétovázó fegyverét. Egy fegyver, még egy olyan fegyver is, amelyik befejezetlen könyvbéli kardként kezdte az életét, semmit sem ért. Ezt mindketten tudták.

– Vissza! – Claire megragadta Hero-t a vállánál fogva, és megpróbálta elrántani a kapu felé.

– Nem mehetsz át a falakon.

– A lényeg, hogy te át tudsz! – A könyveket emberek készítették. A Mdina-i védőfalaknak úgy kellett felismerniük őket. – Indulj!

– Még mindig nem teljesítem a parancsait, börtönőr – mondta Hero.

Claire a legmocskosabb szitkot szórta, amit csak tudott. Nem éppen volt alkalmas az idő arra, hogy a gazember hősiességről gondolkodjon.

Rami a pengéjével a Pokolkutya felé bökött, miközben heves, érthetetlen szavakat váltott Uriellel. Rami kardja elég villámot termelt ahhoz, hogy elriassza a fenevadakat, de nem volt olyan ereje, mint Urielének.

 Az egyik Kutya lefoglalta őt, míg a többiek remegtek és vibráltak, belepislogtak a semmiségbe, miközben próbáltak a hídra törni. Egy közeledő Pokolkutya előrelendült, olajos mancsaival halálos kecsességgel landolt a macskaköveken. Claire hátrált, de kénytelen volt megállni, amikor a fájdalom reccsenés hasított a koponyája hátsó részébe. A védőfal szikrázott a hátán. Egy visszhang énekelt az elméjében. Egy dal.

Claire imádkozott, hogy Leto véghezvitte a terv többi részét. Hogy Leto-nak sikerült megcsinálnia. Sikerülnie kellett. Remélte, hogy az, amit az érzékei szegletében érzett, egy hang felvillanását, valódi volt, nem pedig holmi vad illúzió.

Megnyalta az ajkait. Másodperceik voltak, nem percek. – Bíznod kell bennem, Hero.

Hero megmozdult, de csak annyira, hogy magas termetével egy lélegzetnyivel a nő előtt helyezkedjen el, és annyi erővel nyomta magát hátra, hogy a nő az arcát a férfi puha bársonykabátjába temesse. Claire inkább érezte, mintsem látta, a férfi enyhe szórakozottságát. – Miért kezdeném el épp most?

A hideg végig futott a gerincén, és Hero kabátjába markolt. – Ezt teszik az emberek.

A legközelebbi Kutya, fogairól csöpögött a feledés mámora, felugrott. Hero vállát behúzta és keményen állt. Claire átkarolta a férfi derekát, és erősen tartotta, éppen akkor, amikor a mögötte lévő fal repedezni kezdett. Kezek markolták meg a nő vállait és megrántották.

Claire egy másodpercre megpillantotta a sötétedő, csillagokkal teli égboltot a Pokolkutyák vörös tépőfogaival tarkítva, mielőtt hátrafelé zuhant volna a Mdina-i falon át, Hero pedig utána zuhant.

28

RAMIEL

Fordította: Jane

Éltemben nem voltam mesemondó; erre biztosan emlékszem. Bármilyen történetek is voltak bennem, a népemnek erős karokra volt szüksége, nem pedig szavakra. A tudósok és a katonák természetes szövetségesek, bár kevesen ismerték fel ezt a tényt. Mindketten láthatatlan oltárok előtt imádkoznak, az egyik a tudásé, a másik a kötelességé. Egy bizonyos fajta lélek kell ahhoz, hogy a láthatatlant, egy eszmét védelmezzen.

Ise-i Ibukun Könyvtáros, Kr. u. 886

A Pokol kutyáit, kutyás megjelenésük ellenére, nem riasztotta el a mennydörgés. A levegő recsegett és ropogott Rami körül, és a penge elnehezült a kezében, ahogy mozgott, egyre jobban kiterjesztve a hatósugarát, hogy visszaszorítsa a lényeket a prédájuktól.

Aztán egy kegyelemdöfés. Abban a pillanatban, amikor Claire visszaesett az őrségen keresztül, akkor a Pokol kutyák megálltak. Bele szimatoltak a levegőbe, teljesen figyelmen kívül hagyták Rami cseleit és támadásait, és visszaolvadtak az éjszakába. Távollétük kiemelte a kővé dermesztő csendet, amely gyorsan lehűlt az esti levegőben. Rami hátrapillantott, de a könyvtáros és a felmentő serege eltűntek a városban.

Rami egy pillanatra hosszú kardjára támaszkodott, és kapkodva vette a levegőt. Régen volt már, hogy bármi ellen is fel kellett emelnie a kardját, nemhogy egy olyan ellenféllel szemben, mint a Pokolkutya. Újabb ziháló lélegzetet vett.

Amikor végre megfordult, csak Uriel hátát látta. A nő a híd végét jelző omladozó kőkorlát fölé görnyedt. És csak még jobban omladozott, ahogy öklével fokozatosan morzsolta a párkányzatot.

– Mi. Volt. Ez? – A szavak morogva törtek elő Rami mellkasából, és azon kapta magát, hogy meg kellett állnia egy újabb nagy levegőt venni, és lecsillapítani a mellkasában felsejlő fagyott rémületet. Uriel még mindig nem fordult meg, így Rami újra megpróbálta, ezúttal könyörögve. – Uriel! Ez szívtelenség volt. Túl messzire mentél.

Ez magához térítette. Az arkangyal feléje tántorgott. A düh, ami kiült szigorú arcán nem lepte meg, a könnyek viszont igen.

– Ne papolj nekem arról, hogy mi az, hogy „túl messzire” menni, Ramiel a Bukott. Nem, amikor gyakorlatilag ugrottál, hogy megvédj egy démont…

– A könyvtáros nem démon! Ő egy emberi lélek volt, akire te gondolkodás és ok nélkül rászabadítottad a Pokol kutyáit. Ők a mi védelmünk alatt álltak! Te…

– Nekik megvan a saját Istenük. Miért kellene őket megvédeni? – Minden önbizalom és parancsolás eltűnt, csupán a nyomorúság csorba éle maradt mögötte. – Miért kellene bármibe is részesülniük? A Teremtő eltűnt. Elment. Elhagyott minket, és ennek a kígyó az egyetlen, akinek megvan az eszköze, amivel visszahozhatjuk őt. – Uriel szaggatott beszéde visszaverődött a kőről és mintha darabokra tört volna.

Rami úgy érezte, hogy a tüdejét valami vasmarokkal szorítaná össze. Uriel kabátjának gallérja meglebegett; egy porszem felszökött az arca egyik oldalára, és éppen csak megállt a dühöngő szemek ragyogásától. Uriel igényes volt. Soha nem tűrte volna, hogy kosz kerüljön az arcára. De a keze nem azért emelkedett fel, hogy letörölje, hanem hogy kínjában a hajába markoljon.

Uriel volt Isten Arca, mindenki számára. De Rami számára több lett: az otthon arca lett. A remény arca, a visszatérés reménye. A befogadás reménye. A pihenés reménye. Összetört, erőszak folyt minden egyes megcsorbult részéből, és Rami reménye vele együtt vérzett ki belőle. Az ár túl magas volt. Nem tudott részt venni ebben. Egy bosszúra szomjazó angyal… nem. Megint nem. Már látta, milyen pusztítást okozott. Nem tudott újra végigmenni azon az úton.

Még akkor sem, ha ez volt az egyetlen út, ami hazavezette.

Azt mondaná, hogy olyan volt, mint egy bezáródó ajtó, de a Mennyország Kapui soha nem voltak nyitva előtte. Ehelyett egy tompa bizonyosság gyűlt össze a mellkasában, és ezzel együtt a felismerés. Rami azon kapta magát, hogy kinyújtja a kezét, de a remegés finom földrengésként rázta meg Uriel vállát. Leengedte a kezét. – Valójában miért van szükséged a kódexre, Uriel?

– A Teremtő miatt, te bolond. A… – Uriel megállt, és szemrebbenés nélkül bámulta az őrzött várost a könnyein keresztül. Az arkangyal elhallgatott. – De már nem bírom sokáig, Rami. A Rend közül senki sem képes rá. Nem is tudom, hogy miért hittük, hogy képesek vagyunk rá. A dolgok irányítása… Az egész kezd szétesni.

A félelem elmélyítette Uriel hibátlan arc vonásait, redők vésődtek oda, ahol eddig nem voltak, a világ születése óta eltelt időkben sem. Árnyékok egy fénylényben, amelyek nagyon távol álltak minden tapasztalatától. Ez mind nagyon távol volt az eddig megtapasztaltaktól. Rami hozzászokott a zuhanáshoz, a meneküléshez, a bolyongáshoz. Ehhez viszont nem.

– Nem tudom, mi más hozhatná Őt haza – suttogta Uriel.

Így nem kapna választ. A Teremtő egy isten volt, nem egy elveszett házimacska. Nem csábítaná vissza egy kis meleg tej, amelyet az ajtó előtt hagytak. Bárhol is volt, ha egyáltalán volt valahol, pontosan ott volt, ahol lenni akart.

A Teremtő eltévedt, és Ramiel hazafelé vezető útja is. De ő nem volt olyan erős, mint a Teremtő; nem tudott csak úgy elfordulni mindentől, még így sem, hogy nem látott semmilyen kiutat. Így ehelyett az elméje zsibbadtan nyúlt ahhoz, amiben a legjobb volt: a kötelességhez. A kódex nyilvánvaló veszélyt jelentett, és nem kockáztathatták meg, hogy egy olyan démon kezébe kerüljön, mint Andras, különösen a Teremtő távollétében. A hüvelyébe dugta a kardját, hogy ne nézzen rá. – Most mit akarsz tőlem?

Kötelesség, szolgálat. Az angyalok számára ez volt a mindent gyógyító elixír. Különösen az olyan angyalok számára, mint Uriel. Az arcáról eltűntek a nyomok. Úgy tűnt, mintha összeforrasztotta volna a maszkja szétszakadt széleit, darabról darabra. Kihúzta magát, és tekintete megpihent azon a helyen, ahol Andras eltűnt. – A zsákmányunk elillant. A démonnak az a szándéka, hogy a Könyvtárba vigye a lapokat, így megteszem a szükséges előkészületeket a Poklot illetően. Te pedig az emberek nyomába eredsz. Ez az, amiben a legjobb vagy. A Kutyák elég széles ösvényt hagynak majd maguk után; talán elvezetnek minket a kódexhez.

Rami erőlködött, hogy ne látszódjon az arcán a bizonytalanság. – És aztán?

– És azután… – Uriel szünetet tartott, hogy a saját kardját rendbe szedje. Rámeredt az elfeketedett foltra, ahol az a macskakőbe fúródott. – Azután elkezdődik a Pokol számadása.

 


 

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése