39 - 40. fejezet

 

39

BREVITY

Fordította: Aiden

A történetek képesek meghalni. Ez természetes. Kérdezd csak meg bármelyik szerzőt, akinek a fejében elsorvadt egy ötlet, mely sosem tudott kinyílni és gyümölcsöt hozni. Vagy ha elolvasol egy könyvet, amely gyerekkorodban fontos volt, de amikor újra elolvasod, már nem mond semmit, annyira üres. A történetek meghalhatnak, ha nem foglalkoznak velük, ha valaki visszaél velük, vagy akár meg is semmisülhetnek valamilyen módon. Ahogy Shakespeare mondta, a háború is elpusztíthatja a könyveket.

Természetesen igyekszünk megőrizni őket a könyvtárban. Bár elfelejtjük, hogy lenne velük egyéb teendőnk is: hogy megbecsüljük, amink van. Becsüljük meg azokat a történeteket, amelyek valamilyen módon hozzánk szólnak, amelyek adnak valamit, amire szükségünk lehet ahhoz, hogy továbblépjünk. Becsüljétek meg a történeteket, amíg itt vannak.

Nem véletlenül élnek a befejezetlen szereplők olyan törékeny dolgokon, mint a papír.

Gregor Henry könyvtáros, Kr. u. 1974

 

A szereplők színei kifakulnak, ha a könyvük megsemmisül.

Brevity Aurora mozdulatlan arcát bámulta, és szíve elfacsarodott. Ha valódi ember lenne, és lehunyná azokat a szemeket, olybá tűnne, mint aki szunyókál. Bárhol aludhatna – a könyveken könyökölve, a kisasszonyok kanapéján –, ahogy arra hajlamos is volt.

Ha nem nézett volna végig rajta, észre sem vette volna a vékony pamut overálján, és az alatt lévő aprócska mellkasán ütött lyukakat. Akkor nem látta volna a szétszaggatott, tintafoltos papírdarabkákat, amik régen Aurora testét alkották. Ha nem lett volna múzsa, észre sem vette volna a fény hiányát ott, ahol a színeknek kellett volna virítaniuk.

Brevity letérdelt, és elkapott egy papírfecnit, amely a levegőben kavargott, és megdörzsölte két ujja között. Lélegezni próbált, próbálta elemezni a látottakat, hogyan juthattak el idáig; olyan gyorsan történt minden.

Nem minden kisasszony választotta a harcot. Néhányan behúzódtak a könyveikbe, bár elég sokan döntöttek úgy, hogy maradnak, ezért Brevity és Hero úgy érezte, képesek belőlük megfelelő védelmet létrehozni. Hero-nak remek érzéke volt a harchoz, Brevity meg is lepődött, milyen elszánt tervet eszelt ki. Gyorsan haladt a kisasszonyok kiképzésével, segített az egyiknek megtalálni a kardforgatásról és a harcról szóló könyveket, és már lépett is a következőhöz.

– Mi a fenéért nincs itt befejezetlen irodalom a fegyverekről? Vagy akár gránátokról, lángszórókról? – nyafogott Hero idejekorán.

– Először is azért, mert tűzveszélyes. Ez pedig egy Könyvtár. Így kizárt. Másodszor pedig... – vonta meg a vállát Brevity. – A fegyvereknek semmi köze sincs az irodalomhoz. Emberi hóbort csupán.

Hero felnyögött, és lehajolt, hogy segítsen egy újabb barikádot létrehozni.

Ismertették a kisasszonyokkal, hogy hol lesz a helyük a csata során, hármas csoportokba szervezve őket, hogy legyen némi esélyük a támadókkal szemben. Odakészítették a fegyvereket és lövedékeket – ami bármi lehetett, ami mozdítható volt –, a barikádok mellé.

Aztán vártak. A feszültség különböző módon jelentkezett a Könyvtárban. Egy rövidre nyírt hollóhajú hercegnő halkan zokogott, annak ellenére is, hogy elszántan markolta a kardját. A fekete kisestélyibe öltözött szajha vicceket mesélt, és a semmiből előhúzott egy doboz cigit. (Nem volt szabad a Könyvtárban dohányozni, de Brevitynek nem volt szíve elkobozni.) Egy szigorú, meghatározhatatlan nemű szerelő, aki overálban volt és zsíros volt a haja, meglepte Brevityt azzal, hogy csendesen, csoportról csoportra járva csitította és vigasztalta a sírdogáló népet.

Ahelyett, hogy kétségbeesett volna, Brevity úgy érezte, hogy valahogyan ő is szeretne segíteni. Hero a legelső akadálynál talált rá, amikor odament, hogy hátrazavarja onnét a múzsát.

– Te kellesz a démonnak – osztotta szét Hero az utolsó kardokat, amik még nála voltak. Brevity tekintete némán az ajtóra tévedt, amikor az ismét megremegett, és Hero hevesen megrázta a lány vállát. – Ha Andras el akarja foglalni a Könyvtárat, akkor szembe kell szállnia a megbízott könyvtárossal, és le kell győznie, igaz? És ez te lennél.

– De...

Erősebben kellett volna tiltakoznia.

– A legjobb módja, hogy megvédd a Könyvtárat, ha nem engeded, hogy Andras katonái a kezük közé kaparintsanak. – Hero határozott volt. – Nem az övék a Könyvtár, amíg nincs náluk a könyvtáros. Nem számít, mi lesz ennek a harcnak a kimenetele. Bármi történjék is, ne hagyd, hogy észrevegyenek.

– Ez nem...

Szerette úgy képzelni, hogy többet harcolt, mint amennyit bírt.

– Claire is így akarta volna – feszült meg Hero állkapcsa. Megrándult, lehunyta a szemét, nagyot sóhajtott és kijavította magát. – Ezt akarja Claire. Muszáj kitartanod, amíg ideér, igaz? Vagy az egésznek lőttek.

És a múzsa beleegyezett; persze, hogy ki fog tartani. Azt bizonygatta magának, hogy az ugráló, remegő érzés a szívében csak az idegességtől van, nem pedig megkönnyebbüléstől, mialatt elbújt hátul a raktáraknál, a barikádok mögött. Mire a második szárny elesett, ezt a tervet eszelték ki, amiről Brevity azt gondolta, egész észszerűnek tűnik. Talán nem is lesz rá szükségük.

És akkor az utolsó szárny is remegni kezdett. Hero egy figyelmeztető, komor pillantást vetett Brevityre, mielőtt a barikádok előtt elfoglalta volna a helyét. Brevity a leghátsó sorban bújt el, egy kis csoport kisasszony között. Ez a csoport a legfiatalabb leányokból állt, köztük Aurórával. Bizonytalanul pislogtak rá. Szeretett volna mondani valamit, amivel bátoríthatná őket, de nem jutott rá ideje. A pillanat elszállt.

Az utolsó védelmi vonal is átszakadt.

Nem szólaltak meg a szirénák, nem volt semmiféle hangjelzés. Az utolsó piros lámpa az íróasztal fölött egyszerűen kialudt. Az ajtók feltárultak, és egy mozgó árnyék lepte el a könyvtárat. Egy fogakból álló vérszomjas sereg. Brevity megpillantotta hátul Andrast, akit a legnagyobb, általa gyakornoknak nevezett ősrégi rémek közül a legnagyobbak fogtak közre.

Esélyt sem hagytak, hogy megadják magukat. Bármi is történt odafent, Andrasnak nyilvánvalóan nem voltak illúziói, hogy a Könyvtár jóváhagyja majd, hogy ő irányítsa. A teljes behódolásnál kevesebbet nem fogadott volna el.

A kisasszonyok felsorakoztak a rémségek előtt. Lendületesen támadtak. Befejezetlen hadikönyvek által kiképezve, pontos, fegyelmezett egységekben mozogtak és támadtak. Brevity érezte, hogy megdobban a szíve, ahogy a kislányok harcba szálltak Andras démonjaival és rémségeivel. Az egyetlen esélyük a támadás volt. És a kisasszonyok támadtak.

Brevity bár gyáva volt, felajánlotta a segítségét. Múzsaként volt némi előnye. A Könyvtárban el tudott halványulni, egyik árnyékból a másikba osont, valahányszor egy démon vagy rém túl közel jött. Visszavonult a Könyvtár hatalmas könyvkupacának tetejére, és a hosszú polcsorok tetején állva mindenféle dolgot hajigált a démonok feje felé, ami csak a keze ügyébe akadt.

De minden alkalommal összeszorult a szíve, amikor visszavonult a rejtekébe, miközben a démonok előre nyomultak, és végignézte, ahogy maguk alá gyűrik a könyvek szereplőit, akikről szerzőik álmodni sem mertek volna. Brevity még a háborúban álló könyvtár poros zugaiból is pontosan látta, melyik szereplő pusztult el. A fényük volt az, amiből tudta: a lila, vörös, zöld, kék, türkiz, fehér utolsó, dühödt küzdelme, mielőtt végül köddé váltak a színek. És minden egyes alkalommal, amikor egy másik személyt – egy másik befejezetlen szereplőt, vagyis a könyvét, a pótolhatatlan és rá bízott könyvet – engedte, hogy harcoljon helyette, újabb sírt ásott az elméje mélyén, és gondolatban eltemette. Az egyetlen vigasza az volt, hogy nem tudott vitatkozni Hero taktikájával. Körbevették őket. Ezt a csatát Andras nyeri.

És akkor megjelent a sárkánygyík.

Andras hangja parancsolóan zengett a levegőben, és a csarnokba behullámzott a gránitkemény pikkelyes test. Nem ez volt a legnagyobb a Poklot szolgáló sárkánygyíkok közül, de elég nagy volt ahhoz, hogy szilárd falat alkosson, ahogy villámgyorsan a hátsó sor mögé kúszott, barikádok törtek szét, amerre haladt. Testén páncélozott pikkelyek csillogtak feketén, akár a szén, és eltátotta a száját, hogy savat permetezzen, amely elpusztította a könyvtár szőnyegeit, ha hozzájuk ért.

Brevity lefagyott, elbújt ugyan, de túl messze volt. Torkában dobogó szívvel nézte, mi történik. A kisasszonyoknak, akik már Andras testőrségével voltak elfoglalva, nem tudtak hová visszavonulni. A sárkánygyík testével körbevette a Könyvtár védelmezőit. Még csak le sem kellett csapnia; egyszerűen csak összeszorította, megtörte a kisasszonyok sorait, és a várakozó karmok, fogak és pengék felé terelte őket. Nem kellett sok idő, hogy Andras rémei megtalálják a gyenge pontjukat.

A könyveiket.

A harcolni maradt leányok úgy döntöttek, hogy a könyveiket viszik magukkal. A kisasszonyok lakosztálya talán biztonságosabb lett volna, de mivel annyi minden forgott kockán, a kisasszonyok jobbnak látták, ha közelebb maradnak a könyveikhez. Könnyebben tudtak így mozogni, lehetővé tette számukra, hogy dervisekként csapjanak le és manőverezzenek, de egyben sebezhetővé is váltak tőle.

Létezésük eszközét úgy tartották a kezükben, mintha a szívük lett volna.

Aurora szégyenlősen rámosolygott Brevityre, amikor korábban megtapogatta a kabátja mellzsebét. A zsebe vidám, élénk világoskéken ragyogott. Tökéletes célpontot jelentett a Rémségek karmai számára, amelyek egy gondolatnál is sebesebben tépték miszlikbe.

Brevity látta, hogy Aurora elesik. Látta a döbbenetet és a rémületet, és ahogyan a világoskékből szürkévé fakult. Csak egyszer ragyogott fel, mintha vissza akart volna térni a könyvébe. De a lelke visszahanyatlott a tintával átitatott szőnyegre, testetlenül és haldokolva. Brevity gyáván megbújt az árnyékban, amíg a Rém el nem fordult, hogy új célpontot keressen.

Brevity szinte láthatatlanná válva osont, egyik árnyékból a másikba surrant, amíg oda nem ért Aurorához. A lány már alig volt látható, lila bőre szürkére fakult. A könyve a szeme előtt vált papírból hamuvá. Ez lett a sírja. Brevity ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megpróbálta a lány sebére nyomni, de az csak elporladt az ujjai alatt. Brevity keze fekete lett a tintától és a hamutól.

A tenyerét bámulta, még az után is, hogy az apró, törékeny test elporladt, még akkor is, mikor már nem tudtak ártani neki, pedig mindenhonnan a haldoklók nyögései visszhangzottak Brevity fülében.

Aztán egyszer csak csönd lett, ami még az előbbinél is rosszabb volt.

Hátramenekült a könyvkupacok mögé. A magas polcok némelyikét a sárkánygyík vastag teste döntötte le. Másokról leestek a könyvek, és csupaszon imbolyogtak, mintha aggódnának értük, ám a Könyvtár hatalmas volt, és rengeteg hely volt benne, ahol egy gyáva, bukott múzsa, egy bukott könyvtáros elrejtőzhetett. Brevity már éppen újra megmoccant volna, hogy új menedéket keressen, amikor fojtott kiáltást hallott. Mélyebbet, mint a kisasszonyoké, és dühöset.

Hero volt az.

Brevity átsuhant a kupacokon, annyira kimerészkedett az árnyékból, amennyire csak mert. Épp időben kukucskált át a perem fölött, hogy lássa, amint Andras egy rövid tőrt húz ki Hero karjából. Hero a földön feküdt a széles, kétszárnyú ajtó mellett, keze Andras egyik legnagyobb Réme karmos lába alá szorult.

A sárkánygyík abbahagyta a túlélő kisasszonyok keresését, és körbetekeredett a gazdája és annak áldozata körül. Újabb rémek közeledtek, és jelentek meg a verem mélyéről. Odasereglettek a vérszagra, megérezték a mindent eldöntő véget.

Brevity szíve fájdalmasan elszorult, mikor eszébe jutott, hogy ez mit jelentett a megmaradt kisasszonyok sorsával kapcsolatban.

Andras a markában forgatta a tőrt, aztán egyszer csak a pengét Hero combjának húsos részébe mélyesztette, újabb ordítást csalva ki hősből. Tinta folydogált már több sebből és összegyűlt a padlón, és Hero egész jobb oldala alig látszott ki a fekete tinta és a hamu alól.

Hero megpróbált kiszabadulni, rúgott egy nagyot a sérült lábával, de a sárkánygyík tekergő teste nem hagyott neki mozgásteret. A fölötte álló Rémséget próbálta lelökni a kezéről, de az csak még jobban ránehezedett a csuklójára. Andras, láthatóan elunta a műsort, leintette a rémséget, és térdre rántotta Hero-t. Várt, amíg a Rém megkötözte a fickót, közben türelmetlenül kopogtatott az ujjaival.

– Könyvekkel harcolok, könyvekkel, csak könyvekkel, mióta itt vagyok. De egy Könyvtárost sem láttam. Valaki kibújik a kötelességei alól – visszhangzott Andras hangja selymesen és vészjóslóan. A tőr lapjával megkocogtatta az állát, miközben úgy tanulmányozta Hero sebeit, mint egy festő a vásznat. Vonásai, amelyeket Brevity korábban szigorúnak, de atyainak tartott, most élesek, éhesek voltak. – Miért nem vagy jó könyv, és mondod el, hol vannak a mestereid? Hol van Claire?

Hero szemei a fájdalomtól üvegessé váltak. Nem szólt egy árva szót sem.

– Ugyan már, Hero. Együtt ittunk a Valhallában! Tudom, hogy feszíted a pórázt. Még együtt is érzek veled – simogatta meg Hero véres arcát, otthagyva karmának nyomát a koromban. Hero összerezzent. – Szóval pontosan tudom, hogy egyedül nem jöttél volna vissza ide – ha te itt vagy, akkor neki is itt kell lennie valahol. Miért szenvedsz azokért, akik fogva tartanak?

Andras segédje egy szögletes, rongyos könyvet emelt a magasba. Brevity addig hunyorgott, amíg fel nem ismerte a túlságosan fehér lapokat. Hero könyve volt. A Rém megrázta, és a karmát végighúzta az első oldalon, finoman széttépve azt.

Hero vállai rángatózni kezdtek, de aztán egy furcsa hang hallatszott. Olyan volt, mint valami beteg köhögés –, míg végül nevetéssé változott. A karmok tétováztak a lapon.

– Szívességet tennél nekem – nyögte Hero. A feje a vállára csuklott, tekintete a plafonra siklott, amíg Brevity észre nem vette, hogy keres valamit. Egyenesen az árnyékra nézett, ahol a múzsa rejtőzött és egy erőtlen mosoly bujkált tintás szája sarkában. – A könyvtárosok gyenge, alattomos jószágok. Ha ők kellenek neked, akkor jó vadászatot kívánok. Elhagytak minket.

– Szerintem nem így van. Én teremtettem Claire-t. Sok mindenre felkészítettem, de mindig számolnom kellett a makacsságával – közölte Andras és a penge hegyét Hero álla alá dugta. – Á! Vagy inkább a múzsát kellene keresnem? Őt könnyebb lesz megtörni.

Hero lehunyta a szemét. Fejét lehajtotta.

– Menj a pokolba.

Andras csalódottan csettintett egyet a nyelvével.

– Ez itt nem valami nagy káromkodás, tudod. Ha nem akarod hasznossá tenni magad, nincs szükségem egy sebesült könyvre egy olyan helyen, ami amúgy is tele van ilyesmivel – suhintott egyet Andras hanyagul a pengével, újabb fekete tintavirágot nyitva Hero mellkasán.

Brevity az árnyékba húzódott, mielőtt észbe kapott volna; aztán már a könyvkupac aljára menekült. A sárkánygyík eltakarta előle a kilátást. A kisasszonyok már rég halottak voltak, akik az útjába álltak. És ekkor a múzsa elkiáltotta magát:

– Állj!

Lassan a gyík teste megremegett, és elhúzódott, hogy felfedje Andras előtt. Brevity előrelépett. A bőre megborzongott, ahogy a szörnyeteg elsiklott mellette, elzárva a menekülési útvonalát. Könyvek hevertek szétszakadva mindenfelé, összezúzva a sárkánygyík súlya alatt. A lány sarka alatt nedvesen csúsztak a lapok. Amikor odaért Hero-hoz, leguggolt, és megvizsgálta a férfit.

Közelről még súlyosabbnak tűntek a hamuval teli sebek és a tintapacák. Hero ajka felhasadt és fekete volt a tintától, de sikerült kinyitnia a jó szemét. A szavai sérült száján keresztül botladoztak.

– Volt egy tervünk.

– Rögtönöztem – súgta neki Brevity, hogy ne törjön meg a hangja. – Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy hős legyek.

Hero alig halhatóan elnevette magát.

– Én sem.

– Kész vagyok elfogadni, hogy feladd a Könyvtárat – tolakodott közbe Andras hűvös hangja.

A szavai elvonták a lány figyelmét Hero-ról. Andras csak vigyorgott.

– Megadom magam, de a könyveket hagyd békén. Meg kell ígérned, hogy nem pusztul el több könyv.

Andras vigyora egyre szélesebb lett. Nem elégedettségtől, hanem azért, mert remekül szórakozott.

– Ez minden? A Könyvtárnak semmi hasznát nem veszem, ha porig égetem a könyveket. Egyelőre megkímélem a háziállataidat.

Brevity válla megereszkedett a megkönnyebbüléstől. De aztán Andras ismét Hero felé pillantott.

– Nem lenne azonban bölcs dolog a hátam mögött hagyni a lázadókat – intett Andras. A Hero könyvét tartó Rém megmozdult, mielőtt Brevity reagálhatott volna. A karmok megragadtak egy maréknyi lapot, és kiszaggatták.

Hero egész teste megmerevedett, és a szeme a koponyájába fordult. Nem sikoltott, ami még jobban aggasztotta Brevityt. Mintha valaki a gerincét tépte volna ki, úgy csuklott előre.

Hero színei mindig is visszafogottak voltak, ellentétben a könyvével. Tengerkék, ón és a zöld időnként aranyfényben pompázott. Hero, a karakter, színesebb és világosabb volt nála. De Brevity érezte, mintha összezsugorodott volna a keze alatt, amikor a férfi színei fakulni kezdtek. Brevity megragadta a vállánál fogva, de csak nézni tudta, ahogy Andras Rémsége újabb maréknyi lapért nyúl, miközben a már kitépett oldalak a földre értek.

A lapok csak szálltak, kavarogtak a levegőben. Az utolsó papírfecni a szőnyegen landolt. Mintegy végszóra, ekkor hatalmas robajjal megremegett a föld. BUMM!

Aztán egy másik, még inkább oda nem illő: BUMM hangzott fel.

A kétszárnyú ajtó kivágódott. A nehéz tölgyfaajtó zsanérjai beleremegtek. Ahogy Andras ideiglenes védelme megszűnt, villámok cikáztak végig a csarnokon, hatalmas sötét varázslat füstjét és elektromos sercegést hozva magával. Egy hatalmas alak állt az ajtóban, kitárt szárnyakkal, és a vízköpő olyan üvöltést eresztett meg, amely minden irányból és egyszerre több dimenzióból érkezett.

A visszhang egy pillanattal később elhalt, és a füst apró örvényekben kavargott három alak lába körül.

Egy kócos és sovány kamasz fiú.

Egy harcos, kezében egy villámló karddal.

És egy nő.

Claire gyilkos dühvel villantotta körbe a tekintetét a termen, aztán megtelepedett Andrason és a testőrein.

– El a kezekkel a könyvemről!

 

40

CLAIRE

Fordította: Aiden

Nem csak a szerzők és a könyvek kedvéért tartjuk a befejezetlen könyveket alvó állapotban. Igaz, meg kell őriznünk a történeteket, és igen, egy-egy szerző jelentős traumát él át, ha a saját könyve meglóg a könyvtárból. De az egész helyzet rohadtul kellemetlen a könyveknek is, nem igaz? Csipkerózsika álmot aludni valami poros birodalomban?

Talán a befejezetleneknek lenne egy-két saját elképzelése arról, hogy hogyan is kéne folytatódnia a történetüknek. Talán lenne is okuk dühösnek lenni emiatt. Imádkozzunk, hogy soha ne ébredjenek fel.

Fleur Michel könyvtáros, Kr.u. 1798

A sercegő bőr és az égett tinta szagától Cleire-nek a lélegzete is elakadt. A száján keresztül próbált levegőhöz jutni, amíg meg nem érezte nyelvén a papírból felszálló hamut. A Könyvtár vaskos kötetei úgy roskadtak össze, mint legyőzött óriások, kiszakadtak a borítójukból, és belsejük papír- és bőr halomban hevert szanaszét az előcsarnokban. Megfeketedett vér és elhalványuló szereplők hevertek mindenfelé, bizonyítékaként azoknak, melyeket lábak tiportak meg, vagy szétmart a sárkánygyík sava. Oly sok könyv sérült meg, oly sok történet veszett el.

Claire tekintete különösképp egy könyvre szegeződött.

A korom és a tinta szinte teljesen beborította Hero bőrét, bronzszínű haját pedig szürkére festette. Alig volt magánál, de a feldagadt és felhasadt ajkak felfelé rándultak, amikor megpróbálta kinyitni a sérült szemét. A Rémség a karmát még mindig Hero lapjai fölött tartotta, bizonytalanul, hogy most mit tegyen.

Andras teljesen megfeledkezett a játékáról, miközben sárga szeme Claire-en időzött, szemügyre vette a vérfoltokat, és szeme megállapodott a lány nyakában csüngő amuletteken. Egyelőre a meglepetés és Rami kardjának veszélyes sistergése távol tartotta a rémségeket. A vízköpő a hátuk mögött morgott, szárnyait széttárta a három alak feje fölött, hogy védje őket. Halk, figyelmeztető morgás volt. Claire felemelte a kezét, és a vízköpő elhallgatott.

Andras szeme összeszűkült.

– Úgy tűnik, a Pokolkutyák nem váltották be a hozzájuk fűződő reményemet.

– Nem hibáztathatjuk őket túlzottan a kudarcukért – felelte Claire. – A démonok annyira kiszámíthatatlanok.

– Mi is efféle nézeteket vallunk az emberekről.

Andras még nyitotta a száját, mintha még valamit mondani akart volna. Éppen rá vallana, ha most tartana drámai monológot, gondolta Claire. De úgy tűnt, meggondolta magát. A keze a magasba lendült, és kiadta az utasítást

– Öljétek meg őket.

A rémségek özönleni kezdtek, mint a tenger.

Rami előrenyomult, és nekiment egy csoport fenevadnak, szürke kabátja meglibbent, ahogy a pengéjét az első közeledő démon mellkasába döfte, majd tisztán kihúzta, hogy egy másikra lecsapjon. Az ózon, a villámlás és a mennydörgés illata szállt a levegőben, és ő úgy sürgött-forgott, mint egy hatalmas dervis. A villámok és az erő vihara egyre csak nőtt. Ramiel volt Isten mennydörgése.

A vízköpő egy kézzel félresodorta a legközelebbi rémségeket, a sárkánykígyó pedig ezen felbuzdulva támadásba lendült. Megcsavarodott és a tomboló lény köré tekeredett. A sárkánykígyó volt a nagyobb, de a vízköpő kőbőre csúszott, nehéz volt rajta fogást találni. A pikkelyek és a kő őrült erővel csaptak össze, ami egy újabb polcot döntött a földre.

Claire a szeme sarkából látta, hogy Leto elrejtőzött az ajtó melletti polc mögött, ahogy ígérte.

Leto. Matthew Hadley.

Talán az unokaöccse lehetett? Vagy annak az unokája? Tényleg annyira régen volt már? A lehetetlen gondolat fojtogatóan szorította a szívét. Miközben a folyosón készültek a döntő összecsapásra, Rami suttogva elmondta neki, amit tudott, és hogyan talált rá Leto-ra. Ez túl sok volt a véletlen egybeeséshez.

És túl sok volt ahhoz, hogy most belegondoljon. Claire lehajolt, amikor egy szárny suhant át a feje felett, és a csata közepén nyugodtan ácsorgó démonra összpontosította a figyelmét. Andras vetett egy pillantást a fejük felett összecsapó szörnyetegekre, savanyú pillantást vetett Brevityre, majd megfordult és rohanni kezdett.

Claire káromkodva rohant előre, oda, ahol Brevity tutujgatta Hero-t. A rémek ismét mocorogni kezdtek.

– Alrid! Most vagy soha! – hallatszott egy kiáltás az ajtó felől. A hollók csapata jelent meg, melyek az Arkán szárnyból szabadultak ki, akik a haverjaikat is magukkal hozták, károgva repültek a csarnokba, és körözni kezdtek a levegőben a rémségek fölött. Csoportosan támadtak, csípték-vágták a rémeket, karmaikról csöpögött a vér. A raj leírt egy kört a levegőben, és lecsapott. A madarak eltűntek, tollpihe szállt mindenütt, és helyettük bőrbe öltözött harcosok bukkantak fel, vastag kardokkal és éles sarlókkal hadonászva.

Andras rémségei, hirtelen úgy megzavarodtak, hogy csak forgolódtak és elvesztették az alakzatot. Arlid őrült tekintettel rávigyorgott a legközelebbire, és lecsapta annak tüskés fejét.

Egy csattanás vonta magára Claire figyelmét. Andras két hollóval viaskodott a raktár bejáratánál. A démon egy furcsa, fekete tőrrel tartotta őket sakkban. Aztán letépett a kabátjából egy vörös gyöngyházfényű holmit és a legközelebbi polchoz vágta. Természetellenes tűz gyulladt fel, ahol összetört. Claire szíve megállt, ahogy az első könyvek ropogva égni kezdtek. A lány megtántorodott, aztán visszanyerte egyensúlyát.

Aztán egy újabb sor befejezetlen könyv kapott lángra, és a borítójuk hullámzani és fodrozódni kezdett.

– Brevity! – sikoltotta Claire ijedtében.

– Rajta vagyok! – felelte a múzsa.

Brevity mit sem törődve a futással, az egyik pillanatban még a lány mögött volt, a másikban már a lángok közelében bukkant fel egy árnyékból. Elhaladva letépett egy fénygömböt a falról, és egyenesen a tűz felé száguldott, kikerülve a harcoló rémségeket és hollókat. Gyorsan megforgatta a gömböt, amíg az el nem kékült, és finom, csillogó habot kezdett sugárban permetezni az égő polcokra. A hab abban a pillanatban elpárolgott, amint a könyvekhez ért, és a tűz kialudt.

– Ez kész!

Claire hátrafordult. Andras keresztüllépett a hollók égett testén. Megbillentette a fejét, mintha köszönne, aztán eltűnt a polcok között. A lány káromkodva vetette magát utána.

– Claire.

A rekedt hang hallatán megtorpant. Hero a földön támaszkodott, és megpróbálta a kabátjának anyagát a legsúlyosabb sebek fölé szorítani. A fekete tinta túl gyorsan terjedt az ujjai között. Az arca az egyik oldalon feldagadt és megfeketedett, de a szája sértetlen része ismerősen görbült, keserű mosolyra húzódott. A fájdalomtól megránduló arccal megmozdult, és a kardját a lány felé lökte. A kard a padlón csörömpölve megállt Claire lábai előtt.

Claire felvette a fegyvert, és a szíve a torkában dobogott, azon tűnődve, vajon mennyi fájdalmat lenne képes túlélni a könyv nélkül, mire meg tudná javítani. A kérdés bizonyára kiült az arcára is. Hero intett neki, hogy menjen tovább.

– Menj, vess véget ennek.

Claire a mellkasához szorította a kardot, megfordult, és berohant a polcok közé.

◆ ◆ ◆

A polcok sora szűk árnyékos hasadékokká vált. A harcok és a tűz során eltűntek a gömbök, amelyek oly megbízhatóan világították meg a sötét sarkokat is. Claire minél mélyebbre jutott, annál kisebb volt a kár, ezek a polcok messzebb estek a csata helyszínétől. Csak néhány leborult könyv szóródott szét a folyosókon. Éppen csak észrevette Andras kabátjának libbenését, mielőtt eltűnt a folyosó végén.

A démon azt akarta, hogy kövesse őt. Csapdába akarta csalni. De Claire csak azt szerette volna, hogy vége legyen ennek a rémálomnak.

A térde tiltakozott futás közben, lelassítva őt. Egy kerekes létra támaszkodott a jobb oldali polcoknak, és a lány felugrott rá, teljes súlyával landolt rajta, hogy a létrát a levegőbe repítse. Néhány rúgással felgyorsította, mintha csak gördeszkázna, és Claire már látta is tisztán Andras tarkóját. Egyre gyorsabban közeledett felé.

Aztán megint eltűnt a sor végén lévő sarok mögött. A létra a sínjének végéhez csapódott, és egy fekete penge szelte át a levegőt a lány mellkasának magasságában. Claire levetette magát a létráról, épphogy elkerülte a gonosz pengét, mely beleállt a polc szélébe.

Megcsúszott a csiszolt fapadlón és a csípőcsontjára érkezett. Mire felállt, Andras már kiszabadította a tőrét, de meg sem moccant.

– Mi történt azzal a fickóval, aki azt mondta nekem, hogy „soha nem tudnálak bántani, kölyök”? – sziszegte Claire. Kicsúsztatta Hero kardját a hüvelyéből, és bizonytalanul előreszegezte. A keze valami rettenetesen remegett. Könyvtáros volt. Szinte semmit sem tudott a kardforgatásról vagy akár a harcról. De ezt nem volt szíve elmondani Hero-nak.

Andras szája széle megrándult.

– Azt mondtam volna, hogy soha nem tudnálak megölni. Soha nem hazudnék neked, kölyök. Erre gondolsz? – remegett meg a tőr Andras kezében. – Egyetlen darab lélekkő. Nem sokat ártott Hero-nak korábban, de a könyv lelke nem a papíron van, igaz? Legfőbb ideje, hogy a tiéd megpihenjen, Claire. Megérdemelted, bár nem kellett volna így lennie.

Mélyen a polcok gyomrában voltak, és a csatazaj megszűnt. A füst eltűnt. Remélhetőleg ez azt jelentette, hogy Brevity úrrá lett a tűz okozta veszteségeken. Claire megkerülte a démont.

– Baromság. Te tervelted ki ezt az egészet. Tudom, mit tettél Leto-val.

Azaz Matthew-val. Claire a mellkasában hordta, a szíve alá rejtve a fiú igazi nevét. Nem akarta elfelejteni. Sok mindent elfelejtett, de Leto-t nem fogja elfelejteni.

Andras lehajtotta a fejét. Hátrált egy lépést, Claire pedig követte, nem akarta még egyszer szem elől téveszteni.

– Végre összeraktad, igaz? Őszintén szólva reméltem, hogy hamarabb összefúj titeket a szél. Mindig is hazahurcoltad a kóbor állatokat, kölyök. Én adtam neked egy igazit.

– Megölted, és szerinted hálásnak kéne lennem? – hitetlenkedett Claire. Aztán ez a hitetlenség átadta a helyét a haragnak. Andras figyelmeztetően felemelte a pengéjét.

– A fiú megölte magát. Én csak beolajoztam a síneket, hogy megajándékozzalak. Reméltem, hogy boldoggá tesz téged, ha itt van melletted. Megpuhít, nyitottabbá tesz az új lehetőségekre. Szükségem volt rád. Tudtam, hogy a kódex odakint van, de azt az átkozott várost őrizték. Szükségem volt valakire, aki elvezet a könyvhöz, méghozzá a makacs fajtából. Összedolgozhattunk volna.

Claire ajka meggörbült, bár inkább csak magától undorodott. Csak a halál járt a nyomában, amerre elhaladt. Leto, a kisasszonyok és a démonok. Beatrice? Jaj, ne. Claire megrázta a fejét.

– Hogy a fenébe tekinthettelek valaha is a barátomnak?

Andras hangja szomorú volt.

– Te is kihasználtál engem ugyanúgy. Ezt teszik a barátok.

Andras nem mozdult. Nem hátrált meg, de nem is használta ki nyilvánvaló előnyét. Claire a homlokát ráncolta, megkockáztatva egy pillantást a férfiról a polcokra és vissza. A férfi követte a gyanakvó tekintetét, és még jobban vigyorogni kezdett. Birtokló kezét az egyik polcon pihentette.

– Ha már így összefutottunk, kedves...

Claire hunyorított; aztán jeges rémület futott végig a gerincén. A férfi végighúzta az ujját pár könyv gerincén, melyen apró, aranyozott betűkkel ez állt: CLAIRE JUNIPER HADLEY.

Az ő könyvei.

Nem is tudta, hogy ilyen mélyen a könyvtárban vannak.

Az ő könyvei nem képezték részét a fő gyűjteménynek. Azután, ami Beatrice-szal történt, összegyűjtötte az összes befejezetlen könyvet, amelyeken az ő neve szerepelt, és a Könyvtár legeldugottabb zugába száműzte őket, olyan könyvek közé rejtette el, amelyek szerzői már évezredekkel ezelőtt meghaltak. Azt mondta magának, hogy nem magáért, hanem a könyvekért tette. Túl a kísértésen, rég elfeledett és Csipkerózsika álmukban szunnyadó könyvekkel körülvéve. Megengedte magának, hogy úgy tegyen, mintha csupán mellékes előnye volna, hogy soha nem fogják emlékeztetni őt a múltban elkövetett baklövéseire.

Még most is ott volt a kísértés. Viszketett a keze, hogy kinyújtsa, hogy megérintse, hogy átlapozza a lapokat. Lehet, hogy már sok mindent elfelejtett az előző életéből, de a történetei – a meséi – sosem halványultak el. A sorok megmaradtak, mint a tinta a vérben. Egyszerre érezte magát hűvösnek és hevesnek, hiányoztak neki a szellemei, amelyeket ő maga hozott létre.

Andras egyre fokozódó szánalommal figyelte a lány reakcióját.

– Mindig utánajárok a dolgoknak. Eltartott egy darabig, amíg az embereim megtalálták, hová rejtetted ezeket. Azt hittem, többet tanultál tőlem, Claire. A játék első szabálya egyszerű: soha ne tarts meg olyan dolgokat, amit felhasználhatnak ellened.

Claire szája kiszáradt. Hirtelen Andrasra nézett.

– Viccesen hangzik ez egy olyan lény szájából, aki nem tesz egyebet, csak hazudik.

– Két különböző szörnyeteg: a megtévesztés és a titkok. A megtévesztés az, amikor másoknak hazudsz; a titok pedig az, amikor magadnak hazudsz – Andras türelmetlenül suhintott a pengéjével a polcok fölött. – Egy egész álló nap is vitatkozhatnánk az erényekről, de jól ismerlek téged, kölyök. Kár egy ilyen lenyűgöző könyvgyűjteményt hagyni kárba veszni.

A penge megpördült a kezében, és fekete hegye végighasított egy zöld kötésű könyv borítóján. Tintafoltot jelent meg a penge hegyének nyomán: Hero vére volt az. Egy pillanatig csillogott a tinta a nedvességtől, aztán lángra kapott. Claire összerezzent, és elfojtott magában egy kiáltást, amikor fekete lángok csaptak fel, és a könyvből nem maradt egyéb, mint hamu.

– Távozz, Könyvtáros – jelentette ki Andras.

A hamuban megcsillant egy aranycsík. Claire megpróbált oda sem nézni, de a tekintete megakadt a polcról leszálló aranycsíkon. Csak egy papírdarab volt, amely teljesen hamuvá vált ugyan, de egy leheletnyi ideig még tartotta magát, mintha nem felejtette volna el, milyen volt egykoron lapnak lenni. A közepén sötétebb hamucsíkok vonultak végig – a tinta. Szinte kivehette egy bekezdés foszlányát, és a történetmesélő tárgyilagos, hideg hangon a lelke mélyéről azt súgta neki, hogy ő lesz az utolsó lélek, aki olvassa a papíron álló a szavakat. Elcsuklott a hangja és egy sóhajtása elég volt, hogy a hamuszínű lap porrá változzon a kinyújtott ujjai között.

Egy könyv megsemmisülése szégyen volt, de a gyászt, amely szinte fojtogatta, nem egy könyv miatt érezte. Hanem olyanokért, mint Hero, vagy Beatrice. Istenem, mekkora bolond volt. A lány gyászos hangon megszólalt.

– Azért temettem el ezeket ide, mert el akartam felejteni őket. Miért foglalkoznék azzal, hogy te mit művelsz velük?

– Nem hiszem, hogy így lenne – mérte végig Andras árgus szemekkel Claire gyűjteményét. – Mit gondolsz, melyik könyv jön most? Valamelyik kalandregényed, esetleg egy románcod? Az egyetlen zseniális pillanatod? Már belefutottam a te elképzelésedbe a hősökről – egyébként elég faragatlan. Nem beszél sokat, ellenben ellenszenves. Jobban tetted volna, ha meg sem írod. De biztos vagyok benne, hogy az egyik ilyen karakterbe beleálmodtad a magad ideális szerelmét is. Gondolod, hogy valahol emléket állítottál a szeretett családodnak, hiszen magadról nem tudtál megemlékezni? Van valahol itt egy történet a lányodról is? Talán pont ez – mutatott az egyik könyvre, s az menten hamuvá vált.

– Hát még szerencse – fintorodott el Andras – Nyilvánvalóan nem próbáltak meg emlékezni rád.

Nem az elfelejtett lányát pusztította el, és Andras tudta ezt. A lánya egy ember volt, aki élt és megöregedett. Andras az itt, a lapokon rekedt életeket oltotta ki, ártatlan életeket. Életeket, amelyek csupán a Könyvtár védelmére hagyatkozhattak egyedül.

– Nem győzhetsz, Andras – jelentette Claire és megremegett a hangja. Az orrán keresztül lélegzett, bár legszívesebben sikított volna.

– Tényleg? – állt meg a tőr Andras kezében. Megkocogtatta az alsó ajkát. – Azt hiszed, csak úgy elvarázsolsz innen, mint Gregort? Én egy démon vagyok. A Pokol a természetes közegem. A te „varázslatod” nem fog hatni rám.

– Nem lesz szükségem igézetre, hogy megállítsalak – nyelt egyet Claire. A félelem a kulcscsontja alá szorult. – A seregedet majd elintézik Arlid hollói. A saját szárnyad gyűjteményét fordítottam ellened. Lucifertől egy ilyen vereség után soha többé nem kapod vissza a rangodat. Mégis mit gondoltál, mit nyerhetsz ezzel? Sosem vagy ok nélkül szadista.

– Nevezzük inkább morbid kíváncsiságnak, hogy megtudjam, mennyit áldozol a múltadból a tűznek. Ez tetszett benned a legjobban, Claire. Olyan önző voltál, annyira emberi – Andras szeme kifényesedett, mint egy érme, és kétszer olyan mohón ragyogott, bár nem volt lelketlen. Megcsillant benne a bánat, ami még rosszabb volt. Claire elkapta a pillanatot, amikor a férfi megacélozta magát. – Gondolkodtál már azon, hogy miért nevezlek kölyöknek?

– Apai ragaszkodást feltételeztem, de ez nyilvánvalóan tévedés.

– Amikor rád találtam, csak egy síró-rívó kölyök voltál. Összetörve, a buta könyveidet gyászoltad. Mint egy megrugdosott kiskutya. Bárki után megfordultál volna, vagy halottnak tettetted volna magad. Befogadtalak. Biztonságban tartottalak – mondta, csak mondta, majd mondókája vicsorgásba fordult. – Nekem köszönheted, hogy itt tartasz. Tartozol nekem ezért. Tudom, hogy megtartottad a fecnit. Okos dolog volt, de fel kellett áldoznod, hogy bejuss ide, nem igaz? Elismerem, hogy nekem is hasonlóképp kellett cselekednem. Tragikus, bár nekem... – tapogatta meg az egyik zsebét. – Épp elég tartalékom maradt. A Befejezetlen Szárnnyal a tulajdonomban, a maradékot elég hatalomra cserélhetem, hogy kihívjam magát Lucifert, ha úgy kívánom.

– Porig égetheted a Könyvtárat, de sosem lesz a tiéd – közölte Claire, és pislogott egyet, amikor rájött, mit fog tenni. Ez erőt adott neki, hogy felszegje az állát. – Brevity és én a végsőkig kitartunk ellened.

– Pontosan ezért van ez nálam – villant meg Andras kezében a tőr. Claire észrevette, hogy a fekete felület nem fémesen, hanem csiszolt kristályként csillog. – Viszlát, kölyök.

A penge a lány felé szúrt, villámgyorsan és megcsillant, mint ahogyan egy apró halacska cikázik a vízben. Claire maga elé tartotta a kardot, miközben egyet hátralépett, inkább pajzsként használta, mint hogy támadjon vele. Andras suhintott egyet a csuklójával, és a lány ellen fordította. A kard kicsavarodott a kezéből, és elszállt a folyosón.

Andras megállt, és felsóhajtott, miközben a lány sérült csuklóját szorongatta.

– Ez egyszerűen nem igazságos. Tudtam, hogy meg kellett volna tanítanom téged a kardforgatásra – közölte a démon. Ismét támadásba lendült, kihasználva a lány esendőségét és szolidan hasba rúgta. Claire a földre rogyott, a lélegzete a tüdejébe rekedt. Érezte, hogy Andras hűvös árnyékként megáll mögötte. A férfi csak szórakozott vele, mint macska az egérkével. Andras minden harcot meg akarna nyerni, legyen az tisztességes vagy sem.

Claire ekkor értette meg. Térden állva maradt.

– Hallgassatok rám – suttogta Claire, olyan halkan, hogy a szavak szinte elvesztek a padlódeszkák rései között. – Hallgassatok meg, kérlek. Mindent megtettem, ami tőlem telik, de most szükségünk van rátok. Ha valaha is volt hatalmad, ha valaha is törődtél ezzel a hellyel és a benne élőkkel, kérlek, most segíts.

Andras nagyot sóhajtott. Lábujjával megbökdöste a lány gerincét.

– Most imádkozol? Csalódtam benned. Még ha Lucifert imádtad is, már rég elhagyott. Azt hittem, többre vagy képes az olcsó könyörgésnél.

– Kérlek – sóhajtotta Claire. Nekidőlt az egyik könyvespolcnak. Arcát a hűvös fának nyomta. Semmi sem mozdult. Erőlködve szorította össze a szemét. – Nem érhet így véget a történet. A tiéd semmiképp.

A sajátja talán. De nem Claire-é volt az egyetlen történet, amit a Pokol csontjaiba véstek.

Suttogások hallatszottak, melyek nem voltak hangosabbak egy szellő zajánál, Claire kinyitotta a szemét, és megfordult.

Andras még mindig csalódottan ráncolta a homlokát, tőrét előreszegezte, mintha csak arra várna, hogy a szeszélye elragadja. A tekintete megbicsaklott, megakadt valamin, közvetlenül Claire válla fölött. A lány meg sem mert moccanni. A háta mögött érezte, hogy alakok mozdulnak meg a sötétben. Talán tucatnyian lehettek. Nem is tucatnyian. Legalább több százan.

És tudta, hogy a könyvek felébredtek.

Könyvek, amelyek hosszú, nagyon hosszú álomból ébredtek fel. Hősök és gonosztevők, leányok és lovagok. Szörnyek és gazemberek, szentek és őrültek. Könyvek és történetek, régmúlt korok szereplői, dühösek és szenvedélyesek, melyeket évszázadok alatt gyilkos szenvedéllyé alakultak. Idegenek és szörnyek, királynők, zsoldosok és gyerekek. Mind a lány mögött lévő csarnokban zsúfolódtak, vagy a polcokra kapaszkodtak; a szárnyasok és a farkasok a fejük fölött tolongtak. Tucatnyian, százan, talán még többen is. Az ébredező Könyvtár roskadozott a lényektől, amelyek mindenütt ott voltak.

Nem törődtek e dimenzió fizikájának finomságaival. Claire a szeme sarkából látta, hogy lábak jelentek meg a padlódeszkákon. A csizmákból paták lettek, a sarkakból puha tappancsok. Az egyetlen dolog, ami állandó volt, az a nyomás, a milliónyi szempár súlya a lány hátán. A nyomás olyan volt, mint egy hatalmas hullám, megsemmisítő erejű és félelmetes. És amikor ez a rengeteg szempár Andrasra szegeződött, a démon vállát remegés rázta meg. A keze lehanyatlott, és hátrálni kezdett. Claire érezte az ősrégi történetek éhes szellemáradatának hívását, ezért jól megkapaszkodott a padlódeszkákban. Minden erejével igyekezett, hogy ne sodorják őt is el.

Andras hangja gőgös volt, de bizonytalan.

– Én vagyok az Arkanista, a Pokol Nagyhercege. Nem teheted...

– Hogyne tehetnénk – felelte Claire és szájára olyan könnyedén szálltak a szavak, mint a sírokra a porszemek. – Mi vagyunk az álmok, amelyek nem haltak meg az álmodóval együtt. Nem törődünk a sötétséggel.

– Badarság. Én egy démon vagyok! Szabadságot, menekülést, minden képzeletet felülmúló hatalmat vagyok képes adni nektek.

– Mi magunk vagyunk a képzelet.

Huzat söpört végig a folyosón, magába szívva Claire lélegzetét. Amikor érezte, hogy az első alak elhalad mellette, mintha fagyos érintés suhant volna el a bőrén, az lett volna az óvatosabb, ha behunyja a szemét. Voltak dolgok, amelyek az emberi elme számára felfoghatatlannak bizonyultak, és Claire érezte, hogy a saját agya összepréselődött a koponyájában, ahogy próbálta feldolgozni a történéseket és meglapult. De ő idézte elő ezt az egészet. Ő kért segítséget, és a Könyvtár felelt rá. Felébresztette a szunnyadó szellemeket. Mindet. Addig kapaszkodott a padlódeszkákba, amíg a körmei szilánkosra nem törtek, aztán felpillantott.

Andras a falnak dőlt, vállát összehúzta, a tőrét maga elé szegezte. Nem volt olyan határozott, mint korábban, amikor Claire-re támadt, hanem ide-oda ingatta fegyverét, célpontot keresve. Közte és a lány között alakok gyűltek, gomolyogtak, mint a köd. Andras pengéje a legközelebb álló alak mellkasa felé szúrt, ám az csak kettévált, mint a víz, majd ahelyett, hogy szétesett volna, testet öltött, és az erő hullámzásként terjedt szét. Andras szeme arany-fekete macskaszemekké kerekedett, minden emberi vonása eltűnt, amikor a szellemek közrekapták.

– Te nem vagy gyilkos, kölyök. Kegyelmezz! Ismersz engem. Mi lehettünk volna…

Egy sötét bőrű nő, aki kortalan volt és félelmetes, mint a felkelő nap, emelkedett ki az árnyékból Andras háta mögött. Az erő és a vakító fénysugarak arra kényszerítették Claire-t, hogy behunyja a szemét. Amikor kinyitotta, Andrasnak csak hűlt helyét találta.

A tőr a keményfa padlón koppant, hangosan, akárcsak Claire zakatoló szívének hangja. Már nem fekete volt, hanem olyan ezüstös, mint Andras haja, benne egy tigriscsíkkal, amely halványan a borostyán színében irizált.

Claire bizonytalan lélegzetet vett, túl későn vette észre, hogy a szellemnő figyelme most rá irányul. Csillagtalan fekete szemei a lányra szegeződtek, mintha az ítéletet mondanának felette. Claire az agyának azon részeivel, amelyek épp nem akarták, hogy sikítva elrohanjon, megpróbált rájönni, ki is lehet ez a nő. Nem úgy nézett ki, mint Claire egyik saját karaktere, vagy bármelyik, a múltban felbukkant kisasszony. Ez nem olyan karakter volt, aki Claire szolgálati ideje alatt felébredt, és talán soha nem is ébredt fel. Ő egy régi könyv szereplője volt, iszonyatosan ősi, egy olyan könyvé, amely akkor fogant, amikor az efféle szereplők nem nőként jelentek meg, hanem erőként, az istenek arcaiként.

Az asszony tekintete mozdulatlanul tartotta Claire-t, és úgy nyomta le, mint a kő. Látta az összes hamufoltot az arcán, a hajába nehezedő füstöt, és minden érzéketlen semmibevételét, amit valaha is tapasztalt. Észrevette a tintát, amely újra és újra megfestette az ujjait, és kegyetlenségekben mérte az életét. Valahol a távolban hallotta, ahogy Brevity magas hangja a nevét kiáltja. Már keresik őt.

De a Könyvtár már pontosan tudta, hol van a lány. A Könyvtár nem vezette volna ide a többieket, amíg nem végzett vele.

Andras rossz embertől kért kegyelmet. A Könyvtár kegyelme a por és a csend volt. Claire a szellemek tengerében rekedt, egy csapdában, mely csupán tinta és állkapocscsont volt. Az álmok dobbanásait érezte a bőrén, és éhes szemek százai lestek a lelkére. Kóstolgatták, ízlelgették, próbára tették, de nem találták elégségesnek. A vád jelen volt. Minden ma megsemmisült könyv vádja és súlya. Claire azon tűnődött, hogy a tömegből mely arcok lehettek a teremtményei.

Mind egyformán ítélkezőnek tűnt, de ez ismerős volt.

Az elől álló nő odalépett hozzá. Claire úgy érezte, bezárkózott, de mégis kipréselt egyetlen szót a torkán.

– Várj!

Csak egy halk suttogás volt, de a szellem megtorpant. Claire nyelt egyet, és vas ízt érzett a szájában.

– Joggal vagytok dühösek rám. Adjatok egy esélyt, hogy helyrehozzam a dolgot. Én… – távolról ismét meghallotta Brevity hangját. – Mi képesek lennénk helyrehozni. Lehet, hogy cserben hagytunk titeket, mindannyiótokat, de a Könyvtárat ma nem hagytuk magára. Nem volt hiány bajnokokból. Ti vagytok a Könyvtár; mi vagyunk a könyvtárosok. Engedjétek, hogy teljesítsük, ami a feladatunk.

A történeteknek vége szakad. E mondatot hallva Claire koponyája majdnem kettéroppant. Megrándult. Az elől álló szellemasszony feléje úszott a levegőben, haja hirtelen fehérré változott, árnyék helyett fényesen lobogott.

– Igen, és ez az én vétkem. Csakis az enyém – Claire nehezen kapkodta a levegőt. – Kérem. Elfogadom, bármi is legyen az, amit tennem kell.

A nő megállt, mozdulatlan maradt, mint egy szobor, és gondolkodott.