33 - 34. fejezet

 

33

RAMIEL

Fordította: Aiden

Az a furcsa a lelkekben, hogy átkozottul ellenállóak. Úgy értem, nézz csak rám. Könyvtáros vagyok immáron hatszáz éve és még mindig számontartok mindent. A napló szerint ez a rekord! Az ember azt hinné, hogy mostanra már kiöregedtem. Nem teszek úgy, mintha nem lennék már piszkosul belefáradva, hogy nap, mint nap ugyanezen falak között munkálkodom. De nem hagyom abba, nem halványulok el. Gondolj csak bele, mennyi történet van, amiket elmesélhetnék!

Jegyezd meg, a lelkeket keményebb anyagból faragták. Egy lelket, akárcsak a könyvet el lehet koptatni, szét lehet tépni, ki lehet húzni belőle az összes fonalat, le lehet vágni egy darabot, de elpusztítani? Elképzelem, hogy valahol, valamikor tényleg megszűnünk létezni. Vagy olyan létállapotba kerülünk, amelyek hasonlatosak a halálhoz.

De még a vég is csak ott létezik, ahol véget ér a könyv. A történetek változnak, és a történetek folytatódnak. Talán így van ez a lelkekkel is.

Björn bárd könyvtáros, Kr. u. 1598

Rami addig nézett a két alak után, amíg a könyvtáros és a kardforgató el nem tűnt a krokodil hátán.

Megvárta, amíg a lény felkavarta a vizet, majd újra alámerült, és csak könnyű habot hagyott maga után, amely hamar eloszlott a fényes kék vízben. A magányos partszakasz elcsendesedett, a víz pedig kisimult. Mintha mindez meg sem történt volna. Mintha nem épp egy ember lelkét áldozták volna fel, hogy csillapítsanak valamiféle pogány szomjúságot. Mintha a szükségtelen áldozatot nem azért hozták volna, mert rettegtek a Mennybéli igazságszolgáltatástól.

Mert féltek tőle.

Ne féljetek. A hang Rami fejében keserű volt, gúnyos, és az angyal szerint túlságosan hasonlított Uriel hangszínéhez. Az angyaloktól félni kellett volna. A gonosznak, a káosz erőinek. Azért teremtették őket, hogy rettegjenek tőlük, és hogy visszaszorítsák a sötétséget. Nem azért, hogy szenvedő fiatal lelkeket űzzenek éhes vadállatok szájába. Ezt egyedül Uriel és Rami tette meg.

A romok között hűvös volt. Rami elfordult a boltívtől, és dörzsölgetni kezdte a libabőrt az egyik karján, miközben megállás nélkül a lába alatt porrá zúzott csontokat bámulta. Egyik sem tetszett neki. Halandó lelkek ellen rántottak fegyvert. Alkut kötöttek egy démonnal, és ennek eredményeképpen a pokoli seregek felsorakoztak egymás ellen. Ha a démonok egymás torkának estek, még ha – és ezt Rami igen valószínűtlennek tartotta –, Lucifer hatalmát sikerül is megdönteniük, az bizonyára a Mennyország helyzetének megerősödését eredményezte volna. Visszatérhetne Urielhez, és kérhetné az utasítását, hogy hogyan tovább. A Pokol szolgálatában állók elhanyagolható veszteségei és megpróbáltatásai nem az ő dolga volt.

Mégsem tudta kiverni a fejéből a fiú képét, aki a mérlegen állt. Nem tudta elfelejteni a megtört hangot, amely Claire torkából tört fel, amikor az állkapcsok összezárultak.

A lány elveszett léleknek hívta a fiút. Az elveszett lelkek istápolása valamikor régen Ramiel feladatkörébe tartozott. Valaha, még a Bukás előtt, minden Őrző az emberiséghez volt rendelve. Ramiel feladata az elveszettek irányítása volt.

De Rami már nagyon régóta nem érezte magát kompetensnek arra, hogy bármit is irányítson.

De a tekintet, amit a fiú arcán látott, nem hagyta nyugodni. A fiú szeme tiszta volt, az álla vonala pedig határozott. Még megtörten is egyenesen állt, ahogy az árnyak bezárultak körülötte. Ez a fajta nyugalom, ez a fajta béke nem érdemelt feledést egy halott isten birodalmában.

Raminak csak egyetlen gondolat kellett ahhoz, hogy visszatérjen a Földről a Mennyországba. Gyakorlatilag azelőtt érkezett meg a kapuhoz, mielőtt tudatosult volna benne, hogy döntést hozott. A Kapukat kisebbnek érezte, a fényt valahogy kevésbé ragyogónak. Átvágott a halott lelkek hosszú során, figyelmen kívül hagyva egy kisebb kerub parancsokat osztogató vezényszavait, aki az ő régi helyén strázsált a pultnál. Elhaladt az őr mellett, de nem a Kapuk, hanem a torony felé vette az irányt. Csak egy pillanatig tétovázott, mikor meglepődött, hogy az ajtó nyitva van, aztán belökte.

– Ramiel – vonta fel a szemöldökét Uriel, aki épp az íróasztala fölé hajolt, és archaikus térképeket tanulmányozott. – Jelents!

Ramiel egy szót sem szólt, kezét hátrakulcsolva azon morfondírozott, hogyan közelítse meg az elméjében formálódó tervet. Úgy döntött, jobb, ha őszinte lesz.

– Az ellenfél egy nem dokumentált kapun keresztül szökött meg.

Uriel megmerevedett.

– A Pokolba?

– Nem. Valamilyen helyi halott vallás túlvilági életébe. Rég kihaltak a hívei. Vízimádók és áldozatot bemutatók lehettek. Nem ismertem fel.

– Folytasd.

– Elrejtőztem és figyeltem, ahogy haladtak előre. Elvesztettek egy b... egy szövetségest. Most már csak a könyvtáros és az befejezetlen karakter van. Mélyebbre hatoltak a birodalomba. Úgy vélem, hogy közvetlen kijáratot keresnek a Pokolba. A Földre már biztosan nem térnek vissza.

– Jó, nagyon jó – mondta Uriel és úgy tűnt, hogy a térképeivel van elfoglalva. – Ezzel időt nyerünk a következő tervünkhöz.

Rami hunyorított, de nem tudta kivenni a köztük lévő térképekre firkált szöveget.

– Uram?

– A Pokolba – pillantott fel Uriel, és Rami hátrahőkölt az élénk, éhes csillogástól a szemében. Az arkangyal ökölbe szorította a térképet. – Hallottad a démont. Oda fogja vinni a kódex lapjait.

Rami meg sem mozdult.

– Be akarsz szivárogni a Pokolba.

– Nem csak beszivárogni akarok, hanem egyenesen megszállni.

– Ez háborút jelent, és a Teremtő kifejezetten megtiltotta...

Uriel ököllel az asztalra csapott.

– A Teremtő nincs itt, hogy bármit is megtiltson! Gondolkodj! A kódex megszerzésének az volt a lényege, hogy kisebb legyen a Pokol befolyása, és visszahozzuk istenünket a mi birodalmunkba. Miért elégednénk meg egy darab papírral, amikor egy egész birodalmat ajándékozhatnánk a Teremtőnknek? – nézett fel Uriel a másik angyalra, és a szemében lobogó tűz kialudt, vállai elernyedtek. – De te persze már nem az én szolgálatomban állsz. Nem kell ezzel foglalkoznod.

Rami majdnem összeesett.

– Uram?

– Persze, természetesen. Volt köztünk egy megállapodás. Nem sikerült ugyan megszerezned a kódexet, és meg kell jegyeznem, hogy az elkötelezettséged is megingott időnként, de... – Uriel legyintett egyet. – Derekasan helytálltál. Beszélek a Gazdával, amint ez az egész könyvtári dolog lezárul.

Uriel kandallójában csak a fahasábok ropogása hallatszott, ahogy a csend elhúzódott. Galaxisok születtek és hunytak ki közben.

A Gazda. Már azt hitte, hogy elhatározta magát, de Rami eltökéltsége megingott. Lelki szemei előtt kinyíltak a Kapuk, évezredek óta először. Olyan régen volt már, hogy alig emlékezett már rá, mi rejlik mögöttük, de érezte. Érezte az ízét, a ragyogást és a meghittséget, a békét és a feloldozást. Hazamehetett volna.

De még képzeletben sem merte átlépni a küszöbét. Rami kereste a kifogást, kereste, hogy mit mondhatna. Őt kirúgták onnan. És némileg maga is meglepődött azon, hogy nem örül a dolognak. Homlokát ráncolva nézett le a szőnyegre. Egyáltalán nem érdekelte a Pokol. Felőle az egész kóceráj úgy, ahogy van, a szakadékba zuhanhatott volna, a Könyvtárral együtt, bár egy szúrás a mellkasában jelezte, hogy ez nem teljesen igaz.

A Kapuk a gondolataiban nyikorogtak a zsanérjaikon.

Uriel bosszúja háborút robbantana ki. Az ő buzgósága világégéshez és felperzselt földhöz vezetne. A birodalmak folyamatos háborúban állnának egymás ellen, és Rami nem azért teremtetett, hogy birodalmakkal törődjön. Őt lénye legmélyéből arra teremtették, hogy a lelkekkel foglalkozzon.

A Kapuk bezárultak az elméjében. És végre kimondta, ami a szíve vágya volt.

– Hátrahagyták egy szövetségesüket. Meg akarom próbálni megmenteni a lelkét, és visszahozni ide, mint segítőt.

A bőre kihűlt, szinte megfagyott a hűvös döntéstől. Az idegei belezsibbadtak, de Rami lepillantott a kezére, és megállapította, hogy azok szilárdan, ökölbe vannak szorítva. Uriel enyhe fintorral nézett fel, mintha már gondolatban elkergette volna, és bosszantotta, hogy még mindig az irodájában van.

– Vajon miben tudna segíteni?

– Vannak információi. Szorosan együttműködött a könyvtárossal. Talán meg tudja mondani, mire számíthatunk.

Rami látta a szkepticizmust Uriel szemében. Érezte, hogy nagyon nincs a dolog az ínyére, ezért hozzátette:

– Ráadásul talán elintézheti, hogy bejussunk – a Pokol egyik tagja volt, és talán be tud juttatni minket, vagy ki tudja csalogatni az erőiket.

Ez megtette a hatást. Figyelte a változást, ahogy Uriel tekintete szkeptikusból számítóvá változott. Egy hosszú pillanatig fürkészte Ramit.

– Ez valami taktikai küldetés?

– Igen, uram – hazudta Rami.

– Rendben van – intett Uriel az ajtó felé, aztán újra belemélyedt a térképészetbe. – Az őrök odakint odaadják neked a régi felszerelésedet. – Gondoskodj róla, hogy ez a küldetés gyümölcsöző legyen a Mennyország számára, Ramiel.

Hosszú idő óta először Ramiel elindult, hogy megmentsen egy lelket.

34

CLAIRE

 

Fordította: Aiden

Egy bizonyos ponton az ember egyszerűen belefárad a dolgokba. Létezik, hogy egy lélek elfáradjon? Muszáj, hogy létezzen. Fiatal voltam, amikor idekerültem, és bár a bőrömön nem látszik az idő múlása, de belül érzem, hogy rozsdásodom. Azoknál a részeimnél, amik rosszul illeszkednek egymáshoz, ahol az idő átsüvít a szitává vált gondolataimon.

Ez nem szomorú érzés. Megértettem, hogy miről van szó. Rájöttem, mi a fontos. Ismerem az életem súlyát, hiszen mindig is a kezemben tartottam a sorsomat. Kavics vagyok, készen állok, hogy eldobjanak. Tapló vagyok, készen arra, hogy meggyulladjak.

Egyszer majd küldenek egy tanítványt hozzám, ebben biztos vagyok. Nem lennék képes még egy lelket belerángatni a harcomba. Ha cselekednem kell, akkor annak hamarosan itt lesz az ideje.

Poppaea Julia könyvtáros, Kr. e. 49

A történetek arról meséltek, hogy a szomorúság nehéz dolog. Egynek sem volt igaza. Ha a bánatnak súlya, tömege lett volna, Claire mostanra már a folyó fenekére küldhette volna a krokodilisten összezúzott csontjait. Belemélyeszthette volna a sarkát a hideg pikkelyeibe, és érezte volna, hogy egy isten összeroppan a lábujjai alatt azért, amit tett.

De a bánatnak nem volt súlya. Vagy ha volt is, egy másik erő ellensúlyozta. A harag. A haragban volt valami felhajtóerő-szerű dolog, egy tomboló erő, amely felkúszott a torkán, és meg akarta tenni mindazt, amire Claire maga nem volt képes. Megbüntetni a krokodilt. Megbüntetni ezt az egész birodalmat. Bosszút állni Ramielen. Talán még a Hero-n is. És ostorozni önmagát.

Érezte, amikor a mérleg nyelve átbillent. A krokodil állkapcsa összezárult, és a nő sikolyai a torkán akadtak, amikor megérezte. Nem lett volna muszáj. Claire nem tartozott ehhez a birodalomhoz, nem kötötte a lelkét semmi, mégis úgy érezte, mintha kiszakadt volna a tüdeje.

Vajon hallott-e a sikolyt? Vagy akár a hús szakadását? Vagy csak egy lélek felbomló, az univerzumot elhagyó elhaló sóhaját hallotta? Nem tudta volna megmondani. Az elméje zavaros volt, és csak azt tudta, hogy Leto volt az egyetlen lény, akivel a harminc év alatt találkozott, és akiről azt hitte, hogy tényleg képes megmenteni, eltűnt. Miatta tűnt el.

Claire nem tartotta magát optimistának. Ahhoz túl sokáig volt a Pokolban. Képes volt tisztán szemlélni a dolgokat. De valahogy útközben, amit Leto-ban a legvilágosabban látott, az a remény volt. A fiú reménye az ő reménységévé is vált, és ő hitt benne. Hitt abban, hogy jó lélek, és hogy a jó lelkeket nem büntetik a birodalmak. A hitnek itt erőt kellett volna jelentenie, erőt, hogy megvédje őt. De nem így történt.

Neki kellett volna.

Úgy érezte, mintha Leto csontjain járna. De Leto-ból semmi sem maradt itt, semmi azután, hogy a krokodil elítélte őt. Az ő emlékén lépkedett, és ezért könnyedén, nyugodtan lépkedett. Claire ugyanis nem volt olyan, aki meggondolatlanul eldobta volna az életét a bosszú kedvéért. Ő tisztelte a bosszút. A bosszú megérdemelte az időt.

És már azt tervezgette, hogyan térhetne vissza egy napon ebbe a megátalkodott, félholt birodalomba, hogy porig égesse minden négyzetcentiméterét. Az sem érdekelné, ha vele együtt pusztulna el ő maga is.

Abban a pillanatban, ahogy a lábujjuk a túlsó part homokjához ért, a lény süllyedni kezdett. Mire Claire eléggé erősnek érezte magát ahhoz, hogy megforduljon, már csak az örvénylő víz sötét habja maradt a helyén.

Claire előre szegezte a tekintetét. A part a víznek ezen az oldalán nagyon hasonlított arra a partra, amelyet maguk mögött hagytak, csakhogy a végtelen homok helyett a part egy hatalmas, csontfehér kőfalig emelkedett, amely méterekkel magasodott a fejük fölé. Egy régóta pusztulásnak indult, sziklatemplom romjának tűnő kőfalban ért véget. Nem maradt belőle más, csak itt-ott kiugró fal- és oszloptörmelék.

Érezte, ahogy Hero kitartóan a hátán tartja a szemét, pillantása úgy nehezedett a lány lapockáira, mint egy kéz. Egy szót sem szólt azóta, mióta megátkozta az angyalt a kapunál. Akkor sem, amikor a krokodil hátán meneteltek, nem tett egy árva megjegyzést sem, ötlete sem volt a birodalomról, amelyen áthaladtak, nem osztogatott utasításokat, hogy mit tegyenek ezután. Claire érezte, ahogy a csend elmélyül közöttük, először szánalomba, aztán aggodalomba, majd ítéletbe hajlik.

Nem érzett elszántságot ahhoz, hogy egyáltalán törődjön most ilyesmivel.

Felküzdötték magukat a parton, és megálltak az áthatolhatatlan sziklafal aljában. Megbeszélés nélkül jobbra fordultak, és követték a vonalát, átgázolva a süppedő, nedves homokon. A homok elnyelte a beszélgetés minden esélyét. Hero nem tett fel gúnyos kérdéseket; Claire nem adott magabiztos magyarázatot. Csak egyszer álltak meg, amikor Claire alacsony tornacipője megtelt homokkal, és lehajolt, hogy lerúgja magáról. Összekötötte a cipőfűzőket, és ösztönösen a táskájára akarta akasztani. Amikor a keze csak a táska hűlt helyét markolta, megtorpant és sóhajtott egyet. Fogta az összekötött tornacipőit és átvetette a vállán.

Hero csendes szánalommal szemlélte a műveletet.

A homok szemcséket vájt a lábujjai közötti érzékeny bőrbe. A kanyar mögött feltűnt egy sziklahasadék a falban. Nem volt rajta ajtó. Ehelyett a boltívei szilánkosra törtek, mintha a romok bordái között a szilánkos csontok lettek volna. Belül, a talaj homokból sima, keményre döngölt talajjá változott. Egyenesen futott, kétoldalt vastag falak emelkedtek, fölötte nyílt levegő.

– Egy labirintus? – találgatta Hero.

– Szóval elérkeztünk a túránk minószi részéhez – dugta Claire a lábujjait a homokba. Melegnek kellett volna lennie a naptól. Ehelyett elég hideg volt ahhoz, hogy belesajduljanak a csontjai. – Ez tényleg egy labirintus. A lelkeket arra szánták, hogy addig bolyongjanak benne összevissza, amíg a közepén utol nem érte őket a végzetük. Micsoda szerencse.

– Minden labirintusnak van kijárata.

– Nyilván nem olvastál elég görög tragédiát – közölte Claire. Mégis, ez volt az egyetlen bejárat, amivel találkoztak, és a nap már kezdett lebukni a horizonton. Claire-nek nem tetszett az ötlet, hogy a parton töltse az éjszakát, ilyen közel a krokodilhoz. Lerázta a homokot a lábáról, és rálépett a hideg földre.

Követték a labirintus kanyarulatait, amíg az első útkereszteződéséhez nem értek. A járdalapok penésztől nedvesek voltak, és sűrű, egyforma árnyék vetült rájuk. A Pokolban legalább volt egy-egy vízköpő, gondolta Claire tompán.

Hero hümmögött.

– Balra vagy jobbra?

– Balra. Ha minden útkereszteződésnél balra fordulunk, előbb-utóbb megtaláljuk a kijáratot. Már ha van. És ha valami más nem talál meg minket előbb.

– Ezt is valami könyvben olvastad, ugye? – Hero mosolya lehervadt, amikor csak csendet kapott válaszul. Idegesen a hajába túrt, és sötét szitkokat motyogott magában, miközben elindult a nő után.

Claire egy távoli zajra lett figyelmes, egy halk nyöszörgésre, amely a lépteik zajának ritmusát cifrázta. Lassan felerősödött, valami úgy ordított, mint akit éppen beleznek; valahol egy állat elviselhetetlen kínokat élt át. Claire szinte rokonszenvet érzett vele. Még féltucatnyi elágazásba telt, mire Hero-nak elfogyott a türelme.

– A fiú ragaszkodott hozzá, hogy megtegye, azt állította, hogy ez volt egyetlen esélyünk – szakadt ki belőle.

Heves indulat tört át a nyugalmán, mielőtt uralkodhatott volna rajta. Talán. De ez nem egy olyan esély volt, amivel én élni akartam.

Hero a hallgatást jelzésértékűnek vélte, hogy folytassa a magyarázkodást.

– Vitába szálltam vele. Azt mondtam, hogy nem kellene elhamarkodottan cselekednie. Talán sikerül meggyőzi az angyalt, hogy engedjen vissza minket. Segítsen nekünk, annak ellenére is, ahogy te beszélsz vele. Azt mondta, figyelte, ahogy ránk nézett, és erre biza semmi esély sincsen. Azt mondta, hogy magát hibáztatja a léleklángok miatt, és azért, hogy veszített Andrassal szemben. Amiért kételkedett.

Claire meztelen lábujja megbotlott a semmiben, ahogy felgyorsult.

Hero utolérte Claire-t, és tehetetlenül felsóhajtott.

– Mégis, mit tehettem volna?

– Megállíthattad volna – sziszegte Claire, de a hangja megtört volt és el is csuklott. A lány szeme égett, és az út elkezdett elhomályosodni előtte.

Hero megrázta a fejét.

– Azt hiszem, ő akarta meghozni a döntést. Hogy biztosítsa, hogy visszajussunk a Könyvtárba. Olyan biztos volt, olyan nyugalom áradt belőle, és aztán...

A Claire-ben lakozó türelem elpattant, a férfi felé pördült.

– És aztán? Aztán mi történt? Egy vaságyastól hatvan kilót nyomó tini felülkerekedett rajtad? Meg kellett volna állítanod. Akár a földhöz is vághattad volna, ha muszáj! Még csak egy gyerek volt. Fogalma sem volt...

– Egy igazi férfi volt, aki maga döntött a sorsa felől. Ezt nem tagadhattad volna meg tőle még te sem – mondta Hero szigorúan, a hangja kemény volt. És ezzel Claire mondandóját rövidre zárta. – Döntést hozott, és te csak ártasz a döntésének azzal, hogy gyereknek titulálod. Leto már nem volt gyerek. Ember volt, bár fiatal, akitől mindent elvettek, mégis megérdemli...

Hero összeszorította a száját, mintha valamit ki kellene mondania, bár nem lenne szabad, és mintha témát akart volna váltani. A hangja megfagyott, amikor végül megszólalt.

– Én csak egy könyvszereplő vagyok. Egy teremtmény. Valakinek a tulajdona. Ahogy oly előszeretettel emlékeztetsz rá, csak oda mehetek, ahová a Könyvtár engedi, és egész örökkévalóságot azzal fogom tölteni, hogy nem hozhatok saját döntéseket. – Felemelte a csuklóját, amelyet Claire lepecsételt, amikor sarokba szorította, ami úgy tűnt, mintha évekkel ezelőtt történt volna. – De Leto, Leto ember volt, és joga volt saját döntéseket hozni. Pont te voltál az, aki segítettél neki emlékezni erre – húzta fel Hero a vállát tanácstalanul. – Lehet, hogy nem értettem egyet a döntésével, de nem akartam elvenni a jogát, hogy meghozza, mert pontosan tudom, milyen érzés az.

A szavak megakadtak a nő ajkán, bár már éppen a nyelvén volt a válasz. Claire-nek nem tetszett a bűntudat íze, ami vele járt. A hasa mélyén kavargott a bűntudat. Megpecsételte Hero-t, magához kötötte, és ezzel ítélte halálra Leto-t. Claire küzdött a késztetéssel, hogy nemet mondjon a haragra, és a veszteség érzésére, amely elárasztotta minden gondolatát. Ehelyett inkább elfordult. Aztán még egyszer balra fordult. – Menjünk tovább.

◆ ◆ ◆

Továbbindultak.

Claire elvesztette az időérzékét, már azt sem tudta, hogy hányszor fordultak balra, és a nap csak süllyedt lefelé az égbolton. A leomló kövek zaja távoli morgás volt csupán, mégis emlékeztették őket a veszélyre, hogy bármelyik percben a koponyájukba fúródhatnak. Mentek és mentek, egészen addig, amíg egy lépcsőhöz nem értek.

A labirintusokban nem voltak lépcsők.

Egy üres falfelületben volt elrejtve, mostanra már megkopott, de még kellőképpen egyben volt ahhoz, hogy úgy tűnjön, mintha elbírnának egy embert. Az egyenetlen lépcsőfokokat további kavicsok szegélyezték, és hirtelen csavarodott egy íves lépcsőfeljáróvá, amin nem láttak előrébb pár lépésnél, mielőtt eltűnt volna felfelé a kanyarban. Claire felnézett. A falak magasak voltak, de nem volt tető, ami eltakarta volna előle az örökös félhomályt. Nem volt elég magas ahhoz, hogy lehetett volna második emelet, illetve annyira, hogy a lépcső bárhová is vezessen, a furcsa, sejtelmes fény ellenére, amely a lépcsők teteje felől szűrődött, éppen a kanyarban. A lépcső nem vezethetett sehová, olyan nincs, akárhogy is csűrte-csavarta a fizikát.

Ha ezen a helyen érvényesek voltak egyáltalán a fizika törvényei.

– Lehet, hogy ez egy kijárat – találgatta Hero.

– Valószínűbb, hogy egyenesen ahhoz a lényhez vezet, aki az elmúlt órákban ordított.

– Az is lehet. De... balra van tőlünk.

Ez, minden észérv ellenére, eldöntötte a dolgot. Claire felhagyott a kételyeivel, és felmászott a lépcsőn. Három éles kanyar és egy tucat lépcsőfok után egy másik hosszú, rendezett terembe jutottak. Ellentétben a romokkal, amelyeket maguk mögött hagytak, ez a terem egész jó állapotúnak tűnt.

Felettük még mindig látszott a szabad ég, de a sötétséget a folyosó mentén szabályos távolságra elhelyezett fáklyák világították meg. Hero kivette a tartóból az egyik fáklyát, amely a legsötétebb árnyékokat tartotta távol.

– Csak a biztonság kedvéért – dünnyögte kissé félénken.

Ahogy befordultak egy újabb sarkon, újabb törést vettek észre a falban épp maguk előtt. Egy boltívből halvány fény szűrődött ki a folyosóra, és a kőpadlón gyűlt össze. Claire nyakán végigfutott a hideg, és Hero lehajtotta a fejét.

– Hallod a zenét?

Claire fülelt, de csak az állandóan omló kövek és föld hangját hallotta.

– Nem. Mit hallasz... Hero?

Hero megindult a boltív felé.

Claire most az egyszer azon kapta magát, hogy neki kell szaladni a férfi után, hogy utolérje őt és hosszú lábait.

– Várj egy pillanatra! Óvatosan…

Hero elérte a boltívet, és a furcsa fény felé fordította az arcát. A fáklya kiesett a kezéből, majd koppanva a talajra érkezett. Claire is odafurakodott, hogy lássa az újabb borzalmat, amelyik rájuk várt.

De nem látott mást, csak a tavaszt.

A folyosón, ahol álltak sötét és hűvös volt, a túlvilág halott, elfeledett birodalmában. De az előttük lévő küszöbön túl a kövek közül fű tört elő, és lassan sűrű, egybefüggő pázsittá ért össze. Dús moha és nagylevelű páfrányok tarkították, amit aztán egy takaros házikóhoz vezető járda váltott fel.

Felejthető kalyiba volt, súlyos, összevissza egymásra rakott kövekből és öregedő fagerendákból állt. Alig volt magasabb, mint Hero, de elég volt egy pillantás a kékre festett ajtóra és a tisztára sepert járdalapokra, hogy az ember lássa, hogy valaki szívesen lakhat benne. A lépcső melletti ládákban virágok virítottak, és a kéményből lustán szállt fel a füst.

– Croak End – sóhajtotta Hero. – Ez... ez lehetetlen.

– Az mi? – kérdezte óvatosan Claire, és esze ágában sem volt kilépni a fényre.

– Ez az otthonom – jelentette ki döbbenten Hero. Claire jól megfigyelte a szeme elé táruló tökéletes idillt.

– Az én... az én történetemben vagyunk.

– Kizárt dolog, hogy az legyen. Szerintem csak a birodalom szórakozik veled – figyelmeztette Claire. Grimaszolt, ahogy meglátott egy nyuszit füvet rágcsálni tőlük nem messze. A nyúl megrándította a fülét, mintha hallotta volna a sértést. – Amikor erről meséltél, minimum egy kastélyra számítottam.

Hero arcára furcsa, meghitt mosoly ült ki. Le sem tudta venni a szemét a látványról.

– Kicsiben kezdtem – motyogta. – A kastélyok később jöttek. Itt nőttem fel. Vagy a szomszédban. A mi házunk kisebb volt. Közel sem volt ennyire szép. A szomszédom...

Hero-nak a lélegzete is elakadt, amikor kicsit arrébb megmozdult valaki. Egy lépéssel közelebb lépett a bejárathoz. Egy nyúlánk, sötét bőrruhás legény bukkant elő a fák közül, megriasztva a nyulat. Könnyed, ruganyos léptekkel haladt, egyszerű íjjal az egyik vállán. Hosszú haja be volt fonva, mahagóni színű varkocsa a kulcscsontját verdeste. Mintha magában fütyörészett volna, bár Claire semmit sem hallott a dallamból.

– Owen – ragyogott fel Hero arca boldogan, ahogy megpillantotta a fiút. – Ő Owen! Együtt nőttünk fel. Mindig velem volt, még akkor is, amikor… – elhallgatott és gondterhelten a gondolataiba mélyedt. – Hogy feledkezhettem meg róla?

Hero egyre izgatottabb lett, míg a nő egyre riadtabb. Claire megfogta a könyökét, próbálta magára vonni a férfi figyelmét. Érezte, ahogy remeg az indulattól.

– Ez csak egy mese, Hero. Igazából nincs itt – ebből az egészből semmi sem valódi. Ez csakis csapda lehet. Gyere el onnan.

– Még nem vágatta le a haját. Még mindig megvan az az elnyűtt, régi tarisznyája – dünnyögte szeretettel Hero, meg sem hallva Claire-t. Az arca megenyhült, miközben figyelte, ahogy a vadász a tornácra veti aznap fogott zsákmányát, és lerúgja a sarat a csizmájáról. – És még mindig titokban vadászni jár. Pedig én szóltam neki. Mindig is mondtam, hogy egyszer rászaladunk…

Elhallgatott, aztán elsápadt. Claire aggódni kezdett.

– Mi történt?

– Megölték – jelentette ki Hero kertelés nélkül, de hangjában forrt a düh. Az állkapcsa megrándult, és a tekintete – ami még véletlenül sem irányult Claire-re – szenvedővé vált. A düh beleivódott a szája ívébe, és élessé, kegyetlenné változtatta finom vonásait. – Ő mellettem állt, mindig megvédett, és megölték. A drága hőseid kivégezték. És én nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam.

Claire megragadta Hero csuklóját.

– Ez csak mese, Hero. Egy történet. Nézz rám. Gondolkodj már.

– Még nem halt meg. Megállíthatom. Képes vagyok rá… – nyújtotta ki a kezét az átjáró felé.

Claire elseperte a karját, ahogy a férfi elé lépett. Hero mellkasára szorította a kezét, hogy visszatartsa.

– Figyelj rám, Hero. Muszáj, hogy rám figyelj. Ez csak egy kitalált történet, egy látomás, egy trükk. Ne hagyd, hogy hasson rád. Tudom, hogy fáj, de ez nem a valóság...

A lány lapockái nekicsapódtak a mögötte lévő kőfalnak, ami kipréselte a levegőt a mellkasából. Hero a torkához szorította a karját. Morgása a megtört és a támadni készülő fenevad morgása között ingadozott.

– Te nem vagy képes arra, hogy bármit is észrevegyél a drága könyveiden kívül! Számodra mindannyian csak tárgyak vagyunk. Ez nem egyszerűen csak mese. Ő sem valami olcsó trükk. Ez a valóság. Owen igazi – mindannyian igaziak. Számomra igazi, sőt, mindenki számára az, aki valaha is szeretett minket. Szóval ne merészelj nekem…

– Hero én... Nem úgy értettem, hogy te nem létezel... – mondta Claire és igyekezett levegőhöz jutni, ami kiszorult belőle, ám a torkán szorító izmos kar kihívást jelentett. – Ez egy csapda. Hős, állj meg és gondolkodj. Figyelned kell rám, ráadásul most rögtön. Kérlek.

Claire megmozdult. Hero lepillantott, és látta, hogy Claire keze az oldalán lévő kard markolatára szorul. Az igazat megvallva Claire ujjai elgémberedtek az oxigénhiánytól, és a kardhüvely is útban volt. A lány nem hitt benne, hogy ebben a szögben ártani tudna a férfinak, de pillantása találkozott Hero tekintetével, amikor az lenézett rá. Nyelt egy nagyot, és megismételte az egyetlen szót, ami az eszébe jutott.

– Kérlek…

Claire keze görcsölni kezdett. Nem mert megmozdulni, nem mert újra megszólalni. A pillanatot feszültnek és törékenynek érezte. Aztán valami történt. A férfi szemében nyers érzelem villant fel, aztán abban a pillanatban ez el is eltűnt. Hero megenyhült és visszahúzta a kezét.

Claire egy pillanatra megingott, aztán félúton a falhoz simult, hogy levegőt vegyen. Amikor felnézett, Hero háttal állt neki, sziluettje kirajzolódott a boltíven át beáramló, szűrt napfényben. A vadász, Owen, bement a kunyhóba. Hero észrevétlenül bámult a bejárati ajtóra, a tiszta, fehér-kék égboltra füst szállt fel.

– Megmenthettem volna. Megmenthettem volna mindannyiukat. Ezúttal helyrehozhattam volna. Megtehettem volna...

Claire egy pillanatra attól tartott, hogy a férfi mégiscsak átlépi a küszöböt, és eltűnik a napfényben. De végül a vállai megereszkedtek. Hero tekintete a padlóra esett, és úgy ugrott el a boltív közeléből, mintha az megégette volna.

– Bocsáss meg, Owen.

Aztán tétován lépett egyet. Épp csak annyi időre torpant meg, hogy a kezét nyújtsa Claire-nek. Claire elfogadta, és Hero segítségével felállt. Ezúttal nem néztek egymásra. Nem szóltak egy szót sem.

Csak elindultak. Elléptek a fénytől, és folytatták útjukat a labirintus örök homályában.

◆ ◆ ◆

Nem volt több ajtó, nem volt több lehetséges végkifejlett. Amikor végül egy újabb lépcsőre bukkantak, felmentek rajta, és ismét a porral borított romok között találták magukat, ahonnan elindultak. Az alkonyat hosszú árnyékokat festett a kövekre, a labirintus hőmérséklete is gyorsan esett. Mivel Hero hátrahagyta a fáklyáját, és Claire-nek sem volt már felszerelése, így hamarosan sötétben tapogatóztak a folyosókon.

Miután elhagyták a lépcsőket, már könnyebb volt a dolguk. Minél messzebb jutottak a sötét folyosókon, annál közelebb húzódott egymáshoz Hero és Claire. A karjukat összeérintve, ahogy csöndben haladtak előre. Egy olyan világ természetellenes csendjében, amely félúton volt a nemlét felé.

Amikor egy csomószor folyamatosan balra fordultak, végül belefutottak egy zsákutcába. Claire megrázta a fejét, és nekidőlt egy saroknak.

–Pihenjünk meg itt éjszakára – mondta elcsigázottan a lány. Még a halhatatlan lelkek is elfáradhatnak. A túlvilági emberek ettek és aludtak, de nem azért, mert a testüknek szüksége volt rá, hanem azért, hogy ne bolonduljanak bele ebbe az állapotba.

– Egy zsákutcában. Milyen találó – felelte ironikusan Hero.

– Ne drámázz már!

Hero elfintorodott, és körülnézett, mintha fát keresne a táborhelyhez, de amikor semmi mást nem látott maga körül, csak kemény földet és köveket, felsóhajtott, és a szemközti falnak támaszkodva a földre csúszott. Ideges kezei, amelyeknek nem volt mit csinálniuk, ami lekötötte volna őket, a térdén kezdtek matatni.

– Látnod kellett volna a várat – mondta végül Hero.

Claire megfeszült, nem sejtvén, hogy hová akar ezzel a férfi kilyukadni. A gondolatai visszatértek az erdei kunyhóhoz és a jóképű íjász fiúhoz, és a csak ennyit felelt:

– Tényleg?

– Szerintem tetszett volna neked. Még egy hatalmas könyvtár is volt benne. Teljes kényelem. Nekem pedig könnyű dolgom volt ott. Udvarházam, szolgáim. Puha ágyam, egy szép dolgozószobám, és a legjobb borospince, amit valaha is láttál...

– Egy nincstelenből felkapaszkodott arisztokrata lennél?

– Nem egészen. Lázadni könnyű. Csak légy okos, és üss oda, ahol a legjobban fáj... Ebben jó voltam, pont bejött, amire számítottam. Olyan büszkék voltunk, annyira bíztunk a saját igazunkban. Igaznak lenni könnyű, de aztán uralkodni... az már bonyolultabb volt – gondolkodott Hero hangosan, aztán végül megvonta a vállát azzal a mozdulattal, amit Claire már kezdett felismerni, mint gondosan megtervezett nemtörődömséget. – Jobban szeretek magamra „filozófuskirályként” gondolni.

– Hát, ez érthető – görbült Claire ajka mosolyra. – Ugyan mi motiválhatna téged arra, hogy ilyen kényelemben élve gazember váljék belőled?

– Sosem éreztem magam gazembernek. Egy korrupt rendszert döntöttünk meg, én és Owen. Mindent helyre akartunk hozni. Aztán őt megölték, és én nem akartam forradalmat, csak bosszút szerettem volna állni a haláláért. És aztán... egy nap megfordulsz, és rájössz, hogy van egy birodalmad, amely gyűlöl, bármit is tégy. Egy kicsit te is elkezded a néped gyűlölni – csendesedett el Hero egy hosszú pillanatig. – Azt hittem, hogy jobbá tehetem a dolgokat. Rávenni, hogy lássa az igazságot, hogy lássa, milyen világot pocsékol el.

Már nem Owenről beszélt. Claire-nek meg sem kellett kérdeznie, hogy Hero milyen „ő”-re utalt. Egy megíratlan könyv számára mindig csak egy „ő” létezhetett. Az, aki nem hagyta őt életben. Claire félig-meddig azt várta, hogy többet mesél majd, de úgy tűnt, Hero elmerült a saját könyvének témájában. A tekintete egy ponton Claire válla fölött távolba révedt és csak nézett ki a fejéből.

Ahogy figyelte, ahogy a férfi gondolataiba réved, Claire tudatára ébredt, hogy elszorul tőle a szíve. És ekkor, legnagyobb meglepetésére, a saját szomorúságának egy része is csökkenni kezdett. Álszentség lenne tagadni. Egy hosszú pillanatig csak figyelte a férfit.

– A szerződ bizonyára gyakran gondolt rád.

A fickó sötétzöld szemei pislogni kezdtek, és Hero kábultan tért vissza gondolataiból.

– Miért mondod ezt?

A nemtörődömség egy ilyen helyen rosszul vette ki magát, a lány ezért inkább vállat vont.

– Sok minden van, ami felébreszthet egy könyvet. De az egyik elmélet szerint a könyveket a szerzőjük álmai ébresztik fel – hidd el, tudom, hogy ez milyen bonyodalmakkal járhat. Felébredni és alakot ölteni, ahogy te is tetted, aztán megszökni a Könyvtár óvintézkedései ellenére, és ilyen gyorsan megtalálni az íród... Te egyszerűen annyira – gesztikulált a kezével Claire –, annyira – „élsz”.

– Sokkal inkább kedvemre való ez, mint valami alternatív megoldás – dörzsölte meg Hero fáradtan a két szeme közti területet. – Nem mintha ebből nekem sok hasznom származott volna eddig.

– Igen, hát... A zsenge korú hajadonok nem viselik jól a hirtelen szakítást – nyomott el Claire egy vigyort. – Ha eddig nem is voltál gazember a szemében, most már biztosan az vagy.

Hero a térdére hajtotta a fejét, és mélyről jövő gúnyos kuncogást hallatott, aztán mikor leesett neki, mit is mondott Claire, riadtan nézett fel.

– Ez így működik? Az volt a sorsom, hogy a saját írómat inspiráljam, hogy…

Claire látta, hogy az a veszély fenyeget, hogy a férfi agyából kipattannak a fogaskerekek, de nem tudta elfojtani a kibuggyanó nevetését. Hero egy döbbent pillantással elhallgatott, amitől Claire csak még jobban kezdett nevetni, amíg ki nem fulladt. Túlságosan kimerült ahhoz, hogy szigorú legyen.

– Jaj, Hero – csóválta a fejét. – Még maga a Könyvtár sem tudja, hogyan keletkeznek a mesék. Avagy nem keletkeznek, a mi esetünkben. Próbáld meg összerakni, hogy ki lehetsz, miért létezel… Nos, bele fogsz dilizni.

– Örülök, hogy ilyen remekül szórakozol az egzisztenciális válságomon, Könyvtáros – mondta Hero egy oktávval magasabb hangon, mint szokott, de a szája sarka kicsit felkunkorodott.

Ideiglenesen fegyverszünetet kötöttek a csenddel. A kőfal hűvössége a gerincébe szivárgott, így Claire fészkelődni kezdett, próbált kényelmes helyet találni. Hosszú éjszakának nézett elébe. Hero figyelte, ahogy a lány keresi a helyét.

– A karakterek el tudnak feledkezni önmagukról, Könyvtáros?

– Ezt neked mindenkinél jobban kellene tudnod.

– Mármint nem a sérüléseikről. Lehet arról szó, hogy a karakterek örökre elfelejthetik a történetet, amelynek valaha részesei voltak?

– Milyen fura kérdés ez... – ráncolta Claire a homlokát a sötétben. – Miért kérdezed?

Hero mintha egy pillanatig azon rágódott volna, hogy hogyan feleljen.

– Amikor én... amikor mi... Ó, bocsánat, ez bosszantóan sokaságot tartalmaz. Régebben az egész történet a részese voltam, az egész könyv nevében beszéltem. Magam voltam a könyv. Mindannyiunké, az összes álmunké, félelmünké... még a szemtelen, idióta hősöké is. De ez kezdett elhalványulni. Már nem érzem a többieket. Kezdem egyre inkább… egyedül érezni magam.

Egyedül. Hero hangja elcsendesedett, ahogy kimondta, lehunyta a szemét, mintha véget tudna vetni ennek a beszélgetésnek azzal, hogy elalszik, ha az túl kellemetlenné válna.

Ez az ember fél, döbbent rá Claire. Nyugtalanító érzés lehet, ha először vagy egyedül a saját fejedben.

– Még mindig egy könyvhöz kötött szereplő vagy, de közben egyúttal egyedi karakterré is válsz. A történeteden kívüli dolgoknak kitéve talán megváltozol ahhoz képest, ahogyan megírtak. Ez az egyik oka annak, hogy a Könyvtár visszaaltatja az ébredező karaktereket.

– Kivéve a kisasszonyokat.

– Kivéve őket, igen. De csak azután, hogy a szerzőjük már halott és eltávozott, és nem áll fenn a veszélye annak, hogy egy potenciális könyvet megrongálnak – magyarázta Claire. – Változnak, fejlődnek… A kisasszonyokból nők lesznek. Régebben azt hittem, hogy csak a lányokkal történik ilyesmi, de te bebizonyítod, hogy nem így van. Mindannyiunkban több van, mint, amit a történetünk megkíván.

Hero szemei felnyíltak.

– Ezért védtél meg engem ott hátul? Azt hitted, megszelídítesz magadnak egy rosszfiút?

– Egyáltalán nem – mosolyodott el Claire, ahogy a sötétben kivette az íratlan férfi megdöbbent arckifejezését. – De ezt hagyjuk is.

– Hogyhogy hagyjuk? Mármint a „hagyjuk, úgyis mindannyian elkárhozunk” értelemben?

Claire megrázta a fejét.

– A történetek a legalapvetőbb szinten az a szerepük, hogy értelmet adjanak a világnak. Nem szabad elfelejteni, hogy néha a hősök akkor hagynak cserben, amikor a legnagyobb szükséged van rájuk. Néha a rossz oldal mellé állsz. Sem a Mennyország, sem a Pokol nem örül most nekünk – hajtotta hátra Claire a fejét. A fáradtság egyszerre csapott le rá, ahogy felnézett a romok között kukucskáló csillagok különös alakzatba rendeződésére. Észrevette, hogy azok vörös és lila színekben ragyognak. Semmi sem volt ismerős ezen a helyen. – Bárki lehetsz, a történeted még nincs befejezve.

Ismét csend. Azt hitte, a férfi elbóbiskolt, de aztán Hero halkan megszólalt.

– Claire.

– Mi van már?

– Ugye nem hiszel az esetünkben a boldog befejezésben?

 Szavai inkább kijelentésként hangzottak, mint kérdésként.

Claire-nek elakadt a lélegzete. Csukva tartotta a szemét.

– Nem. Nem, mióta a léleklángok kialudtak.

És Leto óta sem. Voltak dolgok, amiket Claire még mindig nem bírt kimondani.

– De talán a Könyvtárnak lehet happy endje, ha egyáltalán még nem rombolták földig. Állítsd meg Andrast, védd meg a Könyvtárat. Akkor garantálom. De számomra nincs boldog befejezés.

– Ez nagy kár.

– Az.

Hero úgy tűnt, hogy elgondolkodott a hallottakon.

– Nem hiszem, hogy lenne kedvem oltogatni egy másik könyvtárost. Lehet, hogy megint meglépek inkább.

– Nem fogsz. Aludj.

Akár aludt Hero, akár nem, nem szólalt meg újra. Claire hallgatta a távoli jajgatást, érezte a hideg követ az arca alatt, és szinte sajnálta, hogy csönd lett. Majdnem megkérte Hero-t, hogy kezdjen újra dumálni. De aztán mégsem, és végül úgy aludt el és álmodott is, hogy tudta. Bronzserpenyőkről és véres történetekről, és elfeledett sírokba merült, emlékezetes könyvekről álmodott.

◆ ◆ ◆

Derengő fény ébresztette. Claire arra ébredt, hogy por és ózon ízét érzi a szájában. Egy halott világ furcsa, íztelen, szagtalan mivoltára. A nap még ki sem bújt teljesen a magas labirintusfalak mögül, minden a hajnal halványlila fényében derengett. A zsákutca üres volt. Ettől majd’ frászt kapott, de aztán meglátta, hogy Hero közeledik felé a folyosón.

Claire egy kézzel megtörölte az arcát.

– Mennyi az idő?

– Fogalmam sincs – mondta Hero, és vállat vont. – Csak néhány órát aludtál. Gondoltam, hagylak.

– Nem aludtál?

– A szállás az én ízlésemnek kicsit kényelmetlen volt. Amint világosodni kezdett, fogtam magam, és elsétáltam a következő kereszteződésig. Balra vitt egy újabb zsákutcába, úgyhogy gyanítom, tehetünk kivételt, és fordulhatunk jobbra anélkül, hogy annyi lenne a ragyogó balkezes stratégiádnak.

Claire végignézett Hero-n. A ruhája mocskos volt. Gyanította, hogy az övé is az. Elegáns kabátja nyitva lógott, mert valahol a Valhalla és a szó szerint isten háta mögötti labirintus között, ahol épp voltak, elvesztett néhány gombot. A kezét karcolások tarkították, az arcán pedig egy horzsolás díszelgett, amit a katakombákon való fejvesztett menekülésük okozott. Fáradtnak tűnt, de ennek nem annyira a kimerültséghez és reménytelen rettegéshez volt köze, amit Claire érzett. A történetek mindig is alakíthatóak voltak a maguk módján.

A szerzőkről már nem lehetett ugyanezt elmondani. Claire még mindig zombinak érezte magát, ahogy megsimította az arcát.

– Nem lett volna szabad egyedül mászkálnod. Valami más is van itt rajtunk kívül. Hallhattad tegnap este.

Hero megtorpant a lány előtt.

– Aggódsz a biztonságomért, Parancsnok? Ez igazán megható.

– Csupán amiatt aggódom, hogy magadhoz csalogatod azt az izét. Vagy arra vetemedsz, hogy újra meglépj. Az igazat megvallva, sem kedvem, sem energiám nincs, hogy veled fogócskázzam – felelte Claire egy bágyadt mosoly kíséretében. Hero nyújtotta felé a kezét, és a lány engedte, hogy a férfi talpra rántsa.

– Talán a reggelitől jobb kedved lesz. Egy szelet diabéteszt? – nyitotta ki Hero a markát, és a lány elé tartotta az egyik apró édességet, amit Claire annak idején észrevett, hogy Leto-val kóstolgatott a Mdina-i konyhában. Tökéletesen egyben maradt a celofánban, még ha kissé össze is nyomódott.

– A lelkünkért futottunk és mindeközben te sütikét rejtegettél a zsebedben?

– De most miért? Nem mintha másnak eszébe jutott volna ellátmányt csomagolni – sértődött meg Hero. Épp össze akarta csukni a markát, de Claire kikapta belőle a finomságot, mielőtt visszahúzhatta volna a kezét. A lány letépte a csomagolást, és a celofánt összegyűrve a zsebébe dugta.

– Azt hittem, utálod a cukrot – mondta Claire teli szájjal, mire Hero vállat vont.

– Azt hiszem, még mindig nem jöttem rá, mit utálok.

– Egyébként is, hol tanultad azt a szót, hogy „diabétesz”? Azt hittem, a könyved inkább fantasy témájú. Csak azt ne mondd, hogy Brev valami orvosi szöveget olvastatott veled.

– Leto mondta egyszer viccből, én pedig megkérdeztem, mit jelent – felelte Hero, aztán elkerekedett a szeme és gyorsan elterelte a témát erről az emlékről. – Mit gondolsz, hogy van?

Nem Leto-ra gondolt. A könyvtárra. Brevityre. Andrasra.

– Sosem fogjuk megtudni, amíg ki nem keveredünk innen – ismerte el Claire. A süti édessége sárrá változott a szájában. – Túl régen eljöttünk már, de a birodalmak között furcsán telik az idő. De Brevity okos lány. Remélem, azért nem hallottunk semmit, mert felállította az őrséget. A könyvtár nem védtelen. De inkább azt a célt szolgálja, hogy bent tartsa a könyveket, mintsem arra, hogy bármit is kívül tartson...

– Milyen ironikus – vágott közbe Hero.

– Ráadásul Andrasnál vannak a hiányzó oldalak – fejezte be Claire mogorván. – Azok a lapok, az a kódex... ha Lucifer műve volt, akkor az is ördögi. Mint maga a pokol. Még egyetlen bekezdés is képes letépni egy egész szárnyat, Andrasnak pedig tíz teljes oldala van. Én talán örülnék, hogy legalább az angyalok kezébe nem került, de Andrasnál… Attól tartok, amit ő szándékozik tenni, az még rosszabb.

– Akkor mindenképp vissza kell szerezned az oldalakat.

– Persze, mi sem egyszerűbb ennél. Biztosra venném, hogy a Rémségek örömmel állnak majd szóba egy leköszönt könyvtárossal. Akinek ráadásul fegyvere sincs. Se könyvtára.

– Hogyne lenne könyvtárad. Csakis neked van – Hero finoman megütögette a mellkasát, majd egy gondosan begyakorolt, ezerwattos mosolyt villantott rá. – Elmondanám neked, hogy száz ilyen unalmas, ócska könyvet is megérek.

– Az arroganciád épp annyit ér – mondta Claire szigorúan, bár az annyira nem jött össze.

– Ez is a sármom része. Én… – Hero megbotlott a levegőben. Ujjai elfehéredtek, ahogy megkapaszkodott a kőfalban, mintha hirtelen nem állt volna biztosan a lábán.

– Hero?

– Egy pillanat türelmet kérek. Furán érzem magam – szűrte a fogai között. Claire figyelte a férfit, aztán hirtelen azt hitte, a szíve is megáll. A szín elkezdett Hero fényes, bronzbarna hajából eltűnni. Először elhalványult, aztán egyszerűen köddé vált. A falba kapaszkodó kezére pillantott, és meglátta, hogy a férfi csuklóján felizzik egy szimbólumokból álló sáv. Élénk bíborvörössé változott, annak ellenére, amikor a karakter összes színe kifakult. Claire gyomra összeszorult, és a sütemény kiesett az ujjai közül.

– A VKK.

– A mi? – kérdezte Hero és ő is ránézett a csuklóján lévő stigmára. Az izzadság gyöngyözni kezdett a halántékán, az arca sápadt lett a kétségbeeséstől. – Az nem lehet. Te vagy a könyvtáros.

– Nem feltétlenül. Nem, ha Brevity végzi a dolgát és a helyemre lépett.

– Mi? De ilyen nincs... – vitatkozott a férfi, de Claire tudta, hogy a Könyvtár képes felülírni a könyvtáros döntéseit. Látta a férfi szemében felizzó pánikot, ahogy Hero ugyanerre a következtetésre jutott. – Még ne, a fenébe is! – bámult a fejük fölé az égre, mintha a Könyvtár világközi kölcsönzése olyasvalami lenne, amivel alkut lehetne kötni.

Claire érezte, ahogy a szíve lassan elnehezül. Azok az apró dolgok, mint az alvás, az evés és a móka, vagy akár a remény illúziója, amelyet helyrerakott a lelkében – ezek dolgok mind együtt halványultak Hero barackszínű bőrével és kopott kabátjának kékjével.

– A könyvtárnak rád van szüksége. Minden rendben lesz – mondta Claire. A hangja még a saját fülében is kísértetiesen megnyugtatóan csengett. Maga is író volt; képes volt hazudni, ha kellett.

– Ne, várj, várj! Csak próbáljuk meg – hátha magammal tudlak vinni – ragadta meg Hero a lány csuklóját, és olyan erősen szorította, hogy már fájt. A férfi arcának körvonala ragyogni kezdett.

Claire kényszeredetten elmosolyodott.

– Hátha.

Szavakkal hihetőbben hazudott, mint cselekedeteivel, és ritkán mosolygott ilyenkor. Nem volt meglepő, hogy Hero szeme egyre ijedtebbé vált. Bár szorítása a lány csuklóján lazult, mégsem volt hajlandó elengedni.

– Ezt egyszerűen nem teheted…

– Vigyázz rájuk, Hero. Hiszen megígérted.

Hero pupillája kitágult.

– De Claire…

A ragyogás felerősödött, és elnyelte őt. Egy pukkanás hallatszott, némi huzat kíséretében. Ahol az előbb még Hero keze volt a csuklóján, most csak némi elektromos bizsergést érzett.

Csönd. Rájött, hogy valaki zihál. Valaki élesen, szaggatottan vette a levegőt. Aztán arra jött rá, hogy mindezt ő maga követte el.

A folyosót hirtelen túl sötétnek, túl szűknek érezte, és a látása elhomályosult. A süti még mindig a földön hevert, épp a lába előtt. Fel akarta venni, de ehelyett egy kő durván lehorzsolta a gerincét, ahogy lecsúszott a falon. Nem sírt. Pedig a könnyek csípték a szemét, és elhomályosították az ujjain elkenődő csokoládémázat.

És Claire egyedül maradt.