37 - 38. fejezet

 

37

CLAIRE

Fordította: Aiden

Az olvasással az a baj, hogy könnyen az ember fejébe szállhat. Ha túl sok könyvet olvasol, okos leszel. Kezded azt hinni, hogy tudod, milyen mesében vagy.

Aztán valami hülye barom egy kozmikus tollal átírja a mesét.

Fleur Michel könyvtáros, Kr. u. 1721

Claire csak pakolgatta egyik lábát a másik után.

Miután Hero eltűnt, ő pedig egy darabig csak üldögélt ott összekuporodva a földön, bámulta a falakat, bár nem igazán látott semmi érdemlegeset rajtuk, kivéve, hogy az árnyékok egyre hosszabbodtak. Nem tudta, mennyi ideje ült már ott. Még az égen könyörtelenül araszoló nap ellenére sem tudta megbecsülni, mennyi lehet az idő.

A teste sajogni kezdett, ahogy a hideg kövön ült. A mellkasában valami fura üres érzés egyre csak nőtt, lassan szorítva össze a szívét és a tüdejét, megnehezítve, hogy lélegezni tudjon. Aztán Claire erőt vett magán, és továbbindult.

Mindig csak balra fordult az útkereszteződésekben. Semmi értelme nem lett volna, hogy pont most változtasson az eredeti terven… a saját tervén. Claire az egyik kezével folyamatosan érintette a falat, ahogy haladt, csak azért, hogy gondolatai ne kalandozzanak el teljesen.

Bár a világ összes ideje rendelkezésére állt, hogy megtegye. Nehéz is lett volna nem a gondolataiba mélyedni. Brevity csak akkor folyamodott volna a VKK-hoz, ha valami szörnyűség történt volna. Andrasnál voltak az oldalak, és Andras rá akarta tenni a kezét a Könyvtárra. Csak egy halvány reménysugár maradt, hogy Hero képes lesz segíteni a lánynak, és elég sokáig ki tudnak tartani.

De mire elég az „elég sokáig”? Claire egy zsákutcába tévelygett. Beatrice és Leto eltűntek. De ami a legjobban zavarta, az az volt, hogy Andras eljuthatott odáig anélkül, hogy a Pokolban bárki észrevette volna. Ez mégis hogy történhetett meg? Lucifer maga és az összes fejese túl erős, túl gyanakvó lett volna ahhoz, hogy ne vegyék észre. Andrasnak vagy mindannyiukat sikerült kijátszani, vagy... Lucifer tudott erről és hagyta. A Könyvtár a terve részévé vált.

Claire mindig is tisztában volt vele, hogy a Könyvtár maga és a könyvek csak bábuk. Andras maga is eleget tanított neki a cselszövésről és a démonok halálos húzásairól a pokol udvarában, de soha nem hitte volna, hogy maga a Könyvtár is olyan eszköz, amelynek Lucifer figyelmet tulajdonítana.

Andras viszont felfigyelt erre. Claire tudta, hogy a Könyvtár többről szól, mint az irodalomról. Néhány démon olvasni járt oda, vagy kíváncsiskodni, vagy azért, hogy megértse az emberi képzelet valódi hatalmát. De azzal is tisztában volt, hogy akadtak olyan démonok is, akik inkább az álmokkal tömték magukat, felfalták őket, hogy pusztítsák az örömet és a hatalmat. Nyilvánvaló volt, hogy a Könyvtárat éppen ezért tartották távol a Pokol többi részétől.

Lucifernek tudnia kellett Andras céljáról. Túl sok volt a véletlen egybeesés. Talán azt tervezte, hogy akkor vonul be, amikor már mindannyian halottak lesznek, és újrakezdi az egészet. Claire olvasta az előzményeket. Tudta, hogy Lucifer már korábban is hajtott végre radikális tisztogatást, hogy leverje a felkeléseket a birodalmában. Tudta, hogy nem ő volt az első könyvtáros.

Azt is tudta, hogy nem az ő könyvtára volt az első könyvtár a Pokolban.

De a könyvek. A könyveket nem lehetett tisztára mosni. Egészen biztosan nem lehetett őket darabokra szaggatni, szétosztani, és megetetni a Pokol aljas alvilágával. Claire-nek igyekeznie kellett. Vissza kellett jutnia, átvenni az irányítást, valahogyan meg kellett találnia a módját, hogy kiiktasson egy démont, aki a Pokol istenének, az Arkán Szárny szavainak erejével és egy seregnyi Rémséggel a parancsnoksága alatt rendelkezik. Már az is nagy csoda lenne, ha kijutna erről az elátkozott helyről.

Természetesen talált egy újabb kijáratnak tűnő lehetőséget, amikor befordult a legközelebbi sarkon, és egy újabb zsákutcába került. Már éppen lemondóan sóhajtott volna egyet, amikor megpillantotta a boltívet. A sarokban elrejtve, ahol két kőfal találkozott, szinte árnyékba veszve állt egy sötét ajtó. Nagyjából ugyanolyan alakú és felépítésű volt, mint az, amellyel a lépcsőn felfelé találkoztak, csak a fény volt tompább. Lámpafény szűrődött ki, nem napfény.

– Ó, most én következem? – morogta Claire, tartva attól, hogy egy újabb csapdával áll szemben. Olyan közel merészkedett, amennyire csak mert. Beleszippantott a levegőbe.

Lámpafény és bőr illat. A lélegzete is elakadt, amikor felismerte a helyiséget. Beatrice irodája nagyjából olyan volt, mint ahogyan otthagyták, egymásra halmozott könyvekkel és üres teáscsészékkel. Claire azon kapta magát, hogy előrehajol, és hallgatózik. Még a boltívnek ezen az oldalán is ki tudta venni a nyitott ablakon beszűrődő, távoli Mdina-i utcazajt. Éjszaka volt, az egyetlen fény Beatrice íróasztalán lévő olvasólámpából áradt. Claire megpillantott néhány palackot és műanyag zacskót, amelyek régebben nem voltak ott. Újra elöntötte a remény. Ha Beatrice túlélte, talán sikerült kijutnia valahogy. Talán elrejtőzött, nyalogatja a sebeit vagy épp kipofozza a könyvét.

A saját könyvét. Ha a pokolkutyákkal folytatott küzdelemben megsérült a könyve, akkor javításra szorul. Ha megsérült, de rosszul javították meg, a könyv széteshetett, és Beatrice kívül rekedhetett rajta, vagy ami még rosszabb, csapdába esett benne... Jaj, ne! Claire az oldalára csapott, ahol a szerszámos táskájának kellett volna lennie. Bizsergést érzett a bőrén, és valahogy a boltív egy kicsit eltávolodott az orrától.

Claire hátralépett, és a kezét tördelte. Könnyek égették a szemét. Bea. A gondolat is elég volt ahhoz, hogy a kétségbeesés átjárja a szívét. A könyv lehet, hogy a túlsó világban rekedt, Bea pedig feláldozta magát, hogy megmentse őket, az is lehet, hogy haldoklik, segítségre szorul.

Tudta – elfogadta, hogy ha átlép, ha megtalálja Beatricét, Pokolkutyák vagy sem, nem fog visszatérni. Egy lépés választja el attól, hogy megpihenjen. Egy lépés, és elfogadják, szeretik, gondoskodnak róla. Egy lépés, és minden szenvedés véget ér.

Már korábban is elutasította a könnyebbik utat, de most újra átjárta a gondolat, hiszen mélységesen kimerült volt, túl sok veszteség érte már, hogy ellenálljon. A gondolat erősen vonzotta: megpihenni, megállni, nem menekülni, nem szembenézni a múltjával.

A szeme ismét égni kezdett az erőteljes vonzástól. Már korábban is érezte a könnyű szabadulás erejét. Amikor kimondta az isteni igét, amelyek elkergették Gregort.

Ezért tett ehelyett egy másik kijelentést:

– Bassza meg.

Hátratántorodott és erősen megdörzsölte a szemét. Addig dörzsölte, amíg csillagokat nem látott.

– Bassza meg! – sikította.

A kijáratot kereste, a hátrahagyottakra gondolva, és a labirintus pontosan azt mutatta neki, amire vágyott. Mint ahogyan azt Hero-val is tette. De ez a kísértés nem a boldogságra épült, hanem a kétségbeesésre. – Ne csináld ezt már megint. Nem veszek részt ebben. Nem...

Néma düh tépte a torkát. Az egyik tornacipőjét a boltívbe hajította. A cipő átsuhant a levegőben, aztán áthaladt a lámpafény alatt, majd eltűnt. Nem volt a dolog annyira megnyugtató, mint, amit a lány várt. Claire morgott egyet, és a másik cipőt is utána dobta.

A düh ugyanolyan gyorsan elszállt belőle, mint ahogyan jött.

– Ne haragudj, Bea – motyogta Claire, aztán fintorogva lenézett a lábára. – És most megint mezítláb vagyok. Kurvajó.

Egy halott Leto, egy sebesült Beatrice, papírholttestek és tintavér képei cikáztak át az agyán. Claire sarkon fordult, és kirohant a zsákutcából, lefelé szaladt az ösvényen, a dübörgő harsonák felé, amelyek a labirintus közepéről visszhangoztak. Háta mögött szellemek, előtte szörnyek lestek rá.

◆ ◆ ◆

A hang egyre közelebbről szólt, mígnem Claire úgy érezte, mintha a mellkasában lévő szerveit rezegtetné. A tér mintha kinyílt volna, a következő kereszteződésnél mintha kiszélesedett volna az út is. Lelassított, amikor befordult a sarkon.

A labirintus végtelen földútjai egy széles, kikövezett udvarba futottak, ahol minden egyes macskakövet egy-egy belevésett jáde szimbólum díszített. Néhány méterenként kettétört oszlopok emelkedtek a magasba, mint törött csontok, laza gyűrűbe zárva az egyébként kopár placcot. Az oszlopok tetejéről sáfránysárga színű, rongyos zászlók lógtak lefelé. Közeledett egy újabb nap vége, és a nap lefelé araszolt az égen, felmelegítve a köveket, és eltörpítve az udvar közepén kuporgó fenevad árnyékát.

Claire csak akkor vette észre, valójában mekkora a dög, amikor az felállt a kövek közül, és megindult az udvaron.

Hatalmas vállairól lelógott bozontos haja, amely többnyire emberinek tűnt, amíg meg nem látta a szörnyeteg fejét. A koponya két oldalából tölgyvastagságú szarvak nőttek ki, melyek sötét, megfeketedett vörösben izzottak. A fenevad elfordította a fejét, de Claire még messziről is meg tudta állapítani, hogy arcvonásai izmosak, szőrszálai pedig olyanok, akár a tű.

A minotaurusz az egyik oszlop mellett haladt el, hatalmas sziklatömböket lökdösve félre. Kétszer akkora lehetett, mint az óriás, amellyel Hero a Valhallában szembeszállt.

De amire Claire mégis felfigyelt, és ami miatt kilépett az árnyékból, az a méretes vaskulcs volt, amely a szörnyeteg nyakában lógott egy rozsdás bőrszíjon. Bármerre nézett, nem látott ajtót sehol, de Claire elég mesét olvasott már ahhoz, hogy tudja, mit nyithat a kulcs.

A fenevad megállt, beleszimatolt a levegőbe, és elbömbölte magát, ahogy megfordult. Ismerős volt valahonnét.

– KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL! Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába, én rajtam át oda, hol nincs vigasság, rajtam a kárhozott nép városába.

– Walter? – lépett előrébb Claire, mielőtt átgondolta volna, milyen következményekkel is járhat ez.

– És én nem kegyelmezek. . . ah, ó. Óóóó!

A minotaurusz a lányra pillantott. Furcsa, bikaszerű arca volt, régi hegekkel és dudorokkal tarkítva. Az egyik szeme fehéren világított a gödrében, de a másik felismerhető volt, és kerek állán is ott díszelgett az ismerős hasíték.

– Üdv, Claire kisasszony. Magácskának tényleg semmi keresnivalója nem lenne itt.

– Ezt a helyzetet igyekszem a lehető leggyorsabban orvosolni, efelől biztosíthatlak – könnyebbült meg Claire, már-már szédelegve. Óvatosan közeledett a Walter minotaurusz – Waltertaurusz felé. – Tényleg te vagy az Walter, ugye? Mi a fenét keresel itt?

– Én vagyok a kapuőr. Az a dolgom, hogy felügyeljem, ki haladhat át rajtuk – húzta ki magát Walter, aztán szégyenlősen hozzátette: – Az összesnél.

Claire homloka ráncba szaladt.

– Minden birodalom kapujánál? De Valhallában nem láttalak.

– Hogyne láttál volna! Ah, kérj elnézést a nevemben Hero-tól, ha legközelebb találkozol vele, légy szíves.

Claire ráhunyorított a szörnyetegre. Nem vélt felfedezni semmilyen hasonlóságot a Valhallában lévő óriással. Az teljesen úgy nézett ki, mint egy hatalmas viking, és bottal hadonászott.

– Widowbane! – villant be Claire-nek a hatalmas bot, amely ugyanabban a mélyvörös árnyalatban pompázott, mint a minotaurusz szarvai és Walter fogai. – Te voltál a bot. Sosem meséltél erről nekem.

A minotaurusz bólintott.

– Az voltam. Vagyis csak egy részem. Egy aspektusom. Nem tudom ezt pontosan elmagyarázni. Eléggé nehéz lenne emberi nyelven elmesélni.

– Ez igaz – adott igazat neki Claire, majd eszébe jutott valami. – Te vagy a kapuőr. Te vagy minden birodalom kapujának őrzője. Ez azt jelenti, hogy te lennél a…

– Halál – mondta Walter csendesen. A tekintete ellágyult, és megdörzsölte a nyakát, ami az ő Walterjának ismerős gesztusa volt ahhoz, hogy Claire szíve belesajduljon a felismerésbe. – Néhányan így neveznek, igaz. Nekem mindig is jobban tetszett a 'Walter'.

– Ó – döbbent le Claire. Úgy lépett be a labirintusba, hogy szembenéz a halállal, és most itt áll előtte. És végig a barátja volt. Bármilyen messzire is rohant volna előle, akkor is úgy érezte volna, ez is a mese része.

– Ettől függetlenül... Nagyon örülök, hogy látlak, Walter. Azonnal vissza kell jutnom a Pokolba. Vészhelyzet van.

– Értem. Ah, akkor láthatnám a léleklángod, kisasszony?

Claire előhúzta a zsebéből a hideg viaszgyertyát. Éppen olyan halott volt, mint Leto öngyújtója. Az aprócska csonk az egyik oldalán megnyomódott, mert alvás közben a csípője alá szorult.

Walter majdnem eldőlt, amikor egyetlen működő szemével vizsgálni kezdte a kis csonkot. Az arca ünnepélyes volt, amikor kiegyenesedett.

– Te egy halandó lélek vagy, lélekláng nélkül, Claire kiasszony.

– Az – felelte Claire, majd a hideg viaszdarab köré zárta az ujjait, és visszadugta a szoknyája zsebébe. A zseb alján az ujjbegyei néhány papírdarabhoz értek, amelyek szinte szugerálták, de egyelőre otthagyta őket.

– Ez nagy kár – lépet hátra egyet Walter, és kortalan arcára szánalom ült ki. – Nézd, nekem meg kell ennem minden halandót, aki erre téved. Tulajdonképpen ezért vagyok itt.

– Na, ácsi, Walter. Tudod, hogy én vagyok a könyvtáros...

– És nem szabadna itt tartózkodnod rendes lélekláng nélkül. Ettől te egy... elveszett lélek vagy, Claire! – Walter kezdte feltüzelni magát.

– Erről szó sincs! Nekem volt léleklángom. Te magad adtad. Ez enyhítő körülmény! – hátrált Claire egy lépést. Walter lehet, hogy a Halál, de nem igazán tudta elhinni, hogy az a Walter, akit a barátjának tartott, képes lenne megtámadni őt – bárhol is legyenek. Pedig mégis úgy tűnt, hogy éppen erre készül. – Legalább elárulnád, hogy mi a fene fog itt történni a forgatókönyv szerint?

– Nos. Sikoltozás és vérzés leginkább – mondta Walter. –Én megpróbállak megenni, te megpróbálsz harcolni ellenem, aztán megpróbálsz elfutni. Ami nem jön össze. A lelkedet elnyeli a birodalom és gyarapítod azt.

– Ez a hely meglehetősen aggasztóan sokat foglalkozik a lelkek megevésével – morogta Claire, ahelyett, hogy idegességében reszketni kezdett volna, ahogy Walter kinyújtózkodott. – A birodalmatok istene meghal, és ti mindnyájan zombivá változtok? Nem, azt hiszem, inkább kannibállá, hiszen azt sem várjátok meg, amíg egy hölgy előbb megboldogul.

Walterben legalább volt annyi tartás, hogy szégyenkezve pislogjon egyet.

– Nem én írtam a szabályokat, kisasszony. Remélem, tudod, hogy ez számomra is meglehetősen visszataszító.

– Igen. Nos, egy kolléga megevése tényleg egy kissé nonszensz.

– Megfordulhatnál, és visszamehetnél a labirintusba.

– Attól tartok, erről szó sem lehet. Máshol vannak sürgős elintéznivalóim – közölte Claire. – Különben is, a labirintus borzasztó unalmas, ráadásul nem hoztam magammal olvasnivalót.

Walter kinyújtóztatta a vállait.

– Akkor attól tartok, meg kell ennem téged.

Claire bármilyen kérdésbe belekapaszkodott volna, csakhogy megállítsa Waltert.

– Mi történik, ha én nyerek?

– Hah. Hát, ilyen senkivel sem fordulhat elő.

– De ha mégis?

– Ha mégis... nos, akkor azt hiszem, hogy kegyelem járna neked. Talán a régi szép időkben macskaként reinkarnálódhattál a Földre. De nem hiszem, hogy ilyesmi előfordulhatna.

– Király. Nem bízom a macskákban – gondolkodott el Claire – Mi a gyenge pontod?

– Parancsolsz?

– Ó, hagyjuk már. Én is írtam befejezetlen könyvet, és ez az egész hülye dolog olyan, mint valami mese. Tudom, hogy mennek a történetek. A labirintus közepén minden szörnynek van valami rejtett gyenge pontja. Valami, amit a hősnek ki kell találnia.

– Ó – hökkent meg Walter. – Ezt még senki sem kérdezte meg csak így.

– De neked van, ugye?

– Hát. Van – gondolkodott Walter. – Nem vagyok benne biztos, hogy csak úgy elárulhatom, mi az.

Claire lehajtotta a fejét.

– Van valami szabály, ami megtiltaná?

– Hát... nincs – ragyogott fel Walter arca elégedetten. – A szemem az.

Claire jól megnézte magának Walter mindkét szemét.

– Mármint hogyhogy a szemed? Ezt nem értem? Ott kéne, hogy eltaláljalak?

– Nem egészen. De én…ennél többet nem segíthetek, azt hiszem.

– Értem – sóhajtotta Claire, és az egyik oszlop mögé bújt, ahogy Walter felegyenesedett. – De ezt tudva egy hős meg tudna szökni innen?

– Te nem vagy hős, kisasszony – közölte Walter szomorúan.

– Valóban, erre ez a birodalom is folyton emlékeztet.

– Szörnyen sajnálom, Claire kisasszony – felelte a minotaurusz könnybe lábadt szemmel, annak ellenére, hogy patás lábával kapálni kezdte a sarat és Claire felé szegezte hatalmas szarvait.

Claire az oszlop mögé bújt, és kitapogatta a mögötte lévő boltívet.

– Bocsánatkérés elfogadva, Walter. Előfordul az ilyesmi.

Walter elbömbölte magát, és a hangja sokkal kevésbé volt gyászos vagy rémisztő, mint a távolból. Támadásba lendült.

Claire megpördült az oszlop mögött, és hátratántorodott, amikor Walter becsapódásától több ember nagyságú kő is lezuhant a magasból. Visszanyerte az egyensúlyát, megfordult, és futásnak eredt.

Tudjátok, ha egy minotaurusz fejjel megy a falnak, az nem nagyon lassítja le. Walter egyszer megrázta a fejét, majd a lány után rontott. Éles, vörös karmai, amelyek egy pillanattal korábban még nem látszottak, menet közben a falba vájtak. Claire a kijárat felé rohant, de az elágazás, ahol belépett az udvarra, sehol sem volt.

A görögök mindig is rajongtak a tragédiáikért. Elűzte magából a komor gondolatot, aztán megpillantott egy sárga villanást. Az egyik oszlop rongyos zászlója lejjebb lógott, mint a másik. Walter következő rohamakor Claire kihasználta a pillanatot, és az oszlop felé szaladt. Megragadta, és fellendítette magát. Most az egyszer előnyére vált, hogy nem volt rajta cipő. A lábujjai megtalálták a blokkok közötti kis réseket, és felhúzta magát a fal tetejére.

Walter vicsorogva körözött alatta, aztán megtorpant, és felnézett.

– Ne butáskodj, kisasszony. Gyorsabban végzünk, ha lemászol.

– Inkább kihagyom – felelte Claire, majd végigsimította az oszlop tetejét, keresve valamit, bármit, ami lelassíthatná a minotauruszt. Egyik kezét a zsebébe dugta, és kitapintotta benne a papírt. Nagy levegőt vett, és kihúzta. A Gigászi Kódex katalógusjegyének rongyos vége ott lobogott a tenyerében.

A szöveg, mivel a papír elszakadt többnyire olvashatatlan volt, de Claire kibetűzte a szó elejét: „Pokol, Befejezetlen…” Andrasnak már a Könyvtár kapujában kellett lennie, ha még nem is jutott be a védelmi rendszerén.

A katalógusjegy nem a kódexhez tartozott, csupán a Könyvtár egyik műtárgya volt. Viszont a könyvhöz volt kötve, és a könyvben ősi pusztító erő rejlett. A könyvek hajlamosak voltak vérezni és vándorolni, különösen a régiek. Volt rá esély, még ha csekély is, hogy a jegyben maradt még valamennyi mágia.

Claire bízott benne, hogy ezt az esélyt megtarthatja a végső ütközetig, de a dolog hirtelen aktuálissá vált.

Walter abbahagyta a járkálást, és hátrálni kezdett, lehajtott fejjel kapálta patáival a földet.

Claire visszanyúlt a zsebébe, és elővette a lélekláng gyertyáját. Gyorsan gombóccá gyűrte, a kezével felmelegítette a viaszt, és belegyúrta a könyvtári jegy maradványát, így könnyen eldobható lövedéket készítve belőle. Egyben maradt, de éppen csak hogy.

Walter kipihente magát, aztán újra támadásba lendült, semmissé téve minden mást, amit Claire tehetett volna. Az egész oszlop beleremegett, ahogy a szörnyeteg fejjel nekiment, és szarva barázdákat vájt a kőbe, ahogy teljes súlyával tovább nyomta az elmozdult követ. Claire erősen belekapaszkodott a legfelső oszlopdarabba; mire az dőlni kezdett.

A mellkasához szorította a viaszgombócot, és elrugaszkodott, miközben zuhant. Hirtelen valami elkapta a jobb lábát, és nem eresztette. Ugyan nem zuhant tovább, de a csípőcsontját alaposan megrántotta, éles fájdalom hasított a jobb oldalába. A térde megreccsent, és Claire feljajdult.

A fájdalomtól könnybe lábadt a szeme, amikor kinyitotta. Fejjel lefelé lógott, ahonnét Walter ragyás arca úgy nézett ki, mint egy rohadt krumpli. A szörny egyik kezével a magasba tartotta a lányt, olyan könnyedén, mint ahogy az ember egy egeret lógat a farkánál fogva. Szomorú, véreres szemmel bámulta Claire-t, majd kitátotta hatalmas száját.

Claire megcsodálhatta a tőrszerű metszőfogait, valamint a széles, lapos, csont és hús őrlésére szolgáló fogakat. A lány fogta a viaszgombócot, és ahogy Walter a szájához közelítette őt, hogy bekapja, hátralendült, és az arca felé dobta a lövedéket.

A szemét szerette volna eltalálni. Nem felejtette el, amit Walter mondott.

De Walter hátravetette a fejét, és összeszorította a szemét, amikor a lány közelébe került. A lélekláng csak repült a levegőben, és egyenesen a minotaurusz nyelvén landolt, mielőtt legurult volna a torkába.

Walter nyelt egyet, és reflexből becsukta a száját, ahogy a lövedék a torkán akadt. Tanácstalan tekintet futott át a képén. Aztán fuldokolni kezdett.

Fényes kék és zöld lángok csaptak ki az orrlyukain keresztül, a bozontos fülén, a szája sarkában, de még a súlyos szemhéja alól is. Walter elengedte a lány lábát, ép szeme üvegessé vált, és Claire újból zuhanni kezdett a föld felé, aztán mindketten a földbe csapódtak.

Egy húsos, vastag, vörösesbarna szőrrel borított kar tompította a zuhanását. Claire hátragurult, hogy ne tudja elkapni, de a kar és a hozzá kapcsolt karmos kéz mozdulatlan maradt.

Alig kapott levegőt és a vére száguldott az ereiben. Újabb pillanatba telt, mire felmérte, hogy Walter nem mozdul. Lassan talpra kászálódott, és összerezzent, amikor a térdébe újabb éles fájdalom hasított. Valószínűleg elszakadtak a térdszalagjai. Ha vissza tudna jutni a Pokolba, akkor meggyógyíthatná őket. No de, mindent a maga idejében.

Walter domborodó mellkasa remegett, alig mozdult, az izmok meg-megrándultak a súlyos hegek alatt. A levegőben sistergés hallatszott, és az égett hús szaga arra utalt, hogy az igézet még mindig dolgozik a szerencsétlen teremtmény belsejében.

Claire Walter fölé hajolt, és megpillantotta a nyakán ferdén lógó vaskulcsot. Ahogy érte nyúlt, egy hatalmas, karmos kéz ereszkedett a csuklójára, amitől a szíve kihagyott egy ütemet.

De a karmok nem feszültek rá, nem is bántották. Claire felnézett, és látta, hogy Walter épp szemének szemhéja épen csak felrepedt. Lassan csordogált a vér arcának minden nyílásából. Walter halványan elvicsorodott, mintha mosolygott volna, és elengedte a lányt, majd az egyik reszkető karmával a csontfehér szemére mutatott.

A szem volt a kulcs.

Claire lenyelte a torkát szorító gombócot, és bólintott.

– Ne haragudj rám, Walter.

A minotaurusz egy szót sem szólt, csak becsukta a szemét egy büszkének tűnő mosollyal. Egy utolsó lángcsóva csapott ki a száján, majd nem mozdult többé.

Claire kimászott a szörnyeteg karja alól, és odabicegett a feje mellé. Jól megnézte magának azt a fehér szemet.

Attól tartott, a következő művelet nem lesz túl kellemes.

◆ ◆ ◆

Eszközök híján csak Walter karmait használhatta. Mire elkészült, a szoknyája ragadt a vértől, az ujjai remegtek, és a keze olyan volt, mintha soha többé nem lenne tiszta. De egy grapefruit nagyságú, csontfehér gömb ott virított a tenyerén. Teljesen sima volt, és néhol áttetsző. Nem egy valódi szem volt, hanem... valami más.

Ez volt a gond a kapuőr legyőzésével: nem maradt senki, aki elmagyarázta volna, hogyan lehet ezzel az izével kinyitni a kaput.

Claire megforgatta a kezében. Ide-oda bicegett az oszlopok között, és a gömböt véletlenszerűen a kövekhez érintette. Remélte, hogy valami majdcsak történik. De nem történt semmi, és a sérüléstől, a kimerültségtől és a gyors visszatérés kényszerétől lassan elfogyott a türelme.

– Ördög és pokol – káromkodott, majd épp indult volna a következő oszlop felé, amikor a gömb megcsillant. Hunyorogva vizsgálta meg a szeme elé tartva. Az udvar életre kelt a szemen keresztül nézve. Tejszerűen elmosódó árnyékokat látott benne, melyből ajtók nyíltak. Claire lassan körbefordult. Bármerre nézett, a falak mentén keskeny ajtókat látott az oszlopok között. Mindegyik oszlopon is apró, fizikailag lehetetlen ajtók sora nyílt, amelyek úgy nyíltak ki az oszlopról, mint a kerék küllők a tengelyről.

Az udvar egy komplett útkereszteződéssé változott.

– De nem látok útjelző táblákat. Melyik lehet? – dünnyögte Claire. A gömb válaszul fényesen pulzálni kezdett, és Claire majdnem elejtette meglepetésében. Amikor ismét a szeme elé emelte, látta, hogy az ajtók különböző színekben pompáznak. Most minden kapu egy-egy egyedi vonalakkal díszített és a szivárvány színének valamelyikére festett ajtót tartott, több színűt, mint amennyit valaha is hitt volna, hogy létezhet.

Megfigyelte a hozzá legközelebbi falban lévőt. Elefántcsont volt, fém vasalattal, minden részlete arannyal vert. Pufók arcú angyalok hada díszítette, mindegyikük szárnyakat és aranyszarvakat viselt, miközben néhány őszintén félelmetes alak figyelte felülről őket, nagyobb szárnyakkal. Claire sejthette, hová vezet ez az út, és kuncogva hátralépett.

A Pokol ajtaját könnyű volt megtalálni. De nem eshetett csak úgy be a Könyvtárba egy megszállás kellős közepén, és azt sem várhatta, hogy minden egy csapásra a helyére kerül. Claire megpördült, ahogy a körülötte lévő ösvények galériáját szemlélte, és a fejében kezdett összeállni egy terv.

38

RAMIEL

Fordította: Aiden

A pokol lakói nem épp a legbarátságosabb szomszédok, de egy eszes könyvtáros mindig feltalálja magát. Ne felejtsd el, hogy több könyvtár, több birodalom és több lehetőség is létezik. Építsetek ki megfelelő védelmet, szerezzetek jó barátokat, és ne engedjétek ki, amit nem lenne szabad. Épp csak annyi találgatnivalót hagyj a fejükben, hogy ne érd meg nekik a fáradságot.

Gregor Henry könyvtáros, Kr. u. 1982

A pokol a folyosók végtelen sorából állt.

Monoton és bele lehetett őrülni, és Rami még mindig képtelen volt elhinni. Az ajtó nem volt bezárva. A Pokolba vezető régi utak, járatok, amelyeken Rami nem fordult azóta, hogy oly régen kiszállt Lucifer lázadásából, még mindig nyitva voltak. A világok közötti út még mindig előtűnt az angyal előtt, amikor Rami akarta. Nem volt szüksége sem igézésre, sem erőszakra, sem könyörgésre.

Mintha a Pokol csak várta volna, hogy visszatérjen. Az azóta eltelt eonok, évezredek, korszakok alatt Lucifer nem zárta ki őt. Uriel őrült terve bevált. Valamilyen okból kifolyólag, még vélhetően a Mennyországnak dolgozó Őrzőként is szívesen látták Ramit a Pokolban.

A helyzet, és a lehetséges okok, amelyek miatt ez történt, mélységesen nyugtalanította az angyalt. Leto azonban egyáltalán nem volt letörve. A fiú arca felderült, amint elérték ezeket a végeláthatatlan folyosókat. Úgy viselkedett, mintha semmi mást nem szeretett volna, mint minden egyes oszlopot, amely mellett elhaladtak, megölelni.

Szerencsére mégsem tette, és óvatosan a csarnok közepe felé lépkedett, ahogy megbeszélték. Leto ártatlan lélek volt, és ha így tudott maradni, akkor lehetséges, hogy átjusson a Kapukon. De a lelkek hamar képesek voltak bemocskolódni. A legapróbb találkozás is rosszul sülhetett el itt, megronthatta és újra elkárhoztatta volna a fiút. Már az is elég veszélyes volt, ha csak errefelé sétálgatott, és Rami ragaszkodott hozzá, hogy a fiú két lépéssel mögötte maradjon, ha baj van, és ne érjen semmihez a lába alatt lévő padlón kívül.

Hagyta, hogy Leto átvegye a vezetést, amint elhagyták a külső gyűrűben a gyötrődők próbáit, és megközelítették a Könyvtárat. Úgy tűnt, a fiú kivirult, ahelyett, hogy a próbatételektől kimerült volna; ragyogott. A füle kerek maradt, a bőre pedig fiatal és meleg. Tétován beletúrt kócos hajába. Hogyan volt lehetséges, hogy Rami valaha is összetévesztette őt egy démonnal? Leto valami popslágert dudorászott épp az orra alatt, miközben Rami idegen csillagok naplementéjében úszó folyosók mellett vezette el, lefelé az omladozásnak induló széles lépcsőkön, keresztül a báltermeken, amelyekben még szinte felcsendültek a báli muzsika utolsó hangjai.

Senkivel sem találkoztak, ami csak még inkább felbosszantotta Ramit. Nagy volt a csönd egy megszálláshoz képest. Vagy csak későn jöttek, és a csata már lezajlott, vagy az ellenfél csak úgy elfoglalta ellenállás nélkül. Egyik lehetőség sem ígért jót a Könyvtárnak. Rami csak azon agyalt, mit csináljon, ha egyáltalán elérik az ajtókat.

Annyira lefoglalták ezek a gondolatok, hogy majdnem beleütközött Leto-ba. A suhanc homlokát ráncolva nézett egy nagy alkóvra. Egy alacsony, üres emelvény állt az egyébként üres teremben, és úgy tűnt, pont ez az emelvény volt az, ami aggasztotta.

– A vízköpőnek itt kellene lennie – közölte Leto.

– Egy vízköpőnek?

– Nos, egy vízköpőnek, amitől mindig fejfájást kap az ember. Tényleg meg kellett volna kérdeznem a nevét… – mondta Leto, és végignézett a folyosón. – Ó! Ott van!

A tinédzser elindult egy magas alak felé, amely a terem túlsó végén állt mozdulatlanul. Rami hátán végigfutott a hideg az ijedtségtől, és futás közben már nyúlt is a kardja után.

– Leto! Állj meg!

Utolérte Leto-t, amint a fiú megállt a mozdulatlan alak mellett. Egy furcsa, kőből készült szobor volt, hatalmas fejjel és szárnyakkal, amelyek vége a folyosó mennyezetét súrolta. Úgy tűnt, mintha fogságba esett volna támadás közben, karjai és a szárnyai ugrásra kész pozícióban, izmai megfeszülve. Bár meg sem moccant, de mégis úgy tűnt, mintha mozogna és szabadulni próbálna. Amikor Rami óvatosan megkerülte a szobrot, hogy megvizsgálja a képét, a feje hirtelen megfájdult.

Rami összerezzent és elfordította róla a tekintetét.

– Ez lenne a vízköpőd?

– Az. De amikor megismertem, valahogy elevenebb volt – jelentette ki Leto és aggódva ráncolta a szemöldökét. Az egyik dermedt szárny felé nyújtotta az ujját, aztán mégsem ért hozzá.

– Valami történt vele.

– Talán jobb, ha nem piszkálod.

Leto zsebre dugta a kezét, és körbejárt, majd megfordult, mintha jobban meg szeretné nézni magának. Amikor újra a szobor felé indult, hirtelen villámlás hasított a levegőbe. Rami elkésett.

Ibolyaszínű fény töltötte be a termet, és a villám Leto háta felé lőtt. A következő pillanatban a suhanc átrepült a márványpadlón, és a fény hirtelen a falhoz vágta, aztán eloszlott.

Leto lerogyott a fal tövébe. Rami megkönnyebbült, amikor a fiú felnyögött.

– Jól vagy?

– Csak hogy tudd, nem nyúltam semmihez. Eskü – nyújtotta Leto a kezét az angyal által felkínált segítség után, és talpra kecmergett, majd megdörzsölte fájó vállát. – Mi volt ez?

– Egy védővarázslat – Rami megvizsgálta a falat, ahol az előbb még a fény volt.

– Az jó, ugye? Azt jelentheti, hogy Andras és a többi rosszfiú még nem jutott be.

– Nem állítanám ezt – nézett Rami a nagy semmibe. Előhúzta a kardját, és éppen a semmi fölé tartotta. Fekete és ibolyaszínű fénycsík jelent meg a penge és a védőburok között, bár ezúttal nem keletkezett villámlás. Sóhajtott, és eltette a pengét. – Ez egy ideiglenes védelem. Erős, de sietve összecsapott, nem kötődik semmihez. Nincs a Könyvtárhoz rendelve.

Leto elkomorult, ahogy végigpillantott a folyosón. A láthatatlan védőburkon túl megpillantották a hatalmas kétszárnyú ajtókat, amelyekről Rami feltételezte, hogy a Könyvtárba vezetnek. Tompa kiáltások és puffanások hallatszottak odabentről. De ha csatazaj lett volna, annak sokkal hangosabbnak kellett volna lennie, olyan hangosnak, ami még ilyen messziről is hallatszik. Rami aggódott, hogy az ajtón túl mi fogadja majd őket. Lehet, hogy egyenesen az ellenség karmai közé sétálnak majd be.

– De mégis hogy jutunk át ezen az izén? – kérdezte Leto.

– Sehogy – lépett egy lépést hátra Rami, hogy szemügyre vegye a védelem sugarait, amelyek most éppen megvillantak és keresztbe-kasul hálózták be a levegőt. – Azt mondtam, hogy összecsapott, nem azt, hogy gyenge. Akárki is építette, valami hatalmas erőt mozgatott meg. Valami annál is erősebbre lenne szükségünk ahhoz, hogy ki tudjuk játszani, akár csak egy pillanatra is. Vedd úgy, hogy valami csoda kéne, hogy átjussunk rajta.

– Talán sikerülhetne – szólalt meg egy hang a folyosón. – De te nem teszed be a lábad a Könyvtáramba.

Rami máris kivonta a kardját, ahogy megpördült, és Leto elé tartotta, hogy megvédje az emberlelket.

De a folyosó végén egy ismerős alak állt. Claire volt az, mocskosan, kócosan, szakadt szoknyában, barna bőrét homok, föld és valami vörös anyag fedte, de pillantása ugyanolyan vad volt, mint mindig.

– Béke legyen veled, Könyvtáros – eresztette le Rami a kardját.

– Ó, szó sem lehet róla. Nincs béke – köpte Claire a szavakat a távolban egyre erősödő madárcsicsergésnek tűnő hangokat túlharsogva. – Mondtam, hogy megfizetsz azért, mert…

– Claire?

Leto kidugta a fejét Rami válla mögül. Rami figyelte, ahogy a düh álarca lehullott a lány képéről, és helyébe döbbenet lépett. Leto kilépett Rami mögül, és a könyvtáros szemében valamiféle reményteli fény villant. A szavak, amelyek a lány ajkáról legördültek, olyan sebezhetőek voltak, hogy belesajdult a szíve.

– Leto… ez nem lehet igaz – Te megh… Tényleg te vagy az, ó Istenem... – rohant feléjük Claire. Rami rájött, hogy az egyik térdére sántít, és minden lépésnél megrándul az arca a fájdalomtól. A szoknyája véres volt, és több amulettet viselt a nyakába akasztva és a csuklójára kötözve. Mindeközben az tűnt rajta a legfurcsábbnak, hogy nem volt rajta cipő.

Raminak eszébe jutott, miért is van itt, és két lépéssel útját állta a könyvtárosnak, felemelve izmos karját.

Claire megtorpant, és rávicsorgott az angyalra, egy pillantásával képes lett volna megölni.

 – El az utamból, vagy a saját kardoddal öllek meg. Pont van erre egy cuccom.

– Elnézést. Nem tehetem, Könyvtáros. Nem vettél észre valami változást a fiatal barátunkon?

Leto elpirulva tűrte, hogy a lány tetőtől-talpig megvizsgálja. Claire a szemöldökét ráncolta.

– Jól néz ki. Több mint jól, egésznek látszik. Itt áll, és… – elakadt a szava. – De hát ő ember. Nem démon. Ó, Leto. Te is ember vagy.

– Így van. És a lelke a Mennyországba kerül, ha itt semmi sem rontja meg. Én pedig megakadályozom, hogy bárki is hozzáérhessen.

– Beleértve engem is – mondta Claire keserűen és friss veszteség suhant át az arcán, majd eltűnt. – Ezek szerint emlékszel?

– Aha – pirult el Leto zavarában, hangja kissé félénknek tűnt. – Én voltam... Matthew. Matthew Hadley.

Claire arcára fagyott a mosoly, ahogy meghallotta ezt a nevet. A hangja fojtott suttogássá halkult.

– Hadley?

– Igen… – dörzsölgette Leto feszülten a karját. – Ú, de légyszi, inkább szólíts Leto-nak.

Különös fájdalom ült ki Claire képére, és Raminak pár másodpercébe telt, mire összerakta a képet. Mielőtt ez az egész mizéria elkezdődött, olvasta a könyvtárosról szóló jelentést.

Claire Juniper Hadley.

Született 1944-ben, Surrey, Anglia. Férjhez ment Londonban, 1965-ben. Meghalt 1986-ban. Egy férjet és egy leánygyermeket hagyott hátra.

Egy lányt, aki sosem ment férjhez, viszont Amerikába költözött, hogy felnevelje a fiát.

Rami kettejükre pillantott. Erős szálú, göndör haj, sötét szemek, makacsul kiálló áll. Claire szeme sötétebb barna volt, Leto szeme inkább borostyánszínű, de határozottan hasonlítottak egymásra. Ha hunyorítottál, és figyelembe vetted a két generációs genetikai keveredést, amiben az emberek jók voltak. De ahogy Claire Leto-ra nézett, mint délibábra a sivatagban, Rami szíve összeszorult az együttérzéstől. Tudta, mit jelent megpillantani az ismerős otthont, amiről azt hitted, hogy rég elveszett.

És tudta, milyen az, amikor ez az otthon csak karnyújtásnyira van. Ettől még nehezebb volt, amit közölni készült.

– Ami azt illeti… Leto… ma elég nagy sokkon ment keresztül. Könnyen összeroppan a lelke – mormolta Rami Claire-nek. A lány megemberelte magát, és csak Rami vette észre a szeme sarkában reszkető könnycseppet.

Egy pillanatra lenézett a lábujjaira, aztán sóhajtott egy nagyot.

– Rendben. Jól van. Ez csak megmagyarázza, hogy… Hagyjuk – pillantott a lány Ramira. – Te mentetted meg?

Rami bólintott. Ahelyett, hogy háláját fejezte volna ki, Claire állkapcsa megfeszült. – Senki nem emelheti rá a kezét.

– Minden oké? – lépett oda Leto Claire elé, amikor Rami leengedte a karját, mégis megtartotta maguk között a három lépés távolságot, ami sokatmondó volt. – Úgy festesz, mint aki…

– Nehéz napokon vagyok túl, mióta elmentél – húzta el Claire a száját. – Kiderült, hogy szart sem érek a csapatom nélkül.

– Az a vérfolt a…

– Nem a sajátom.

– A térded?

– Az az enyém – felelte Claire összerezzenve. – De már alakul, hogy visszatértem a Pokolba. Fantomfájdalom.

Leto és Claire egymásra néztek, és Raminak úgy tűnt, hogy Leto biztosan érezte köztük a feszültséget. Végül Leto köhintett egyet és közölte: – Azt hiszem, valami gáz van a vízköpővel.

– Az, igen – felelte Claire és nagyon örült a témaváltásnak. Odalépett a vízköpőhöz, és szelíden végigsimított az egyik szárnyán, miközben azt mormogta: – Ó, barátom. Mit tettek veled azok a gonoszok?

Ez volt az első alkalom, hogy Rami végignézhette, mit művel a lány. Claire egyszer megkerülte az óriási kőszobrot. Megállt, megérintette az egyik vállát. Aztán bólintott egyet, és elkezdett válogatni a csuklóján lévő karkötők között. Amikor megtalálta, amit keresett, felkapaszkodott a lény egyik oldalára, mezítláb megtámaszkodott a vízköpő púpján, és fogott egy nagy, színtelen gyöngyöt, megcsavarta majd kopogtatni kezdett vele a kővé vált vízköpőn.

A harmadik koppanásra a lény életre kelt.

Raminak és Leto-nak hátrébb kellett lépnie, ahogy a vízköpő szárnyai verdesni kezdtek. A lény dühösen elordította magát, ahogy a torkán kifért. Claire-nek meg kellett kapaszkodnia a vállában, hogy ne essen le.

 – Nyugalom, öreg barátom.

Mikor a vízköpő meghallotta a könyvtáros hangját, megnyugodni látszott, bár Rami nem tudott közvetlenül lény pofájába nézni, hogy lássa, mivel hat rá így a lány. Egy pillanat múlva leguggolt, és engedte, hogy Claire óvatosan lemásszon a hátáról. A lány hálából megsimogatta a púpját, majd lesimította magán a szoknyáját is.

Rami szemügyre vette a Claire nyakában lógó ékszergyűjteményt. Amikor csak úgy rájuk pillantott, a levegő megtelt suttogással.

– Azok az izék a nyakadban, az, amiknek gondolom őket?

Claire savanyúan elmosolyodott.

– Mielőtt idejöttem volna, beszereztem pár dolgot. Pár csecsebecsét, és persze barátot is. Az Arkán szárnyra jelenleg a kutya sem vigyáz.

– Az amulettek elég erősek ahhoz, hogy áthatoljanak a védőpajzson?

A nő megrázta a fejét.

– Közel sem – felelte Claire, majd benyúlt az egyik zsebébe, és amikor kihúzta a kezét, a markában volt valami. Kegyetlen mosoly ült ki a szája sarkára. Egy mosoly, amely hirtelen kevésbé a szívfájdalomról szólt, mint inkább sötét, kegyetlen dolgokat sejtetett.

– De ez igen.

Kinyitotta az ujjait, és a tenyerén egy gyűrött, rongyba tekert papírdarabka hevert. Egy ismerős papírdarab. Egy papírdarab, amelyen sötétzöld betűk csillogtak, és a pusztulás ígéretét hordozta, és amely ezt az egész káoszt elindította.

Rami szeme elkerekedett, és Claire gonosz mosolya szélesebb lett.

– Reméltem, hogy ezt belevághatom Andras áruló képébe, de talán a célnak megfelel most is.

Szárnycsapkodások és baljós hangok ütötte meg a fülüket, és szél támadt valahonnét. Claire csillogó szemmel emelte fel a fejét.

 – Velünk tartasz, Őrző?