15 - 16. fejezet

 

15

RAMIEL

Fordította: Jane

 Ami az angyalokat illeti: ne féljetek.

Ó, csitt. Hadd szórakozzon egy vén banya.

Nem, tényleg, kölyök. Ne szórakozz velük. Ők mind őrültek, mint az angolok. És kétszer olyan veszélyesek.

Fleur Michel könyvtáros, Kr. u. 1762

 

A hab a sörön jó volt. Meg kellett hagyni, hogy az adagnak, amit kitöltöttek, el kellett volna vegye a sör ízét, de az ital friss volt a lágy hab alatt. Mint a vikingek, az angyalok is igencsak nagyra értékelték a kiváló sört. A szerzetesek nem véletlenül főztek sört, hogy fenntartsák a kolostoraikat.

Ramiel meglepődve tapasztalta, hogy tetszett neki Valhalla, bár biztos volt benne, hogy a szórakozás nem volt része Uriel tervének. A terv természetesen az volt, hogy betörjék a birodalmak kapuit, megtalálják és szembeszálljanak a könyvtárossal, és kijussanak, mielőtt a birodalmak közötti panasztételre sor kerülhetne. Az ehhez szükséges papírmunka kegyetlenül sok lenne.

Szerencséjük volt, hogy ilyen gyorsan megtalálták a Pokol képviselőit. Ám szerencsétlenségükre az arénában találtak rájuk, ahol okosan és hősiesen küzdöttek, két olyan erény, amellyel biztosan azonnal megkedveltették magukat Valhalla lakóival.

Uriel azzal fenyegetőzött, hogy ragyogni kezd, ami nagyon rossz jel volt, amíg Rami be nem csalogatta egy eldugott sarokba, és el nem magyarázta, hogy új megközelítésre van szükségük. Némi beszélgetés kellett ahhoz, hogy belássa a logikus lépést.

Uriel beszédével ellentétben a Mennyország nem állt a Valhalla, a Pokol vagy bármilyen másik hely fölött, hiszen az összes túlvilági birodalom fenntartott egy óvatos, ám neheztelő egyensúlyt, amelyet a hit és a lelkek áramlása tartott kordában az egyes birodalmakba. A hasonló célú birodalmak gyakran a legharmonikusabbak voltak, de mindegyikük független volt. Egy incidens itt, két paradicsomi birodalom között, felboríthatta az egészet évszázadokra előreláthatólag. Szerencsére Isten Fénye végül eléggé megnyugodott ahhoz, hogy új tervet fogalmazzanak meg: információkat gyűjteni a Pokol tevékenységéről, és elfogni a képviselőit abban a pillanatban, amint eltávolodnak a birodalom harcosaitól.

Uriel, természetesen, jól láthatóan és tündöklően őrséget állt a főbejárat mellett. Nem tett erőfeszítést, hogy beavassa a Valhalla őrségének mesterét, egy Ragna nevű öreg harcost, hogy mi okból vannak ott, kijelentette, hogy a Mennyország ügyeihez senkinek semmi köze, addig, míg az egyezményben foglaltaknak megfelelően cselekednek. Még a hivatalos álláspont sem tudta elrejteni Uriel visszataszító pillantását, amelyet a vikingekre vetett.

Az igazsághoz tartozik, hogy úgy tűnt, Valhalla lakói gyorsan ugyanezzel az érzéssel viseltetettek iránta. Rami látta, hogy a könnyed mosolyok gyorsan gyanakvó homlokráncolássá változtak a sörük felett. Uriel sosem volt türelmes azokhoz a lelkekhez, akik más birodalmakat választottak, más isteneket imádtak, és Rami megint csak azon tűnődött, miért hagyta el a Mennyországot emiatt. A vadászat elsősorban egy információszerzési játszma volt, és nem lehetett volna információhoz jutni Valhalla lakóinak jóindulata nélkül.

A jelenléte legalább csodálatra méltó figyelemelterelésként szolgált. Azt mondta Urielnek, hogy átfésüli a csarnokot más kijáratok után, majd azonnal magára hagyta az önelégült őrködésével.

Nem tartott sokáig kideríteni, hol gyülekeznek a Pokol szolgái. A könyvtáros és a bajnoka még mindig hiányzott, de Rami felismerte a zavart tekintetű fiatalembert, aki elkísérte őt a Földre. Egy pár társával, egy démonnal és egy szellemmel volt együtt, akiket nem tudott azonosítani, de akikből sugárzott a kíváncsiság és az enyves kezűség.

De a fiú volt az, aki a legkülönösebbnek tűnt a csoportból. Megváltozott, most hegyes fülei, vörös szemei és éles, sápadt arccsontjai voltak, mint egy fiatalabb démonnak, nem azt az ártalmatlan ember mivoltát sugározta, akinek korábban mutatta magát. Felbosszantotta Rami-t – újabb bizonyíték arra, hogy a pokolban minden lélek hazudik –, de nem tett semmit, hogy szembeszálljon velük. A türelem a Mennyországban erény volt.

Így került egy kocsmaszerű helyiségbe a hátsó kijárat közelében, ahol erényes módon egy korsó sötét sört fogyasztott. Úgy tűnt, hogy ez egy hordókkal teli terem volt, egy a sok közül, tekintve Valhalla végtelen készletét. De a régi hordók előtt egy magas asztalt állítottak fel, néhány zsámollyal, amelyek egyfajta rögtönzött bárpultot alkottak. A tömeg kicsi volt, egy örvény a nagyobb, zajos tengerben, de úgy tűnt, hogy még Valhallában is vannak befelé forduló emberek. Ez egy üdvözlendő szünet volt a mulatság káoszában.

Furcsa módon jól érezte magát itt. Ezek a halandó lelkek furcsák voltak a szőrös testükkel és az ismeretlen istenekkel, de katonák voltak; Ramiel megértette a katonákat. Gyorsan munkához látott, épp elég sörrel és vidám agresszivitással közeledett, hogy beszélgetésbe elegyedjen velük.

A többiek szerint a Pokolból érkezett látogatók nem sokkal az angyalok előtt érkeztek, és mivel nem ismerték fel a szerződésüket, azonnal párbajra hívták ki őket. Kénytelenek voltak engedelmeskedni, és azt állították, hogy a mesélővel akartak beszélni. Ez jó hír volt, mert ez azt jelentette, hogy valószínűleg még nem kapták meg azt, amiért jöttek. Raminak fogalma sem volt arról, hogyan kötődött Valhalla ahhoz a veszélyes papírdarabhoz, de ezzel időt nyert.

Egyszerű volt felmérni a benyomást, amit tettek – a legtöbbjüket lenyűgözte a bajnok bátorsága és ügyessége, ha nem is feltétlenül a megjelenése.  – Túlságosan simulékony. Le fog fagyni az álla – morogta az egyik különösen lenyűgöző vörös szakállú lélek.

Rami meglepetésére azt is felfedezte, hogy még több csodálatot váltott ki belőlük a könyvtáros szereplése.

– Persze, nem egy csinos lány. Valakinek meg kéne mondania neki, hogy mosolyogjon – morogta egy kopasz, tetovált férfi, akinek egy fejsze volt a vállára szíjazva. – De jól és véresen küzdött. És egy szóval leterítette Uthert, azt képzeld el! Ügyes trükk, az bizony.

– Valamilyen szinten megvan benne Freyja érintése. Még jó, hogy a meztelen nagyember, akit a bajnoknak neveztek, emlékeztette őket erre a tényre – mondta egy másik, és ezzel a harcos külsejéről szóló találgatások újabb, igencsak sokatmondó körét zúdította rájuk.

– Ha te mondod. – Nehéz ellenállni, hogy az ítélkezés ne csipkézze a hangját. A könyvtáros ugyanolyan arrogánsnak és megátalkodottnak tűnt, mint minden más szolga a Pokolból, akikkel eddig találkozott. Nem tudta felfogni, hogy hogyan lehet tisztelettel lenni bárki iránt is, aki abból a birodalomból származott.

– Az embernek eszébe jut, milyen történeteket tudna mesélni egy ilyen mesemondó – tette hozzá a zömök szakállas a másik oldalán. – Vagy, hogy mit tudna kezdeni egy megfelelő fegyverrel. Jegyezd meg, amit mondok – az ilyen lányokban van spiritusz. Szeretném behívni a ringbe.

– Vagy az ágyban, mi, Holfad? – És mindkét harcos teljesen nem helyénvaló eszmecserét folytattak a könyvtáros és a bajnoka ágymelegítő érdemeiről.

De ez már két sörrel ezelőtt volt. Mostanra a kis kocsma kiürült, a társaságkedvelőbb harcosok visszaáramlottak a csarnokokba, a kevésbé társaságkedvelő harcosok pedig elmentek aludni. Rami megragadta az alkalmat, hogy megeméssze az italát és az éjszakát.

A zsákmányuk nyilvánvalóan túl nagy benyomást tett Valhallára ahhoz, hogy elfordítsa a fejét, amikor a Mennyország szembeszáll velük. Ő és Uriel harcosok voltak, és ezért tisztelték őket Valhallában, de abból, ahogy az északiak mesemondója a szárnyai alá vette a könyvtárost, úgy tűnt, hogy a Pokolnak is voltak barátai Valhallában. A trükkös rész az lesz, hogy egyedül kapják el őket.

Homlokráncolásának tükörképe hirtelen hullámzássá oldódott az italában. Egy friss bögre nekicsapódott az övének, és bőséges adag loccsant az ujjbegyeire.

Felkapta a fejét. Az átok az ajkán elhalt, amikor a tekintete a bár másik végében lévő nőre esett. Az egyik karja be volt kötözve, eléggé rosszul, és a befont haja is rendezetlen volt. De az a szarkasztikus mosolya éppen olyan olvashatatlan volt, mint a mólón. A könyvtáros arckifejezése olyan volt, mint akit valami titkos akció közepette rajtakaptak.

A lány a bögréjét felemelte a férfi felé. – Bocsánat, rosszul célzok. A kocsmák nem voltak hölgyeknek való helyek, amikor még életben voltam. Vagy legalábbis – javította ki magát–, nem olyan fajta hölgy számára, akinek a családom engedte, hogy legyek.

Válasz helyett Rami pásztázó pillantást vetett a szobára. A kocsma nem volt teljesen kihalt, néhány lakós a tűz mellett iszogatott. A sarokban álló sörfőző mester ravaszul hunyorgott rájuk, mielőtt visszafordult volna a korsóihoz. Egy néma figyelmeztetés, hogy ne kezdjenek semmilyen balhét.

– Könyvtáros. – Rami hangja volt egy morgás és egy sóhaj között. A nőnek megvolt a képessége, hogy egy szempillantás alatt kifárassza.

– Claire – javította ki a nő. – Egyébként Claire vagyok. Ha már úgyis vadászol ránk, halhatatlan lelkünk elpusztításával fenyegetsz, meg ilyesmi, akkor már a személynevek helyénvalónak tűnnek.

Rami felszisszent, és új bűvöletet talált az italában. A tekintetének súlya a férfi vállán szinte elviselhetetlen volt, amíg a nő meg nem erőltette magát, felállt a székéről, és előrébb ment. Egy székkel arrébb állt meg, éppen csak karnyújtásnyira. Tehát nem volt teljesen ostoba.

– Mi hoz egy angyalt Valhalla csarnokaiba?

– Gondolom, ugyanaz, ami a Pokol szolgáit is.

A szája sarkában talán egy kis ingerültség jele villant, amit gyorsan elsimított. – Lakó. Nem szolga.

Rami felhorkant, bár a nyelve lényegesen lazábbnak bizonyult, mint szerette volna. Nem volt olyan, mint Uriel, aki megvet minden nem mennyei lelket – mindenki közül ő ismerte a legjobban a sok ösvényt, amelyek mindenkit tévútra vezettek –, de a könyvtáros viselkedése felbosszantotta. A Pokol egy olyan teremtménye, aki nem tekintette magát szolgának, az vagy veszélyes volt, vagy bolond. Kezdte azt hinni, hogy a könyvtáros talán mindkettő.

Rami hangosan mormolhatta ezt a gondolatot, mert a nő felnevetett. – Bolond. Ez talán igaz. Időről időre. – A nő meglepte a férfit, azzal, hogy vállat vonva fogadta a sértést.

Rami újra próbálkozott. – Hol van a házi démonod? Elege van abból, hogy úgy tegyen, mintha ember lenne?

– Leto tényleg ember. Bár… Azt hiszem, meggyőzni téged erről túl sokáig tartana egy italhoz mérten – mondta a nő. – De a másik házi démonom itt van, úgyhogy nem okozok csalódást. Köszönj szépen, Andras.

Egy szempillantás alatt egy kényes selyembe öltözött alak ült ott, ahol eddig korábban senki sem volt. Élesen hegyes fülek és vérarany színű szemek jelezték, hogy valóban démon, méghozzá hatalmas erejű. Fekete csíkos haja úgy csillogott, mint egy bunda a félhomályban. A kén íze megcsapta Rami torkát és égette a nyelvét. A jóképű démon ártalmatlannak és ismerősnek tűnt, olyan volt, mint a legrosszabb gyerekkori rémálmok egyike. Egy enyhe mosolyt villantott, amely túl kimért volt ahhoz, hogy őszinte legyen.

– Helló, Andras – mimikázott a démon udvariasan. – Nem vagyok háziállat, mellesleg.

– Elnézést, Arkanista. Csupán a nyelvén beszéltem. Úgy tűnik, mi állatoknak számítunk egyesek szemében – mondta Claire, és hűvös pillantást vetett Ramira.

– Épp hallottam. – Andras olyan pillantással söpörte végig Ramin, ami felért egy sebészi beavatkozással, bársonykesztyűbe rejtett karmok. Egy ragadozó a szemüveg mögött, Rami egy pillanat alatt megérezte. Újraértékelte a lényről alkotott képét.

A Könyvtár erősítést hozott. Furcsa módnak tűnt, hogy megmutassák, milyen aduász van a kezükben. Rami elfordult, hogy szemmel tartsa a démont, bár úgy találta, hogy sokkal jobban érzi magát, ha inkább Claire-t nézte. – Gondolom, megtaláltad itt, amit keresel?

– Még nem – mondta a lány könnyedén, és Rami úgy gondolta, egy kicsit túlságosan is gyorsan. – De az utazás megterhelő a fajtánk számára. Szándékunkban áll élvezni a Valhalla kiváló vendégszeretetét. A belépő ára elég magas volt, úgyhogy akár ki is élvezhetjük, ami jár nekünk. Holnap este indulunk.

Rami kételkedett ebben. – És feltételezem, hogy ez a látogatás azt jelenti, hogy nem áll szándékodban átadni a könyvet.

– Miféle könyv is lenne az?

– Nyilvánvalóan tudod, miről beszélek. Elloptad tőlem.

– Úgy érted, a papír fecnit. Egy félreértés, tényleg az. – Claire megrázta a fejét. – Tudod, ha csak egy kicsit türelmesebb és világosabban fogalmaztál volna, amikor találkoztunk, még mindig a birtokodban lenne. És én még azt hittem, hogy az angyaloknak megbocsátónak és kedvesnek kellene lenniük.

– Én nem olyan angyal vagyok.

– Nagyon is jól tudom, hogy milyen angyal vagy, Ramiel, Isten Villáma, a Világ Őrzője. A kérdés az, hogy egy bukott angyal miért segít Mennyországnak? – Claire oldalra biccentette a fejét. – Miért vagy itt?

Rami elhallgatott. Tudta, hogy nincs mit mondania. Az úri bőrbe burkolt förtelem sem segített a helyzeten.

– Kérdezd meg tőle, mit ajánlott neki a Mennyország – mondta Andras.

Claire a homlokát ráncolta. – Nem is tudtam, hogy a Mennyország hajlandó üzleteket kötni.

– Meglepődnél – vonta meg a vállát Andras.

– Rendben, akkor legyen. Mit ajánlott neked a Mennyország, hogy beindítsd a háborút, Ramiel?

– Még egyszer, nem tartozik rád… – Rami elhallgatott. – Milyen háborút?

Claire pillantást váltott a démonnal, de csak Rami látta Andras arckifejezését, amikor Claire elfordította a tekintetét. A szeme összeszűkült, az ajkai felfelé rándultak. Elégedetten. Birtokló. Ragadozó. Claire úgy ült a lénnyel maga mellett, mintha csak egy kedvenc háziállat lenne.

Rami most először tűnődött el azon, vajon a könyvtáros tudja-e, hogy miféle lényt áll mögötte. De a spekulációját Claire rövidre zárta egy horkantással.

– Azt akarod mondani, hogy egy olyan könyvre vadászol, aminek a célját nem ismered?

– És mit kéne tudnom róla, Könyvtáros?

A könyvtáros barna szemei szórakozottan csillogtak. – Adok neked egy tanácsot ingyen, bár tudom, hogy nem fogsz hinni nekem: amit keresel, az nem olyasmi, amihez a Mennyországnak joga van. És az itteni beavatkozásodat a halandó világ drágán meg fogja sínyleni. Ha többet akarsz megtudni, akkor jobb lesz, ha a félelmetes partneredet kérdezed.

– Uriel mindent elmondott, amit tudnom kell a bűneidről. – A felkúszó, tompa nyugtalanság a mellkasában arra késztette Ramit, hogy elvetesse az első visszavágást, ami eszébe jutott. Kemény és valótlan, de okosabb volt annál, minthogy ezt bevallja a Pokol szolgáinak.

Claire és a démon is elhallgatott.

– Az angyal odakint… Uriel? – kérdezte Claire.

Rami elátkozta magát, amiért ráharapott a csalira. Ellökte magától a még teli korsókat, majd felállt.

– Add át a műtárgyat, és hagyd abba ezt a megbízást, Könyvtáros. – Rami állkapcsa összeszorult. – Ne kockáztasd az örök lelkedet.

– Már elkárhozottnak tartom magam, de az aggodalmadat tudomásul vettem. Vigyáznék a fenyegetésekre. Nagyon kedves házigazdák vendégei vagyunk, akiknek nagyon nagy fejszéik vannak – mondta Claire, tekintete arra a pontra esett, ahol Rami ujjai végigsimítottak az oldalán lévő markolaton.

Rami komótosan felmérte a terepet. – Magányos terepen találtad magad, Könyvtáros. Mi van, ha a jó barátom, a csapos úgy dönt, hogy kilép egy pillanatra?

A könyvtáros megbotránkozottnak tűnt. – Te jó ég! Valaki kétségbeesett.

Mit fogunk tenni? Gondolom, ez attól függ. –  Megköszörülte a torkát, és felemelte a hangját. – Pontosan mi a protokoll az agresszorok kezelésére Valhallában, Arlid?

Rami elfojtotta a késztetést, hogy hátráljon, amikor egy bőrbe öltözött hollóasszonyság előbukkant a szarufák egyik árnyékából. A nő hunyorított a fekete szemfestéktől sugárzó szemével, nem örült túlságosan a felszólításnak.  – Az agresszorokat megetetjük a falkával.

– És ebben a forgatókönyvben én vagyok az agresszor?

– Nem. – Arlid ajka mosolyra görbült. – De még fiatal az éjszaka.

Claire Rami felé fordult. – Tessék, látod. A hollókapitány már így is szörnyen szemmel tart engem, és gondoskodik róla, hogy ő legyen az egyetlen, aki kicsinálhat engem. Ezt persze nyugodtan kipróbálhatod, de azt hiszem, hogy rá fogsz jönni, hogy jobban szereti a munkáját, mint amennyire utál engem. Hát nem igaz, Arlid?

– Nincs benned becsület – mormolta Arlid.

– Valami, amiben ti ketten egyetértetek – értett egyet Claire. A tekintete a férfi kabátjára esett. – Kár, hogy a tollaid nem a megfelelő színűek az ő seregéhez.

Rami megmozgatta az állát, de nem szólt semmit. Ma este ez volt a második alkalom, hogy a Pokol meglepte. Rájött, hogy nem érdekli.

Claire megvonta a vállát, és az egyik magára hagyott italt Andrasnak csúsztatta, bár Rami észrevette, hogy a lány nem nyúlt a sajátjához. – A lényeg a következő: a könyv most a Könyvtár védelme alatt áll. A Pokolba való. A Mennyország törődjön a saját dolgával.

– Nem, amikor az emberiség biztonsága forog kockán – mondta Rami.

– Vicces, én is ezért vagyok itt. – A nő bűnbánó mosolya annyira emberi volt, hogy Rami kézfejét viszketni kezdte. Nem volt hozzászokva, hogy más birodalmakból származó emberi lelkekkel érintkezzen. Rengeteg időt töltött a földi lelkek között, amikor az elveszettek vezetőjeként dolgozott, nem is beszélve arról, hogy a Föld legkorábbi történelme során a halandók között volt száműzetésben. De egy emberi lélek, aki a Pokol örökkévalóságát választotta? Ezt nem tudta megérteni. Különösen egy olyan lelket, aki ennyire… gyakorlatiasnak tűnt. Félig-meddig azt kívánta, bárcsak a lány olyan baljóslatú lenne, mint a démoni kísérője. Megszabadítaná az elméje hátuljában motoszkáló kellemetlen érzéstől.

Rami lerázta magáról a gondolatot, és felállt. – Te a Sátánnak dolgozol.

Senki sem követte, amikor távozott, bár Rami úgy vélte, hogy egy hosszú sóhajt hallott a háta mögött, mielőtt a csarnok megnövekedett zaja elsöpörte volna. Rami megütötte az ajtót, kellő erővel ahhoz, hogy az megremegjen a zsanérjain, miközben belegázolt a mulatozók tengerébe. Ki kellett tisztítania a fejét. És kidolgoznia egy tervet.

Információkra volt szüksége a tervhez. Válaszokra.

Uriel mélyen elmerült egy beszélgetésbe, mire Rami újra rátalált a főcsarnokban.

Vagy inkább a széles vállú teremtményt, akin egy pár dupla fejsze volt a csípőjére erősítve, volt az, aki mélyen elmerült a beszélgetésben. Uriel kifejezetten nem tűnt szórakozottnak. Nem mintha, Uriel valaha is szokott volna szórakozni, de olyan pillantással nézte a viking férfit, amit általában a helytelenül edzett pengéknek és csalódást keltő jelentéseknek szokott tartogatni.

– Nem, nem érdekel. Köszönöm.

– De egy olyan leány, mint te…

– Lépj. Tovább.

– Baj van? – kérdezte Rami, miközben odacsúszott, hogy betöltse a megüresedett helyet.

– Emberek. – Uriel úgy morogta a szót, mintha az rossz szájízt hagyott volna a szájában. – Szembemegy a logikával, hogy a szaporodás iránti alapvető érdekük a halálon túl is fennmarad. És az erre való jogosultság! Arrogánsak, mindannyian.

– Hmm, igen. Az arrogancia. Képzeld, találkoztam a könyvtárossal és az embereivel – mondta Rami, miközben bevezette Urielt egy sötétebb sarokba.

Uriel felvonta a szemöldökét. – Démonokkal?

– Legalábbis az egyikük. Nem ismerem őt… korábbról. De erős, veszélyes.

– Mit tudtál meg?

– Az ereklye nincs a birtokukban, de a vadászatuk ide vezette őket és a könyvtáros úgy véli, hogy a Könyvtár fennhatósága alá tartozik.

Uriel ezt lazán elhárította. – A Mennyország igénye felülírja bármely más birodalomét.

– Arra is utalt, hogy ez az ereklye többről szól, mint erős mágiáról.

Rami ezt elutasítóan mondta, de figyelmesen nézte Uriel reakcióját. Hátradöntötte az állát, de a tömegre nézett, elrejtve az arckifejezését.

– Valóban? Milyen különös.

– Igaz ez?

– Szerezd meg az ereklyét, és megtudjuk. – A válasza csak tovább növelte a gyomrában lévő kétséget. Uriel visszafordult hozzá. – A tervük?

– Úgy vettem ki a szavaiból, hogy itt akarták megszerezni azt, amire szükségük van. Azt mondta, hogy holnap indulnak – tette hozzá Rami. – Hazudott, természetesen.

– Örülök, hogy a vadonban töltött időd nem tett teljesen puhánnyá – Uriel összehúzta a szemét, és keresett valamit a tömegben. – El kell fogjuk őket.

– Bármilyen szembeszállási kísérlet miatt kiutasítanak minket a Valhallából. Vagy még rosszabb – mondta Rami, a holló kapitányra és az őrségére gondolva.

– Akkor nem, ha olyan helyre tévednek, ahol Valhalla nem figyel. Az első szabálya a démonoknak, Ramiel: mindig számíthatsz arra, hogy a Pokol szolgái ott vannak, ahol nem kellene lenniük.

16

CLAIRE

Fordította: Jane

Nem varázslat, amit mi könyvtárosok csinálunk. Ugyanaz, mint amit a képzeletünk próbált megtenni, amikor még éltünk; a birodalom csupán szó szerint értelmezi a dolgokat. A toll és a papír a könyvtárosok hivatali eszközei. Velük képesek vagyunk a puszta akartunk erejével újra egybe szőni a történeteket. Utat mutatunk el az elveszett tintának, visszavezethetjük a cselekményt az igazi irányba.

Nélkülük csak kivételesen hosszú életű minden lében kanál lények vagyunk.

Aztán máskor meg pont az ilyen minden lébe kanál lények az egyetlenek, akik bármit is el tudnak végezni.

Fleur Michel könyvtáros, Kr. u. 1735

A tollak felborzolódtak és kavarogtak, mint egy kis viharfelhő, amely nem tágított az Őrző közeléből. Claire rajta tartotta a szemét, amíg a férfi el nem tűnt a lengőajtó mögött. Aztán megengedte magának, hogy nagy levegőt vegyen.

– Hát, ez aztán üdítő volt. – Andras végighúzta az egyik ujjbegyét az ajkán, rosszul leplezve a szórakozottságát. Takaros kortyot ivott a sörből.

Claire ezzel szemben túlságosan feszült volt ahhoz, hogy igyon, ellentétben a démonnal és az átkozott angyallal. Ramiel könnyed beszélgetésbe elegyedett a harcosokkal, amikor rátaláltak, így Claire és Andras kénytelen volt távol maradni, amíg az ivócimborái el nem távoztak.

Kényelmesen érezte magát itt, állapította meg Claire, miközben vártak. Kényelmesebb és erősebb természetes kötődése volt ehhez a helyhez, mint amilyent Claire vagy akár Hero remélhetett volna. Ha arra kerülne sor, hogy Valhallát arra kényszerítsék, hogy válasszon egy oldalt, Bjorn hűsége a Könyvtárhoz nem lenne elég. Brevity elbűvölő varázsa sem lenne elég. Ha az angyalok nyomulnak, csak idő kérdése volt, hogy a Valhalla vendégszeretetén repedések jelenjenek meg.

– El kell tűnnünk innen. – A következtetés levonása után felpattant a székéből.

Andras bólintott, miközben követte. – Időt nyertünk, ha azt hiszik, hogy itt maradunk éjszakára.

– Nem vette be. – Claire látta az angyal szemében. Minden angyalnak éles szeme volt, de Ramiel különösen értett a halandókhoz. Bármikor máskor érdekesnek találta volna a különleges eltérést az angyali személyiségtípusban, de most ez jelentős fenyegetést jelentett számukra. Muszáj lesz elkerülnie, hogy túl sokat áruljon el, amikor legközelebb találkoznak. – El kell hagynunk ezt a helyet, amint beszéltünk Bjornnel. Mielőtt még lenne idejük tervet kovácsolni.

– Ehhez az kell, hogy mi is terv nélkül cselekedjünk – elégedetlenkedett Andras – Én nagyon nagy híve vagyok a terveknek. Sőt, lelkes rajongója.

Claire lazán intett a kezével, amikor távoztak. – Ezen nem lehet segíteni. Majd emberi módon fogjuk csinálni: gyorsan és improvizálva.

◆ ◆ ◆

A főcsarnok már átavanzsált a fergeteges ünneplés helyszínéből az elkötelezett ivók rajába, akik szorgalmasan dolgozták magukat a kábulat irányába. Ez Claire-nek kedvezett, mivel az ösvény szellősebb lett, és a legnagyobb harcosok, akik még mindig elállták az útját, lényegesen kevésbé voltak mozgékonyak. Ő és Andras átvergődtek a fullasztó csarnokon Bjorn dolgozószobája felé.

Claire a kilincshez érintette a kezét, de megállt, amikor hangos szóváltás szűrődött át a vastag fa falon keresztül.

– Egy ilyen mutatványos, mint te, gondoltam, örülnél a rajongóknak.

– Te nem rajongó vagy, fiam. Te molesztálsz.

– Csupán a szépirodalom egyszerű örömében részesülök. Én bátran megsebesültem a csatában, tudod?

– Ne hidd, hogy nem tudom befejezni a munkát!

Claire sóhajtott egyet, és belökte az ajtót. A dolgozószobában még mindig a rendetlenség és a melegség képe, de ezúttal egy nagyon izgatott mesélő járkált fel-alá a kandalló előtt. Hero egy karosszékben üldögélt, és üdvözlésképpen meglengetett egy részben kibontott tekercset. – Börtönőr! Azt hiszem, megtaláltam a házigazdánk gyenge pontját. Ha csak a kéziratait gyűrögetted volna össze a ringben, ez az egész ostobaság magától megoldódott volna.

– Látom, elég jól érzed magad ahhoz, hogy ismét kellemetlenkedj, Hero.

Sápadt volt, de a csuklója a helyén volt, és a vágások az arcáról eltűntek. Nem állt fel a székről, ami merevségre utalhatott, de úgy tűnt, egy darabban van.

Hero kuncogott. – Az itteni gyógyítók csodálatosak. Feltételezem, hogy van némi gyakorlatuk.

Claire meggyőződött róla, hogy az ajtó be van-e csukva, mielőtt megközelítette a csoportot. Brevity és Leto volt jelen, utóbbi sötét árnyékként helyezkedett el a közel az ajtóhoz, nyilvánvalóan a "tartsd ott Bjornt" parancsot követte kamaszos komolysággal. Feszülten biccentett Claire-nek, amikor Andrassal belépett. Sötét karika gyűlt össze a szeme alatt, és Claire mentálisan feljegyezte, hogy erőltetni fog egy pihenést, ha lesz rá lehetőségük. A démonoknak nem volt szükségük alvásra. Technikailag az emberi lelkeknek sem, de minden emberi testnek szüksége volt egy kis pihenésre. A mentális és lelki összeroppanások a túlvilágon is ugyanolyan könnyen megtörténtek, mint a földi életben, és Leto már jó sok mindenen túl volt.

– Brev, kérlek, nézz utána, hogy Bjorn tud-e adni neked egy rendes teáskannát.

Claire-nek megvoltak a maga módszerei a pszichéjének megerősítésére, az angyallal folytatott faggatózó játék után. Brevity kikászálódott a kanapé párnáiból, és Claire a figyelmét a még mindig bámészkodó mesélő felé fordította.  – Problémák, Bjorn?

– Nem szereti, ha elolvasom a könyveit… tekercseit… dolgait – mondta Hero.

– Nem bánom, ha olvasol. Az zavar, ha beszélgetsz velük – csattant fel Bjorn, és végül sikerült kikapnia Hero kezéből a tekercset. Claire felé fordult. – Ki hagy egy hőst felügyelet nélkül egy könyvtárban?

– Én figyeltem rá! – Brevity tiltakozott, miközben felakasztott egy kis fazék vizet – Valhallában nem volt teáskanna, de úgy tűnt, Brevity rögtönzött –, a tűz fölé.

– Nem végeztél jó munkát. Minden mesével elbájcsevegett, ami csak a kezébe került.

– Én is egy mese vagyok. Ők is egy mese. Én csak barátságos voltam – mondta Hero egy elegáns vállrándítással. – Emellett megtanultam néhány dolgot. Rengeteg stratégiai szöveg vannak errefelé. Talán legközelebb segít majd, hogy ne veszítsem el a fejemet, amikor a börtönőr szolgálatába kényszerülök.

– Muszáj folyton így szólítanod? – kérdezte Claire.

Hero mosolya számító káprázat volt. – Inkább legyen smasszer? Vagy meghajoljak, és úrnőnek szólítsalak?

– Kellemetlen.

– Börtönőr.

– Segg.

– Ez nem helyes! – szakította félbe őket Bjorn, arcán még több ránccal, ahogy kezével végighúzta hosszú szakállát. – A tanulás megváltoztatja a karaktert. Megváltoztatja a történetet. Ez felelőtlenség.

Teljesen igaza volt, és a megbánás egy csöppnyi szúrása piszkálta a nőt. Claire ismerte Bjorn aggodalmát, mint bármelyik könyvtáros. Hero egy karakter volt. Bizonyos képességekkel, tudással, személyiséggel bújt elő a könyvéből, mindez azon alapult, hogy ki volt a történetében. Minél tovább maradt elszakadva a könyvétől, és nem tudott visszamenni, annál valószínűbb volt, hogy megváltozik.

Ha Hero-t embernek tekintette, az jó dolog volt. De ha annak tekintette, ami volt – egy élő résznek, egy nagyobb könyv egy kis szegmensének –, az valami mássá tette őt, mint az eredeti karakterét. Minden eddiginél nehezebb lett volna őt visszailleszteni a lapjaira. Ezért volt az, hogy amikor a könyvek feléledtek, a kisasszonyok kivételével, gyorsan visszaaltatták őket. De Claire volt az, aki magával rángatta. Azt mondta magának, hogy ez szükséges lépés volt.

Hero döntése volt, hogy meg akar-e változni. Furcsa, bűntudatos érzéssel töltötte el a gondolat, hogy újra választási lehetőség elé állítja a karaktert. Hogy hibát követ el újra.

– Nem árthat többet, mint ami már megtörtént. – Claire végül megállapodott egy szerinte megfelelő válaszban.

– Bah! – Bjorn felemelte a kezét. – Rossz ürügy ez a bulira. Csak mondd meg, miért rángatott ki a tanítványod a poharam mellől hajnal előtt.

– Válaszokért, Bjorn. Tartozol nekünk, és nem áll szándékunkban megvárni, amíg te kialszod a másnaposságodat. – Claire addig halászott a zsebében, amíg elő nem került a Gigászok Kódexének egy darabja. – Már kitaláltad, hogy miért vagyunk itt.

Bjorn sziszegett, élesen, mint egy teáskanna. Visszalökte Claire csuklóját a zsebébe. – Ne vedd elő itt azt az izét. – Claire felvonta a szemöldökét, és tekintete a férfi kezére siklott. Bjorn egy sóhajjal elengedte a nőt. – Az az izé csak bajt hozott rám.

– És mégis, úgy tűnik, pocsékul munkát végeztél annak tekintetében, hogy megszabadítsd a világot tőle – jegyezte meg Andras. Bjorn felé fordult.

– Az elődöd feladata volt elpusztítani, démon. Nem az enyém. A nyavalygásodat neki mondd. Nekem csak meg kellett volna találnom azt az átkozottat – mondta a mesélő. Megállt, hogy elővegye félig üres söröskorsóját, mielőtt folytatta. – Akkor már biztosan tudsz a hiányzó oldalakról.

– Igen – mondta Claire, mielőtt Andras az epés megjegyzését, ami már ott lapult az ajkain, a vikingre szórta volna. – Úgy tűnik, ismét felbukkantak a világban. Nagyon fontos, hogy megtaláljuk őket, mielőtt más… érdekelt felek előbb rájuk találnának.

– A Mennyországra gondolsz, mi? – Bjorn nem kérdésként fogalmazta meg, és senki sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon. – Az a társaság sosem értett a könyvekhez. Nos, az első alkalommal ugyanúgy követtem a könyvet, ahogy ti is. Az arkanista bevont engem, mert ez egy könyv. Nem tartozott a könyvtáramhoz, de ő és én együttműködtünk, és létrehoztunk egy behívókártyát a feladathoz. Trükkös varázslat, ha szabad így neveznem.

Claire elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy a remény szárba szökkenjen benne. – Még mindig megvan neked ez a behívókártya?

– Miért tennék ilyen ostobaságot?

– Nevezd megérzésnek. – Claire a szabad kezével végigsimított a körülöttük uralkodó katasztrofális rendetlenségen. – Nem tűnsz olyan típusnak, aki bármitől is megszabadulna.

Bjorn megfeszült, és felsóhajtott. – Valami nem volt rendben. Ahogy az öreg zsugori viselkedett ezzel kapcsolatban. Egy ilyen dolgot elrejteni a Földön. Lehet, hogy megőriztem egy darabkát, de ez nem lesz a hasznodra. Túlságosan sérült ahhoz, hogy meghatározza a helyét.

Claire reményei megcsappantak. – Máshogy nem lehet lenyomozni?

– Könyvtári eszközökkel nem. – Bjorn a bögréjébe nézve ráncolta a homlokát. A farönkök pattogtak a tűzben, mielőtt úgy tűnt, elhatározott valamit. – De ez a könyv nem a Könyvtáré, nem befejezetlen – ez a birodalmak könyve. Vannak eszközök a Könyvtáron kívül.

Brevity átnyújtotta Claire-nek a teáját, és összeráncolta a szemöldökét.

 – Az meg hogy lehetséges?

Bjorn felkuncogott. – Szerinted melyik volt előbb, kis tanonc? A könyvek vagy a mesék? Ahogy már korábban is mondtam az elődödnek. Az első könyvtár egy dal volt. Merem állítani, hogy többet tanultam a mesék hangjáról, mióta Valhallába jöttem.

Claire látta, hogy az öreg valamit kerülget, amit nem igazán akart megosztani velük. – Szóval, van rá mód, hogy nyomon kövessük. Ki vele, Bjorn. Kérlek.

Bjorn összepréselte ráncos ajkait. – A történet többről szól, mint csak a lapjairól. Igen, az én töredékemmel együtt, ha az a kis papírdarabka a te papírlapod együttműködik, akkor talán meglesz az irány. De nem fog tetszeni, ami ehhez kell, hogy létrejöjjön.

 – A legjobb történetek vérverejtéket igényelnek – motyogta Claire, szinte kántálásként, mielőtt megvonta a vállát. – Megteszem, ami szükséges.

Bjorn tekintete a csípőjén lévő táskára esett. – Fel kell adnod a könyveidet, amíg meg nem találod.

Claire majdnem belehorkantott a teájába, ezért óvatosan letette a bögrét. – Tessék? Hagyjuk már ezt a párbajos ostobaságot…

– Nem párbaj miatt, Könyvtáros. Amíg nem találod meg a zsákmányt, itt kell hagynod a könyveidet. Másképp nem fog menni.

– A jegyzetek, amiket hoztam, az egyetlen eszközeim a halandók világában. Arra kérsz minket, hogy teljesen védtelenül folytassuk. Két erőszakos mennyei képviselővel a hátunk mögött. – Claire összehúzta a szemét. – Ennél egy kicsit több magyarázat kell.

– A könyv hangja. A zene – a mese dala. – Bjorn szünetet tartott, Leto és Andras felé pillantott. – Minden könyvben benne van – tudod, a könyv beszédmódja, a szavak, amelyeket használ, a beszélő ritmusa a te fejedben, miközben olvasol. Az Ő hangja. Mindegyik egy kicsit egyedi a szerzőnek és a mesének is egyaránt. Az írott szó előtt ez még fontosabb volt. Minden mesélő tudta, hogyan teremtse meg a saját hangját, hogyan utánozzon másokat, és hogyan találja meg a saját ritmusát, ami átszövi.

– Nos, nyilván nem minden mesemondó. – Claire elkomolyodott. – Te ténylegesen… a könyvek… elbeszélői hangjáról beszélsz. Egy hang. Egy dal. Ez nevetséges.

– Mondja a nő, akit egy múzsa, két démon és a Daliás herceg kísér – tette hozzá Andras.

– Három évtizede vagyok könyvtáros, és még sosem hallottam ilyesmiről.

– Teljes három évtizeden át? Te jó ég! – Bjorn nem rejtette véka alá a megvetését.

– Ennek… van értelme – mondta lassan Brevity, magára vonva Claire figyelmét. A lány összerezzent, a kihűlő teáskannával babrált, mielőtt felnézett volna. A múzsák több részét látják egy könyvnek, mint a könyvtárosok. Vannak ezek a színek, ezek… Hát, nem lepődnék meg, ha lenne daluk is.

– Pontosan – mondta Bjorn.  – A Könyvtár nem foglalkozott volna vele túl sokat. Túl sok könyv, túl sok nyugtalan mese jön-megy. Nem tudtam róla, amíg ide nem jöttem. Itt… sokkal nyugodtabbak a dolgok.

Hero felhorkantott.

– Itt, Valhallában, megtanultál ezekkel a „dalokkal” dolgozni – mondta Claire. – És azt hiszed, ismered a hangot, a dalt… a Kódexet?

– Nem. – Bjorn egy göcsörtös kézzel a szoknyája zsebére mutatott. – De ha ez a papír elkezd dalolni, akkor tudom, hogyan kell meghallgatni. A behívókártyával párosítva talán sikerül egy tiszta dallamot kihallanunk. A birodalmak könyve nem osztozik egy más könyv dalával, így egyenesen elvezethet ahhoz, amit kerestek.

Claire elgondolkodott. – Még mindig nem magyaráztad meg, hogy miért kell hátrahagynom a könyveimet.

– Túl zajos! Túl hangos. Azzal fogsz foglalkozni, hogy megpróbáld kiválasztani ki tudja hány millió történet közül a keresett dalt a halandók földjén. Vannak módszerek arra, hogy kiszűrd ezeket, megírt történetek, létező történetek, elég egyszerű elnémítani és kiszűrni De azok a befejezetlen könyvek és személyes jegyzetek a táskádban, Könyvtáros? Vegyítve a saját szavaiddal? A befejezetlen történetek olyanok, mint a tinta a vízben. Soha nem fogod követni a fonalat, ha elvonják a figyelmed.

A nyugtalanság kezdett végig kúszni Claire hátán. Egy nyugtalanító pillantást vetett a csoport többi tagjára, mire Brevity együttérzően megrázta a fejét. A könyvei hátrahagyása ellentétes volt minden könyvtárosi kötelességgel. Az egyetlen hatalma az irodája eszközei segítségével történt. Még azt is, hogy egy másik könyvtáros gondjaira bízza őket… helytelennek érezte.

Nélkülük sokkal sebezhetőbb lenne. Sokkal… emberibb. Claire most először hajtotta le a fejét, és tanulmányozni kezdte a bal karján lévő kötés foszladozó szélét.

Minden a kódex elveszett lapjainak megtalálása köré épült. Hero visszatérése a könyvéhez, Brevity kiképzése, Leto rejtélye, még a saját kötelességei is, mint a Befejezetlen Részleg könyvtárosa, mind háttérbe szorult abban a pillanatban, amikor úgy döntött, hogy bezárja a Könyvtárat és követi a hollót a pokolból. Ő volt felelős azokért, akik utána jöttek.

Ez abban a pillanatban változott meg, amikor Andras egy olyan jövőt festett le, ahol a Könyvtár elpusztulhat, mert teljesítette a kötelességét. Ahol a Mennyország hajlandó volt háborút vívni egy titokért. Az odakint lévő arkangyal és az Őrző semmiségnek számított ahhoz képest, amilyen kimenetel lehetne. És ha ő és Leto, mint emberi lelkek, a Poklon kívül ragadnának, amikor a léleklángjuk kialszik, akkor még rosszabb lenne.  Mindannyiukat kockáztatta, különböző módokon.

Ha hátrahagyná a könyveit, még több kockázatnak tenné ki magát. De ez volt az egyetlen út, ami előttük állt.

– Tanítsd meg nekem ezt a 'dalt', és megfontolom, hogy hátrahagyjam a könyveimet. Megfontolom. – Claire szünetet tartott. – Kivéve egyet. Hero-nak a közelében kell tartania a saját könyvét, nyilvánvaló okokból. Hacsak Hero nem hiszi, hogy megtalálta a hozzátartozóját Valhallában?

Hero egy szomorú nevetést hallatott. – Maradjak itt ezzel a szakállas zűrzavaros sokadalommal? Inkább megeszem a kardomat.

– Látod, máris összemelegedett velünk. Mintha családtagok lennénk – csiripelte Brevity.

Bjorn csoszogott, és elégedetlen pillantást vetett Hero felé, mielőtt bólintott. – Jobb lesz, ha csendben marad, de tartsd távol magadtól, amikor hallgatózol, és talán sikerülni fog.

Claire érezte, ahogy az összegyűltek tekintetei ismét rá szegeződnek. Úgy érezte, mintha egy súly nehezedett volna a vállaira. Felállt, és kinyitotta a táskáját. Először előásta Hero könyvét, amelynek frissen kicserélt lapjai még mindig vakító fehéren csillogtak a kifakult sárga krémszínű testvérei mellett. Fél kézzel a férfi felé nyújtotta.

– Még mindig a Különleges Gyűjtemények osztályához tartozol, ezt ne feledje. Ne akard, hogy megbánjam.

– Mint mindig, most is a belém vetett hited lenyűgöz. – Hero a kabátja belső zsebébe tette a könyvet, ami éppen csak belefért.

Claire odavitte a táskát Brevity-hez, és átvetette a pántot az asszisztense fején, mielőtt ő tiltakozhatott volna. – Egyelőre tartsd magadnál ezeket.

Brevity összeráncolta az orrát, amikor átvette a táskát. – Mire gondolsz, főnök?

– Csak tartsd magadnál őket. Még nem indulunk egyelőre – mondta Claire, kikerülve a kérdést. Az a rész várhat. Megszabadulva a holmijától, ismét Bjorn felé fordult. A mellkasában váratlanul könnyedség támadt. Üreges, sebezhető, de megtörtént. A tettnek már önmagában is döntő ereje volt.

– Készen állok, mesemondó.

Bjorn bólintott, és a kandalló melletti könyvespolc felé fordult. Egy pillanatra megkeverte a tekercseket a középső polcon, mielőtt egy puffanás hallatszott. A polcok a semmibe olvadtak, és egy csillagokkal teli éjszaka jelent meg mögötte. – Az én gyűjteményemtől is el kell távolodnunk, ha már rendesen akarjuk csinálni.